Az ihletés tolla azért követte Ananiás és Zafira rövid, de rettenetes történetét, hogy a magukat Krisztus követőinek vallók tanuljanak belőle. Ez a fontos lecke nem foglal helyet elég súllyal népünk gondolatai közt. Mindenkinek javára válik, ha elgondolkodva mérlegeli a súlyos vétek természetét, melyért a két bűnösből elrettentő példát állított az Úr. Félelmetes Isten megtorló igazságszolgáltatásának e föltűnő bizonyítéka, s arra kell vezetnie bennünket, hogy féljünk és reszkessünk megismételni olyan bűnöket, amelyek ily büntetést vonzanak maguk után. A súlyos bűn, mely eltorzította e vétkes házaspár jellemét, önzés volt.

Ananiás és felesége, Zafira másokkal együtt abban az előjogban részesült, hogy az apostolok ajkáról hallotta az örömhírt. Isten hatalma kísérte a hirdetett igét s mély meggyőződés nyugodott meg a jelenlevőkön. Isten kegyelmének lágyító hatása úgy hatott szívükre, hogy elernyesztette földi tulajdonaik önző markolását Mialatt Isten Lelkének hatása alatt álltak, ígéretet tettek, hogy földjüket az Úrnak adományozzák; de amikor nem álltak többé a mennyei hatás alatt, ez a benyomás meggyöngült akkor kérdésessé tették a dolgot, majd visszaléptek ígéretek valóra váltásától. Arra gondoltak, hogy elha-markodták fölajánlásukat, s további megfontolás alá akarták venni az ügyet. Ezzel ajtót nyitottak, melyen Sátán benyomult, hatalmába kerítve értelmüket.

Legyen ez eset figyelmeztetés, hogy őrizkedjünk Sátán legelső közeledtétől. Először a vagyon szeretetét melengették; majd szégyellve, hogy testvéreik megtudják, hogy önző lelkük sajnálta odaadni, amit ünnepélyesen Istennek szenteltek és ígértek, azért félrevezetéshez folyamodtak. Megbeszélték tehát s úgy döntöttek, hogy a föld árának egy részét megtartják maguknak. Mikor hazugul bűnösnek nyilvánultak, büntetésük a szörnyethalás volt. Tudták, hogy az Úr, akit megcsaltak, megrövidítettek, megkereste őket; mert Péter így szólt: „Hogyan csábíthatta el szíveteket Sátán, hogy be akarod csapni a Szentlelket, hogy magadnál tartasz egy részt a föld árából? Ugye, magadé maradhatott volna, ha pedig eladod, te rendelkezhettél volna vele? Miért vetemedtél ilyen dologra? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek.”

Elrettentő próbára volt szükség, hogy megóvja az ifjú gyülekezetet az elzülléstől, mert gyorsan növekedett a létszámuk. Így mindenki figyelmeztetve lett, akik akkor Krisztust vallották, de azok is, akik később vallják majd nevét, hogy az ígéretek teljesítésénél Isten hűséget követel. De a csalás és hazugság ilyen megrázó büntetése ellenére is, a keresztény egyházakban gyakran megismételték ezt a bűnt; s napjainkban is igen elterjedt. Az Úr közölte, hogy Isten figyelmeztetésül nyújtotta e példát a kísértésbe esőknek, nehogy ők is vétkezzenek. Naponta önzést és csalást művelnek a gyülekezetben, mivel visszatartják Istentől, amire ő tart igényt, így meglopják őt, és ütköznek rendelésével, hogy szerte a világon szétárassza az igazság fényét és ismeretét

Isten bölcs tervében ügyének fejlődését népe személyes igyekezetétől és önkéntes adományaitól tette függővé. Mikor a megváltás csodás tervében Isten elfogadta az ember közreműködését egyúttal jelentős megtiszteltetésben részesítette. Az igehirdető csak akkor szólhatja az igét, ha küldve lett. A világosság terjesztésének föladata nem csupán az igehirdetőkön nyugszik. Aki csak a gyülekezet tagjává vált, elkötelezi magát, hogy azzal lesz Krisztus követője, hogy átülteti életébe a vallott igazságot. Krisztus követői fejlesszék a művet, melyet mennybemenetelekor bízott rájuk.

El kell tartanunk az intézményeket, melyek Isten földi művének előbbre vitelét elősegítő eszközei. Gyülekezeteket kell építeniük, iskolákat alapítaniuk és könyvkiadókat berendezni, hogy nagyméretű munkát végezzünk az igazság kiadásával, amit a világ minden tájára elküldünk. Intézményeinket Isten rendelte el, s tizedekből s nagylelkű adományokból kell fönntartanunk. Amint a munka bővül, anyagiakra lesz szükség, hogy valamennyi ágával együtt fejleszteni tudjuk. Akiket az igazsághoz térítettek, s részesei lettek Isten kegyelmének, úgy lehetnek Krisztus munkatársai, hogy önkéntes adományokat és áldozatokat ajánlanak föl neki. S mikor a gyülekezet tagjai azt kívánják szívükben, hogy bárcsak ne kérnének több anyagiakat, lényegében azt mondják, hogy akkor is elégedettek, ha Isten ügye nem fejlődik.

Jákob fogadalmat tett: „Ha Isten velem lesz, és védelmez az úton, melyen most járok, s ad kenyeret ennem, és ruhát, amit fölveszek magamra, és ha egészségben visszatérek atyám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő, amelyet emlékkőül fölállítottam, az Isten háza lesz, és mindenből, amit adsz nekem, hűségesen tizedet adok.” A körülmények, melyek Jákobot késztették, hogy ígéreteket tegyen az Úrnak, hasonló volt azokhoz, melyek ma késztetnek, hogy ígéretet tegyünk neki. Jákob bűnös cselekedettel szerezte meg az áldást, noha tudta, hogy Isten biztos szava úgyis neki ígérte. Ezzel az Isten hatalmába vetett hit súlyos hiányáról tett tanúságot, hogy Isten meg tudja valósítani szándékait, bármennyire csüggesztő is a pillanatnyi látszat. Ahelyett, hogy abba a helyzetbe emelte volna magát, melyre vágyott, most életét mentve kellett menekülnie Ézsau haragja elől. Csupán botjával kezében volt kénytelen mérföldek százait gyalogolnia sivár, elhagyatott vidékeken. Elhagyta bátorsága, lelkiismeret furdalás és félelem töltötte el, igyekezett elkerülni az embereket, nehogy földühödött bátyja nyomára találjon. Nem járt vele Isten békéje, hogy megvigasztalja, hiszen az a gondolat gyötörte, hogy eljátszotta az isteni oltalmat.

Most vándorlásának második napja vége felé közeleg. Fáradt, éhes, hontalan, s úgy érzi, Isten is elhagyta. Tudja, hogy helytelen tettével hozta magára helyzetét. A kétségbeesés sötét felhői zárják körül, s úgy érzi, hogy kivetett földönfutó lett. Névtelen rémület tölti el szívét, alig mer fohászkodni is. De annyira elhagyatottnak érzi magát, hogy Isten védelmének szükségét érzi, mint még sose érezte addig. Sir, és bevallja bűnét Isten előtt, s jelért könyörög, hogy Isten nem hagyta el teljesen. Megterhelt szíve mégsem talál enyhülést. Elveszítette önbizalmát. s félt, hogy atyáinak Istene elvetette őt. De Isten, a könyörületes, megszánja a magára hagyott, bánat sújtotta férfit, aki követ tesz feje alá párnának, s csak az égbolt a takarója.

Éjjeli látomásban titokzatos létrát lát, talpával a földön, s teteje a csillagseregek fölé, a legmagasabb egekbe ér. Angyal hírnökök járnak le-föl a tündöklő létrán, eléje tárva a föld és ég érintkezés ösvényét. Hangot hall, mely megújítja az irgalom és oltalmazás ígéretét, s a jövő áldásokét. Mikor fölserkent álmából, így szólt: „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam.” Körülpillantott mintha azt várná, hogy megpillantja a mennyei hírnököket; de csak a földi tárgyak halvány körvonalát, s a csillagék szerektől tündöklő mennyet látja komoly, csodálkozó tekintete. Eltűnt a létra, el a ragyogó hírnökök, fölöttük a dicső fönségessel, akit csak képzeletben látott.

Az éjszaka mély mozdulatlansága, s az élénk benyomás, hogy közvetlen Isten jelenlétében van, félelemmel töltötte el. Szíve telve volt hálával, hogy nem pusztult el. Nem is aludt többet azon az éjszakán. Szent örömmel elegyített mély és lángoló hála töltötte be lelkét: „Amikor Jákob másnap korán fölkelt, vette a követ, melyen fejét nyugtatta, fölállította emlékkőül, és olajat öntött rá”. Itt tett ünnepélyes fogadalmat Istennek.

Jákob akkor tette ígéretét, mikor még fölfrissítette a kegyelem harmatja, mikor Isten jelenléte pezsdítette föl. Miután az isteni dicsőség eltávozott, kísértés támadta meg, mint a mai embereket; mégis hű maradt ígéretéhez, s nem táplált olyan gondolatot, hogy fölmenthetné magát az imént tett ígéret alól. Pedig érvelhetett volna, amint az emberek ma teszik, hogy a jelenség álom volt csupán, hogy földúlt lelkiállapotban volt, mikor ígéretét tette, ezért nem is kell betartani; de Jákob nem tett ilyet.

Hosszú évek múltak el, mielőtt Jákob vissza mert térni hazájába, mégis, miután visszatért, hűen eleget tett Mestere iránti kötelezettségének. Meggazdagodott, így igen jelentős vagyon ment át birtokából az Úr kincstárába.

Napjainkban sokan elbuknak ott, ahol Jákob sikerre jutott. Akiknek Isten a legnagyobb összeget adta, azokban a legerősebb a hajlam, hogy megtartsák, amijük van, mivel vagyonukkal arányosan kell adniuk. Jákob tizedet adott abból, amije volt, majd kiszámolta a tized hasznát, és megadta az Úrnak annak javát, amit maga élt föl, amíg pogány földön járt, ahol nem volt alkalma eleget tenni ígéretének. Komoly összeg volt ez, Jákob mégsem habozott; amit Istennek ígért, nem tartotta többé a magáénak, hanem az Úrénak.

Az Úr az adományozott összeggel arányban vár visszatérítést. Minél nagyobb tőkét biz ránk, annál értékesebb az ajándék, melyet elvár, hogy visszatérítsünk. Ha valakinek tíz vagy húszezer dollárja van, Isten igéje kötelezi rá, nemcsak, hogy a tized szerinti részt adja meg, hanem hogy ajándékozza bűnáldozatát és hálaáldozatát is. A lévita korszakot a birtok odaszentelése különböztette meg szembeszökőn. Mikor a tizedről beszélünk, mint a zsidóknak a vallásos célokhoz való hozzájárulásárai, akkor nem beszélünk elég értelmesen. Az Úr mindenek fölöttinek tekintette igényeit, s csaknem minden pontnál, rendelkezésnél azzal emlékeztették őket az adományozóra, hogy adományt kellett hozniuk az elnyert áldásokból. Váltságot kellett fizetniük elsőszülötteikért, nyájuk első elléséért, s az első betakarított termésért. Elvárták tőlük, hogy hagyják hátra mezőik szélét-sarkát az ínségeseknek. Ami begyűjtés közben kiesett kezükből, otthagyták a szegénynek, s minden hetedik évben hagyták a földjüket magától teremni a szűkölködők számára, azon fölül ott voltak a fölszentelő áldozatok, a vétségáldozatok, a bűnért való áldozatok, minden hetedik évben pedig az adósságok elengedése. S ott voltak még a sokféle kiadások a szegényekre: vendéglátások és ajándékok, vagyonuknak kirovás végett való fölbecsülése.

Meghatározott időközönként, hogy megvédjék a törvény sérthetetlenségét, kérdőre vontak embereket, vajon hűségesen eleget tettek-e ígéreteiknek, vagy sem. A kevés lelkiismeretes minden jövedelmének harmadát térítette vissza Istennek vallásos célokra, és a szegényeknek. E követelmények nem csupán bizonyos réteggel szemben álltak föl, hanem mindenkivel, a követelmény arányban lévén a birtokában levő vagyonnal. E rendszeres és bevezetett adományokon kívül voltak rendkívüli célok, melyekre önkéntes áldozatokat gyűjtöttek, mint például a szentsátor építése a pusztában, és a templomépítés Jeruzsálemben. E terheket Isten rótta a népre az emberek javára, valamint szolgálatának fönntartására.

Népünk körében ébredésnek, megújhodásnak kell bekövetkeznie e területen. Kevés olyan ember akad, aki lelkiismeret furdalást érez, ha elhanyagolja a jótékonyság, az adakozás kötelességét. Alig egynéhányat bánt a lelkiismeret, amiért nap-nap után meglopják az Istent. Ha a keresztény szándékosan vagy véletlenül kevesebbet fizet meg valamit szomszédjának, vagy nem hajlandó megfizetni valamilyen becsületbeli adósságot, lelkiismerete, hacsak ki nem égett, nyugtalanítani fogja; nem tud megnyugodni, mégha rajta kívül senki sem tud a dologról. Sok a megszegett eskü, a meg nem fizetett ígéret, s mégis mily keveset foglalkoztat a kérdés; mily kevesen tartják bűnösnek magukat a kötelesség ilyen megszegéséért. Föltétlenül új és mélyebb meggyőződésre kell eljutnunk a tizedkérdésben. Múlhatatlanul rázzuk föl lelkiismeretünket, s szenteljünk komoly figyelmet a kérdésnek; hiszen el kell majd számolnunk, rendeznünk kell ezeket az utolsó napon.

A keresztény üzletember felelősségek bármilyen nagy, bármily kicsiny is a tőkéje, egyenes arányban állnak Istentől nyert ajándékaival. A gazdagság csalárdsága ezreket és tízezreket dönt romlásba. A gazdagok elfeledik, hogy ők Isten ügyintézői, s hogy gyors léptekkel közeledik a nap, mikor így szólnak hozzájuk: „Számolj el intézőségeddel.” A talentumok példázatának bizonyítása szerint mindenki felelős az elnyert ajándékok bölcs fölhasználásáért. A példázat szegény embere, mivel ő kapta a legcsekélyebb ajándékot, a legkevésbé tartotta felelősnek magát, ezért nem használta ki a rábízott talentumot; s így kivetették őt a külső sötétségbe.

Krisztus mondta: „Milyen nehéz a gazdagnak bejutni a mennyek országába.” Tanítványait megdöbbentette ez a tanítás. Mikor a lelkész, aki eredményesen fárad, hogy lelkeket nyerjen meg Krisztusnak, odahagyja szent föladatát, hogy földi nyereség után fusson akkor hitehagyó a neve, s Istennek tartozik számadással a talentumokért melyeket rossz helyen használt. Mikor üzletemberek, gazdák, szerelők, kereskedők, ügyvédek a gyülekezet tagja lesznek, a Krisztus szolgáivá válnak; s bár talentumaik egészen mások lehetnek, nem kevesebb a felelősségük, hogy személyes igyekezettel s javaikkal segítsék elő Isten ügyét mert az Isten szolgáján nyugszik. Az a jaj, mely a lelkipásztort sújtja, ha nem hirdeti az örömhírt, oly biztosan utoléri az üzletembert, ha másféle tehetségével nem lesz Krisztus munkatársa, hogy ugyanazt a célt érje el, valósítsa meg. Mikor valakit szembesítünk ezzel, némelyik ezt mondja: „Kemény beszéd ez”, holott így igaz ez; bárha folyvást meghazudtolja olyanok viselkedése, akik Krisztus követőinek vallják magukat.

Isten a pusztában a kegyelem csodájával gondoskodott betevő falatról népe számára. Az istentisztelet szolgálatának is mindent elő tudott volna teremteni, mégsem tette, mert végtelen bölcsessége látta, hogy népének erkölcsi fegyelme a vele való együttműködéstől függ, attól, hogy minden egyesük tegyen valamit. Amíg az igazság előre halad, addig Isten követelményei hárulnak az emberekre, hogy odaadják, amit pontosan erre a célra ő bízott rájuk. Isten, az ember alkotója, a rendszeres adakozás bevezetésével az ember vállára helyezte Isten művének előbbre vitelét. Mindenki a maga becsüse, őrá van hagyva, hogy amint eltökélte a szívében, a szerint adakozzék, Mégis egyesek abban vétkesek, amiben Ananiás és Zafira. Azt gondolják, hogy ha visszatartják annak egy részét, amire Isten tart igényt a tizedrendszerben, akkor a testvérek mit sem fognak tudni erről. Ezt gondolta a házaspár is, kinek példáját figyelmeztetésül nyertük. Isten ezzel az esettel bizonyítja, hogy vizsgálja a szíveket. Lehetetlen elrejteni előle az ember szándékát és indítékát. Örök figyelmeztetést hagyott hátra az összes korok keresztényei számára, hogy őrizkedjenek a bűntől, melyre a szív mindenkor hajlamos.

Bár Ananiás és Zafira vétkének megismétlését nem követi Isten nemtetszésének látható jele, ez a bűn mégis ugyanolyan visszataszító Isten szemében, s oly bizonyosan meglátogatja az ítélet napján a törvénytaposót. Sokan még ebben az életben magukon fogják érezni Isten átkát. Mikor valaki ígéretet tesz a műnek, ez Istennek tett ígéret, melyet szentül meg kell tartani. Isten szemében nem kevesebb, mint szentségtörés, templomrablás, ha a magunk hasznára fordítjuk, amit szent művének fejlesztésére ígértünk.

Mikor testvéreink jelenlétében szó vagy írásbeli ígéretet teszünk, hogy valamennyit adni fogunk, ők a látható tanúi az Isten és köztünk megkötött szerződésnek. Az ígéretet nem embernek, de Istennek tettük. Olyan ez, mintha embertársunknak adnánk írott kötelezvényt. Semmi kötelezvény sem kötelezőbb a keresztényre, hogy kifizesse, mint az Istennek tett ígéret.

Akik így ígérnek valamit embertársaiknak, nem gondolnak arra, hogy fölmentést kérjenek ígéretük alól. Az Istennek, a minden jó adományozójának tett ígéret ennél is sokkal fontosabb; akkor miért akarnánk fölmentést az Istennek tett ígéretek alól? Talán kevésbé kötelezőnek tekintsük az ígéretet, amiért Istennek tettük? Mivel ígérete miatt nem hurcolják törvényszékre, ezért kevésbé kötelező lenne? Aki vallja, hogy Krisztus kimondhatatlan áldozatának vére mentette meg, meg akarja lopni az Istent? Hiszen a mennyei udvarokban az igazság mérlegére kerülnek ígéretei és cselekedetei.

Mindennyájunknak pörünk van a menny bíróságán. Azt akarjuk, hogy viselkedésünk billentse ellenünk a mérleget? Ananiás és Zafira esete a legsúlyosabb természetű volt. Az ár egy részének visszatartásával a Szentléleknek hazudtak. Hasonló mértékben a vétek súlya nyugszik mindenkin, hasonló vétségekért. Mikor Isten Lelkének jelenléte lágyítja meg az emberek szívét, akkor hajlamosabbak a Szentlélek benyomásaira. Úgy döntenek, hogy meg¬tagadják magukat – áldozni fognak az Isten ügyére. Mikor az isteni fény szokatlan erővel ragyog az agy kamráiba, a bűnös érzései legyőzöttek, az önzés uralkodó hatalma elernyed, s az a kívánság ébred, hogy a lemondás és jócselekedetek gyakorlásával Jézus Krisztust, a mintát kövessük. A természettől önző ember hajlama akkor szeretetteljessé, irgalmassá válik a bűnös iránt ezért ünnepélyes fogadalmat tesz Istennek, mint Ábrahám és Jákob is tettek. Ilyenkor mennyei angyalok vannak jelen. Isten és a veszendők iránti szeretet diadalmaskodik az önzés és a világ szerelme fölött. Különösen ez történik, mikor az igehirdető Isten Lelkével és hatalmával a megváltás tervét ecseteli, melyet a menny Fönségese alapozott meg a kereszten hozott áldozattal. A következő szövegekből kiviláglik, hogyan tekinti Isten a fogadalmak kérdését:

„így szólt Mózes Izráel fiai törzseinek fejedelmeihez: Ezt parancsolja az Úr: Ha valaki fogadalmat tesz az Úrnak, vagy esküvel megtartóztatásra kötelezi magát, ne szegje meg szavát; pontosan úgy tegyen, amint mondta: 3Mózes 30:1,2. „Ne hagyd, hogy a szád bűnbe vigyen, és ne mondd a követnek, tévedés volt. Különben megharagszik az Isten kijelentésed miatt, és megsemmisíti kezed művet!” Prédikátor 5:6. „Egy áldozattal lépek hajlékodba, teljesítem, amit megfogadtam: ahogy ajkamra jött, s ahogy szám ígérte a szorongatottságban.” Zsoltár 66:13,14. „Csapda könnyelműen kimondani, hogy megfogadom; s csak a fogadalom után gondolkodni.” Példabeszéd 20:25. „Ha fogadalmat teszel az Úrnak, a te Istenednek, ne késlekedj teljesíteni. Mert az Úr, a te Istened szigorúan beköveteli, s bűn nehezedik rád. Ha nem teszel fogadalmat, nem terhel bűn. De ha egyszer ajkadra jött, tartsd meg, és teljesítsd fogadalmadat, amelyet szabadon tettél az Úrnak, a te Istenednek tulajdon száddal.” 5Mózes 23:21–23.

„Tegyetek fogadalmat az Úrnak, és váltsátok valóra! Mindnyájan, akik köröskörül vagytok, hozzatok ajándékot a Félelmetesnek.” Zsoltárok 76:11. „Ti mégis megszentségtelenítitek, mert azt gondoljátok: Tisztátalan az Úr asztala, és megvetendő rajta minden étel. Azt mondjátok, lám, mennyi a munka, és méltatlanul bántok vele, mondja a Seregek Ura. Átkozott az a csaló, aki – bár van szép hím a nyájában, fogadalmi áldozatul mégis sérültet áldoz fel. Mert én vagyok a nagy Király, mondja a Seregek Ura, és nevem félelmetes a népek közt.” Malakiás 1:12-14. Prédikátor 5: 4,5.

„Ha valamit megfogadtál Istennek, ne mulaszd el teljesítését, mert nem leli kedvét a bolondokban. Amit megfogadtál, azt tartsd is meg. Jobb, ha egyáltalán nem teszel fogadalmat, mint ha „megfogadsz valamit, és nem tartod meg,”

Isten részt juttatott az embernek embertársai megmentésének megvalósításából. Az irgalmasság és a jótékonyság cselekedetei által Krisztussal működhetik közre. Az ember mégsem válthatja meg embertársait, hiszen nem tudna eleget tenni a megsértett igazságszolgáltatás követelményeinek. Ezt kizárólag Isten Fia tudja megtenni, ha félreteszi megtiszteltetését és dicsőségét, ha emberi természettel takarja el istenséget, ha eljön a földre, hogy megalázza magát, és vérét ontsa az emberiség érdekében.

Mikor megbízta tanítványait: „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az örömhírt minden népnek”, ezzel Krisztus az emberre hárította az örömhír terjesztésének föladatát. De míg egyesek hirdetik az igét, másokat arra szólít, hogy feleljenek meg igényeinek: tizedeket s áldozatokat vár tőlük, amivel eltartják az igeszolgálatot, s az egész világon elterjesztik a nyomtatott igazságot. Az áldozat hozatal Isten eszköze, hogy fölemelje az embert. Az embernek épp ilyen kötelesség szükséges, mert ez váltja ki szíve legmélyebb szeretetét, ez készteti használatra értelme legmagasabb képességeit.

Isten bővölködő keze helyezett minden jót a földre, ember iránti szeretetének kifejezéséül. Övé a szegény, s a vallás ügye is az övé. Javakat helyezett az emberek kezébe, hogy Isten ajándékai emberi közvetítőkőn át folyhassék – ez a ránk bízott föladat – embertársaink megmentésének végzése közben; mégse képzeljük, hogy Isten az embertől függne. Az Úr kiejthetné a szót, melytől minden nyomorgó gazdaggá válhatna. Szempillantás alatt ki tudná gyógyítani az emberiséget összes betegségéből. Nyugodtan meglenne igehirdetők nélkül; angyalokat tehetne igazsága követeivé. Fölírhatta volna az igaz-ságot az egekbe, rányomtathatta volna a fák leveleire. a mezők virágaira, vagy hallható hangon hirdethette volna a mennyekből. De a mindenek fölött bölcs Isten egy ilyen utat sem választott. Tudta, hogy az embernek tennivalóra van szüksége, hogy az élet áldás lehessen számára. Az Úré az arany, az Úré az ezüst, ha akarná, a mennyből hullatná; mégis inkább az embert tette intézőjévé, őrá bízta a javakat, nem hogy összeharácsolja, hanem hogy mások áldására fordítsa. Ezúton az embert teszi meg eszközzé, melyen át áldásait a világra árasztja. Isten gondolta ki a tized és adakozások rendszerét, hogy az ember is, akar teremtője, jótékonnyá és önzetlenné, láthassák jellemében, s végül vele együtt részesüljön az örök jutalomban.

Isten embereken át munkálkodik; s aki fölrázza az emberek lelkiismeretét, jótettekre serkentve őket, s hogy valóban szívükön hordozzák az igazság ügyét, nem magától teszi, hanem Isten benne működő Lelke által. Az ilyen körülmények közt tett fogadalmak szent jellegűek, hiszen Isten Lelke működésének gyümölcsei. Mikor valaki eleget tesz az ilyen fogadalmaknak, a menny elfogadja az ajándékot, s a nagylelkűek számlájára ugyanannyi vagyont ruháznak be a menny bankjában. Az ilyenek biztos alapot gyűjtenek a jövőre, hogy elnyerhessék az örök életet.

Mikor nem érzik ilyen élénken az Isten Lelkének közvetlen jelenlétét, mikor a gondolatokat a mindennapi élet gondjai foglalják el. kísértésbe esnek, hogy kétségbe vonják a kötelezettség erejét, noha önként vállalták; és Sátán sugallatának engedve, azzal érvelnek, hogy túl erős nyomást gyakoroltak rájuk, s hogy az alkalom izgalmának hatása alatt cselekedtek; hogy túlhangsúlyozták az adakozásra való fölhívást, hogy ezeket az Isten ügyében használják föl; hogy csalárd fondorlattal késztették őket a fogadalomra, anélkül, hogy teljesen fölfogták volna a dolgot. Ezért föl akartak szabadulni alóla. Hatalmukban van-e a lelkészeknek elfogadni kifogásaikat. s így szólni: „Nem kötelező rád a fogadalmad; fölmentünk az ígéret alólit? Ha ezt merik tenni, ők is részesei lesznek a véteknek, melyben a visszatáncoló ember bűnös.

Minden jövedelmünkből legyen Istené az első juttatás. A zsidóknak előirt adakozás-rendszerben vagy az Úrnak kellett elhozniuk Isten minden ajándékának első gyümölcsét, a nyájaik és gulyáik szaporulatát, vagy pénzzel kellett megváltani mezőik, gyümölcsöseik és szőlőik termékeit. Mennyire megváltozott a dolgok rendje a mai időkben! Ha egyáltalán figyelembe veszik az Úr kívánalmait és követelményeit, akkor is utolsónak hagyják. Holott a munkánknak tízszer annyi pénzre van szüksége, mint amennyire a zsidóknak volt. Az volt az apostoloknak adott roppant megbízatás, hogy menjenek el az egész világra és hirdessék az örömhírt. Ez határozza meg a munka kiterjedését s azt a megnövekedett felelősséget, mely a Krisztus követőinek vállán ma nyugszik. Ha a törvény évezredekkel ezelőtt megkívánta a tizedeket és áldozatokat, mennyivel elengedhetetlenebbek ezek ma! Ha a zsidó üdvrendben a gazdagnak, a szegénynek oda kellett adni a birtokukkal arányos összeget, akkor az kétszeresen elengedhetetlen ma.

A hitvalló keresztények többsége vonakodva válik csak meg javaitól. Sokan jövedelmük huszadát sem adják Istennek; rengetegen még ennél is sokkal kevesebbet; míg jelentős csoport meglopja Istent a kis tizedtől, s mások kizárólag a tizedet adják oda. Ha népünk összes tizede befolyna az Úr kincstárába, amint kellene, akkor olyan áldásokban részesülnénk, hogy a szent célokra hozott ajándékok és áldozatok megtízszereződnének, s így nyitva maradna a közeledés, az érintkezés az ember és Isten között. Krisztus követőinek nem kellene megrendítő hittérítő történetekre várni, hogy cselekvésre késztesse őket. Ha lelkileg ébren vannak, akkor minden heti jövedelmükben, legyen az tetemes, vagy kevés, meghallanák Isten és a lelkiismeret hangját, mely ellentmondást nem tűrő hangon követeli az Úrnak esedékes tizedeket és áldozatokat.

Krisztus követőinek ajándékait és fáradozásait nemcsak elvárja tőlük, hanem bizonyos értelemben elengedhetetlenek. Az egész menny szívén viseli az ember megmentését, s azt várja, hogy emberekben is fölébredjen az érdeklődés a maguk és embertársaik üdvössége iránt. Minden készen vár, de a gyülekezet mintha elvarázsolt területen állna. Mikor fölébrednek és imáikat, gazdagságukat s minden erejüket, vagyonukat a Jézus lábához helyezik, akkor az igazság ügye diadalmaskodni fog. Az angyalok elképednek, hogy a keresztények milyen keveset tesznek, noha milyen példát mutatott Jézus, aki nem sajnálta magát még szégyenteljes halálra sem adni. Hihetetlennek tűnik előttük, hogy amikor egyes hitvallók a világ önzésével jönnek érintkezésbe, akkor így visszaesnek szűklátókörű nézeteikbe és önző indítékaikba.

A keresztény világban ma az egyik legsúlyosabb bűn az Istennel szembeni színlelés és irigység. Sokak egyre hanyagabbul viselkednek a különböző intézmények és vallásos vállalkozások javára tett fogadalmak beváltása iránt. Sokan úgy tekintik a fogadalmat. mintha nem tenné kötelezővé, hogy meg is fizessék. Ha azt gondolják, hogy a pénzük jelentős hasznot hajt, ha értékpapírokba, vagy árúba ruházzák, vagy ha olyanok vannak az intézményekben, akiket kifogásolnak, akkor teljesen megengedhetőnek tartják, hogy azt tegyenek javaikkal, amit akarnak. A becsületesség e hiánya jókora mértékben él azok közt, aki vallják, hogy megtartják Isten parancsait, és várva várják Uruk és üdvözítőjük közeli megjelenését.

Maga Isten rendelte el a rendszeres jótékonyságot. Mégis gyakran elutasítják, vagy elodázzák Isten követelményeinek hű fizetését mintha az ünnepé Ilyes fogadalmak mit sem jelentenének. Intézményeink azért küszködnek anyagi nehézségekkel, mely gyülekezeteink tagjai elhanyagolják a tizedfizetést s ígéreteik teljesítését. Ha mind a gazdag, mind a szegény behozná tizedeit a tárházakba, lenne elég vagyon fölmentenünk az ügyet a pénzügyi szorultság alól, s hogy nemesen előbbre vigyük a hittérítő tevékenységet, annak különböző osztályain. Isten fölszólítja az igazságban hívőket, hogy adják meg neki ami az övé. Akik azt képzelték, hogy ha visszatartják az Istentől, akkor nyerni fognak, végül érezni fogják Isten átkát, amiért meglopják az Urat. Ha közönyös vagy e téren, azt bizonyítja, hogy vakságban szenvedsz, hogy eltévelyedtél, hogy méltatlan vagy a keresztény névre.

A gyülekezet felelős egyedi tagjainak fogadalmaiért. Ha látják, hogy valamely testvérük elhanyagolja fogadalma teljesítését. foglalkozzanak vele szeretettel, de köntörfalazás nélkül. Ha nincs oly helyzetben, hogy ki bírná fizetni fogadalmát, s ha méltó tag, s készséges szívű, a gyülekezet irgalmas lelkülettel segítse ki. így áthidalják a nehézséget és maguk is áldásban részesülnek. Isten azt akarja, hogy gyülekezetének tagjai tartsák oly kötelezőnek a vele szembeni kötelezettségeiket, mintha a boltosnak vagy a piacon tartoznának.

Mindenki tekintse át elmúlt életét, s jusson eszébe, ha meg nem fizetett, meg nem váltott fogadalmakat hanyagolt el, s tegyen rendkívüli erőfeszítést, hogy az utolsó fillérig kifizesse, hiszen valamennyiünknek szembe kell néznünk, és át kell esnünk a kivizsgálás végső kérdésén, ahol semmi, de semmi más helyt nem fog állni, csakis a becsületesség, csakis az igazmondás.