Izráel roppant seregei örömteli diadallal vonultak ki Egyiptomból, hosszú és kegyetlen szolgaságuk színhelyéről. Az egyiptomiak addig nem voltak hajlandók elengedni őket, amíg Isten ítéletei megdöbbentőn meg nem fenyítették őket. A bosszúállás angyala betért minden egyiptomi házába, és halállal sújtotta a család elsőszülöttét. Senki sem menekült meg, a fáraó legidősebb gyermekétől a rabok verméig. Az állatok elsőszülöttjét is leölte, az Úr rendelete szerint. Ám a halál angyala elment Izráel gyermekeinek háza mellett.

Fáraó, a népét ért csapások miatt rémülettől lesújtottan, maga elé hívatta Mózest és Áront az éjszakában, s rájuk parancsolt, hogy vonuljanak ki Egyiptomból. Nagyon rajta volt, hogy halogatás nélkül távozzanak, mert ő és népe attól rettegett, hogy ha Isten átka el nem távozik tőlük, az egész ország egyetlen tágas temetővé válik.

Izráel gyermekei boldogan fogadták szabadulásuk jó hírét, és sietve készülődtek elhagyni szolgaságuk színterét. Az út azonban fáradalmas volt, ezért végezetül csüggedezni kezdtek. Utazásuk kopár hegyeken és elhagyatott síkságokon vezetett. Harmadnap alkonyatán, három oldalon hegyláncok ölelték őket körül, s előttük a Vörös tenger hullámzott. Nem tudták merre forduljanak, ezért kétségbe estek helyzetük miatt. Mózest hibáztatták, amiért ily helyre vezette őket, mert azt hitték, hogy rossz irányban mentek. „Ezért biztos, mondták, hogy nem ez az út vezet a sínai pusztába, sem az atyáinknak megígért Kánaánba. Nem tudunk tovább menni; hanem most vagy a Vörös tenger vizébe kell hatolnunk, vagy visszatérnünk Egyiptomba.”

S akkor, mintegy nyomorúságuk betetőzéseképpen, észrevették, hogy egyiptomi sereg robog a nyomukban! A félelmetes sereget maga fáraó vezette, aki megbánta, hogy szabadjára engedte a zsidókat, s attól tartott, hogy azért küldte csak el őket, hogy hatalmas nemzetté, neki pedig ellenségévé legyenek. A kétségnek és kétségbeesésnek micsoda éjjele volt ez Izráel számára! Mily ellentéte annak, mikor maguk mögött hagyták Egyiptom szolgaságát, örömteli rivalgással vágva a pusztába! Mennyire kiszolgáltatottnak érezték magukat a hatalmas ellenség előtt! A rémült nők és gyermekek jajongása összevegyült az ijedt marha bőgésével, a birkák bégetésével, s ez csak növelte a helyzet leverő zavarodottságát.

Isten ne törődött volna tovább népével, hogy így pusztulásra hagyta őket? Ne figyelmeztetné őket veszedelmükre, és ne szabadítaná meg őket ellenségeiktől? Isten nem lelt örömet népe szorult helyzetében. Hiszen ő utasította Mózest, hogy táborozzanak a Vörös tenger partján, s még ezt is hozzáfűzte: „A fáraó azt fogja gondolni; Izráel fiai eltévedtek az országban, a puszta körülzárta őket. Én pedig megkeményítem a Fáraó szívét, úgyhogy majd üldözőbe veszi őket. Akkor megmutatom dicsőségemet a fáraón és az egész seregén, harci szekerein és lovasain. Az egyiptomiak megtudják, hogy én vagyok az Úr.”

Jézus állt Izráel roppant seregének élén. Nappal a felhőoszlop, éjjel a tűzoszlop isteni vezetőjüket jelentette. Ám a zsidók nem viselték türelmesen az Úr próbáját. Szemrehányón és kárhoztatón emelték föl szavukat Mózes, látható vezérük ellen, amiért szörnyű veszedelembe vezette őket. Nem bíztak Isten oltalmazó hatalmában, és kezét sem ismerték föl, amint féken tartja a körülöttük levő gonosz dolgokat. Eszeveszett rémületükben elfeledkeztek a botról, mellyel Mózes vérré változtatta a Nílus vizét, s a szerencsétlenségekről, melyekkel Isten meglátogatta az egyiptomiakat, amiért kegyetlenül bántak választott népével. Elfeledkeztek Isten csodálatos, értük tett közbelépéseiről.

„Jaj! – siránkoztak – mennyivel jobb lett volna ott maradnunk a szolgaságban! Jobb rabszolgaként élni, mint a pusztában hullani el az éhségtől, a fáradtságtól, vagy pedig ellenségeinkkel vívott harcban esni el.” Keserű vádakkal támadtak Mózesre, mert nem hagyta őket ott, ahol voltak, ahelyett, hogy így kivezette őket, hogy itt vesszenek el a pusztában.

Mózes igen elszomorodott, amiért ily hiányos népének hite, különösen, mert számos alkalommal tanúi voltak már, hogy Isten hatalmasan közbelép értük. Mélyen bánkódott, amiért, őt okolták helyzetük veszélyei és nehézségei miatt, mikor ő egyszerűen csak Isten kifejezett parancsait követte. Mégis erős volt a hite, hogy az Úr biztonságba vezeti őket; ezért csitította népének szemrehányásait és félelmeit, még mielőtt maga is kiutat látott volna a szabadulásra.

Igaz, hogy olyan helyen voltak, ahol nem nyílt lehetőség a menekülésre, ha Isten közbe nem lép, hogy megmentse őket; hiszen azért kerültek szorult helyzetbe, mert engedelmeskedtek Isten parancsának. Mózes azért is nem félt a következményektől, „így válaszolt a népnek: Ne féljetek, legyetek erősek, és meglátjátok az Úr szabadulását, melyet ma nyújt nektek. Mert ahogy ma látjátok az egyiptomiakat, soha többé nem fogjátok látni. Az Úr harcol majd értetek, s nektek nem lesz semmi dolgotok.

Nem volt könnyű nyugodtnak tartani meg Izráel seregeit az Úr előtt. Mert hisz izgatottak voltak, és rémülettel teli. Mind a fegyelem, mind az önuralom hiányzott belőlük. Ijesztő helyzetük nyomása alatt erőszakosak és ésszerűtlenek lettek. Azt várták, hogy rövidesen elnyomóik kezébe esnek, azért hangosan és gyászosan jajgattak és tiltakoztak. A csodás felhőoszlop velük járt zarándoklásaikban, és megvédte őket a nap tüzes sugaraitól. Egész nap méltóságosan előttük haladt, nem hatott rá sem a nap, sem a szélvihar, éjjelre pedig tűzoszloppá vált, hogy világítson nekik útjukon. Úgy követték azt, mint Isten jelét, hogy haladjanak előre. Most mégis azt vitatták egymás közt, hogy az oszlop talán valami közvetlenül rájuk leselkedő szerencsétlenség árnyéka, hiszen az vezette őket a hegy rossz oldalára, a megmászhatatlan útra. Isten angyala úgy tűnt föl csalódott gondolkodásuk előtt, mint a végveszély előfutárja.

Egyszerre azonban, amint az egyiptomi sereg közeledett azt várva, hogy az izraeliták majd könnyű prédául esnek, az oszlop fönségesen az égre emelkedik, átszáll az izraeliták fölött, és az egyiptomiak elé ereszkedik. Most a sötétség fala türemlik az üldözöttek és üldözőik közé. Az egyiptomiak nem látják többé a zsidók táborát, és kénytelenek megtorpanni. Mégis, mikor az éj sötétje egyre sürüsödik, a felhőfal ragyogó fényességgé válik a zsidók számára, verőfénnyel világítja be az egész tábort.

Ekkor remény támadt Izráel fiainak szívében, hogy talán mégis megmenekülnek, Mózes fölemelte hangját az Úrhoz. „Az Úr így szólt Mózeshoz: Miért kiáltasz hozzám? Parancsold meg Izráel fiainak, hogy induljanak, menjenek előre. Te pedig emeld föl botodat, nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, és válaszd ketté, hogy Izráel fiai száraz lábbal átmehessenek rajta.”

Akkor Mózes engedelmeskedve Isten parancsának, kinyújtotta botját, a víz kettévált, mindkét oldalon falként gördülve vissza, széles ösvényt hagyva a tengerfenéken Izráel gyermekei számára. A fény a tűzoszlopból ráragyogott a hullámtaréjokra, bevilágítva az utat, mely roppan árokként húzódott át a Vörös tenger vizén, míg csak a távol homályába nem veszett a túlsó part felé.

Egész éjjel hangzott Izráel seregeinek lába dobogása, amint átkeltek a Vörös tengeren; a felhő azonban elrejtette őket ellenségeik elől. Az egyiptomiakat kifárasztotta az erőltetett menetelés, ezért tábort ütöttek éjjelre a parton. Látták, hogy a héberek nem messze előttük vannak, s mivel alig látszott lehetőség, hogy megszökjenek, úgy döntöttek, hogy éjjel kipihenik magukat, reggel pedig könnyűszerrel foglyul ejtik majd Izráelt. Sűrű sötétség uralta az éjt, a felhők mintha tapintható anyag lennének, úgy látszott elnyeli őket. Mély álom szállt az egész táborra; még az őrszemek is őrhelyükön szunnyadtak.

Végre messze csendülő robaj kelti föl a hadsereget! A felhő odább vonul! A héberek távolodnak! Hangok és menetelés zaja száll ide a tenger felől. Még mindig annyira sötét van, hogy nem tudják jól kivenni a menekülő népet, mégis elhangzik a parancs, hogy készüljenek föl az üldözésre. Fegyverzaj, a harci szekerek gördülése, a hadnagyok vezényszavai, és a mének nyerítése hallatszik. Végül menetelő rendben sorakoznak, s áthatolnak a homályon a menekülő sokaság irányában.

Sötétben és rendezetlen sorokban rohannak az üldözésre, nem is tudják, hogy tengerfenéken járnak, s mindkét oldalon meredek vízfal közé szorultak. Várják, hogy fölszálljon a pára és kivilágosodjék, hogy meglássák a zsidókat, s azt is, hogy ők maguk hol járnak. A hadiszekerek kereke mélyen belesüllyed a puha homokba, a lovak belegabalyodnak a hevederekbe és makrancoskodnak. Bár zűrzavar lesz úrrá rajtuk, mégis tovább nyomulnak, a győzelem bizonyosságában.

Végül a titokzatos felhő döbbent szemük előtt tűzoszloppá válik. Mennydörgése dübörög, villámok cikáznak, hullámok csapkodnak körülöttük, és félelem ragadja meg szívüket. A rémület és zavar közepette a baljós fény megvilágítja az elképedt egyiptomiak előtt a balról és jobbról fölhalmozódott rémítő vizeket. Látják a széles ösvényt, melyet az Úr népének készített a tenger csillámló homokján át, s látják a diadalmas Izráelt, biztonságban a túlsó parton.

Zavar és döbbenet ragadja meg őket. Az elemek haragja közepette, melyből a haragvó Isten hangját hallják, iparkodnak visszavonulni és kimenekülni, ahonnét jöttek. Mózes azonban kinyújtja karját, s a fölgyülemlett víz, sisteregve, bömbölve, áldozatra éhesen, alázúdul Egyiptom seregére. A büszke fáraó hadtesteit, aranyozott harci szekereket, csillámló páncélzatát, lovait, lovasait elnyeli a viharos tenger. Izráel mindenható Istene megszabadította népét, s hálaadásuk éneke fölszál az égre, amiért Isten ilyen csodálatosan közbelépett értük.

Izráel gyermekeinek történetét a keresztények tanítására és okulására írták meg. Mikor az izraelitákat veszélyek s nehézségek fenyegették, s útjuk mintha elzártan állt volna előttük, akkor elhagyta őket a hitük, és az Isten által kijelölt vezető ellen zúgolódtak. Azzal vádolták, hogy veszedelemre hozta ki őket, mikor csupán Isten hangjának engedelmeskedett.

Isten parancsa ez volt: Menjetek előre! Nem volt szabad megvárni, míg sima és világos lett az út, amíg megértették szabadításuk egész tervét. Isten ügye halad előre, az Úr pedig utat fog nyitni népe előtt. Aki habozik s panaszkodik, az Izráel szentje ellen tanúsít bizalmatlanságot. Isten gondviselése hozta a zsidókat a hegyvonulatok közé, ahol a Vörös tenger állta el útjukat, hogy véghez vigye szabadításukat, s örökre lerázza ellenségeiket. Más úton is megszabadíthatta volna őket, mégis ezt a módszert választotta, hogy próbára tegye hitüket és megerősítse a bele vetett bizalmukat.

Nem vádolhatjuk Mózest, hogy az ő hibája volt, amiért a nép zúgott ellene. Lázongó, féktelen szívük vitte rá őket, hogy azt gáncsolják, akit Isten bízott meg népe vezetésével. Bár Mózes az Úr félelmével, az ő utasítására cselekedett, teljesen megbízva ígéreteiben, akiknek támogatni kellett volna őt, elcsüggedtek, s mást sem láttak maguk előtt, mint szerencsétlenséget, vereséget és halált.

Az Úr ma is gondját viseli népének, akik hisznek a jelen igazságban. Az a terve, hogy világraszóló eredményeket érjen el, s míg gondviselése ennek érdekében fáradozik, így szól népéhez: Menjetek előre. Igaz, az ösvény még nem nyílt meg, de mikor a hit és a bátorság erejével előre mennek, Isten majd megvilágítja előttük az utat. Akadnak, akik zúgolódnak, mint ősi Izráel, s azokat hibáztatják helyzetük nehézségeivel, akiket Isten támasztott a feladatra, hogy fejlesszék művét. Nem látják be, hogy szorult helyzetbe hozással vizsgáztatja most őket, melyekből csakis az Úr keze által van szabadulás.

Olykor úgy látszik, hogy a keresztény életét veszélyek veszik körül, mikor nehéznek tűnik a kötelesség teljesítése. A képzelet leselkedő veszélyt szimatol előttük, hátuk mögött meg szolgaságot s halált. Isten hangja mégis jól kivehető minden csüggedés fölött: Menjetek előre! Engedelmeskedjünk hát e parancsnak, bármi legyen is következménye, még ha szemünk nem is bír áthatolni a sötéten, még ha bokánk körül érezzük is a dermesztő hullámokat.

A héberek fáradtak voltak, rémüldöztek. De ha visszariadtak volna, mikor Mózes rájuk parancsolt, hogy menjenek előre; ha megtagadták volna az engedelmességet, hogy közelebb mozduljanak a Vörös tengerhez, Isten sosem nyitotta volna meg előttük az ösvényt. Amikor lemeneteltek a víz szélére, azt bizonyították, hogy hisznek Isten Mózes által közvetített szavában. Megtettek minden tőlük telhetőt, s akkor Izráel mindenható Istene is megtette a rá eső részt – kettéválasztotta a vizet, ösvényt készített lábuknak.

Az utunk körül gomolygó felhők soha el nem tűnnek, amíg tétovázó, kételkedő szellem él bennünk. A hitetlenség mondja: „Soha le nem küzdjük ez akadályokat; várjunk, míg el nem tűnnek, s világosan meg nem látjuk utunkat.” A hit viszont bátran biztat az előretörésre, mindent remél, mindent hisz. Az Isten iránti engedelmesség bizonyosan meghozza a győzelmet. Csakis hit által juthatunk el a mennyig.

Szembeszökő a hasonlóság a mi történelmünk, és Izráel gyermekeié között. Isten kivezette népét Egyiptomból a pusztába, ahol meg tudták tartani törvényét, s engedelmeskedni tudtak hangjának. Az egyiptomiak, akik nem tisztelték az Urat, közvetlen közelükben táboroztak; mégis, ami az izraeliták számára ragyogó fényözön volt, mely bevilágította az egész tábort, és fényt vetett az előttük húzódó ösvényre, az a fáraó seregeinek tömör felhőfal volt, mely csak még sötétebbé tette az éji homályt.

Így ma is van Istennek népe, akiket törvénye őrizőivé tett. Az engedelmeskedők számára Isten parancsai olyanok, mint a tűzoszlop – fényt árasztanak, az üdvösségre mutatva az utat. De az Isten törvényeit semmibe vevők előtt olyanok, akár az éjjel fellegei. „Az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete”. Isten szavának megértése többet ér minden más tudásnál. Dicső jutalom rejlik a parancs iránti engedelmességben, ezért földi kecsegtetés pillanatra se tántorítsa el a keresztényt szövetségétől. Gazdagság, megtiszteltetés, világi pompa olyan, mint a salak, mely majd mind elpusztul az Úr haragjának tüzében.

Az Úr hangja, mely arra szólítja hűségeseit, hogy nyomuljanak előre, gyakran a végsőkig próbára teszi hitüket. De ha addig halogatják az engedelmességet, míg a bizonytalanság összes árnyékát el nem távolítják értelmük elöl, amíg semmi kockázat sem maradna, hogy belebuknak, vagy vereséget szenvednek, akkor soha meg nem mozdulnának. Akik lehetetlennek tartják, hogy engedjenek Isten akaratának, s higgyenek ígéreteiben, míg minden világossá és érthetővé nem válik, azok soha semmiben sem fognak engedni. A hit nem a tudás bizonyossága, hanem „reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés”. Az egyetlen út, hogy elnyerjük Isten tetszését, ha engedelmeskedünk parancsolatainak... „Törjünk előre!” – ez legyen a keresztény jelszava.