Isten Lelke nem fog ott élni, ahol széthúzás és viszály dúl az igazságot hívők körében. Még ha ezek nem is jutnak kifejezésre, akkor is megszállják a szívet, kiűzve a békét és szeretetet, melynek a keresztény gyülekezetet jellemeznie kell. Ez a legteljesebb értelemben vett önzés következménye. Ez a bűn a határtalan önérzet alakját öltheti magára, vagy a mások jóváhagyása utáni indokolatlan vágyakozásét. Akik állítják, hogy szeretik Istent, és megtartják parancsait, el kell hagyniuk a maguk nagyratartását, máskülönben hiába várják, hogy az Úr isteni kedvezésével áldja meg őket.

Kórházunkban magas szintre kell emelnünk az erkölcsi és vallásos légkört, hogy kivívjuk Isten tetszését. Az önzésbe merülés biztosan elűzi onnan Isten Lelkét. Orvosok, fölügyelők, ápolók törekedjenek összhangban, Krisztus szellemében együtt dolgozni, a többieket tartva maguknál többre.

Júdás apostol mondja: „Könyörüljetek némelyeken, megkülönböztetvén őket”. Ezt a megkülönböztetést nem szabad a kivételezés szellemében gyakorolnunk. Ne adjunk helyet a szellemnek, mely ezt jelentené: Ő is kedvezz nekem, s én is kedvezek neked.” Hiszen ez megszenteletlen, földi elv, mely nem Istennek tetsző. Azért kedvezzünk valakinek, azért dicsérjük, hogy mi nyerjünk vele? Ez nem más, mint azért kivételeznünk egyesekkel, hogy mi is előnyhöz jussunk. Nem más, mint hízelgéssel vívni ki jóakaratot, hogy többre tartsanak minket, mint azokat, akik ugyanúgy méltók rá. Nem könnyű fölismerni hibáinkat. Mégis mindenki értse meg, milyen kegyetlenség az irigyke¬dés, vetélkedés, bizalmatlanság, a mindenkibe belekötés, és a széthúzás.

Atyánknak nevezzük Istent, egyazon család gyermekeinek tartjuk magunkat – de mikor hajlandóság mutatkozik, hogy aláássuk valaki tekintélyét, hogy magunkat emeljük a polcra, akkor az ellenség szíve szerint teszünk, akkor megszomorítjuk azt, akiről valljuk, hogy követői vagyunk. Az a gyöngédség és szánakozás, amelyet Jézus tanúsított drága életében, legyen példa előttünk, hogy mint bánjunk másokkal, különösen pedig a Krisztusban testvéreinkkel.

Isten folyvást javunkra van, mi mégis félvállról vesszük kedvezéseit. Az Úr végtelen gyöngédséggel szeret minket, bennünk mégis alig pislog szeretet egymás iránt. Túl szigorúak vagyunk azokkal szemben, akik, szerintünk, tévelyegnek, másrészt túl érzékenyek vagyunk, ha minket ér a legkisebb hibáztatás, vagy ha a mi viselkedésünket teszik kérdésessé.

Célzások röpködnek, metszőn gáncsoljuk egymást; noha épp, akik útjukra indítják a célzásokat és gáncsolásokat, vakok hibáik felöl. Mások látják ugyan tévedéseiket, de vakok a maguk hibái felöl. Naponta örvendezünk a menny nagylelkűségének, ezért szerető hálának kellene fakadni szívünkből Isten iránt, ami embertársaink iránt is szeretetre hangolna minket, s arra vezetne, hogy szívünkön viseljük felebarátaink javát. Ha elgondolkoznánk Isten irántunk tanúsított jóságán, ez elzárná lelkünk ösvényeit az ördög sugallatai előtt.

Isten naponta bizonyítja, hogy szeret bennünket; mi mégsem tartjuk észben kedvezéseit, s közönyösen haladunk el kérlelései mellett. Pedig gyöngédségének, szeretetének és hosszú tűrésének lelkületével törekszik mély benyomást tenni ránk; mégis alig vesszük tudomásul szeretetének jeleit, s vajmi fogalmunk a szeretet leckéiről, melyekre meg szeretne tanítani minket. Némelyek, akár Hámán, elfelejtik Isten áldásait, mivel Mardókeus lebeg a szemük előtt, s őt még nem alázták meg; mivel telve a szívük ellenségeskedéssel, gyűlölettel, a szeretet, drága Megváltónk lelkülete helyett, aki drága életét adta ellenségeiért. Bár valljuk, hogy egy az Atyánk, hogy mind egyazon halhatatlan haza felé haladunk, hogy egyazon csodás hitnek örvendezünk, s egyazon velőkig ható üzenetben bízunk – mégis sokan úgy marakodnak egymással, mint megannyi civakodó kölyök. Némelyek, noha a mű ugyanazon ágában foglalatoskodnak, nem értenek egyet egymással, ezért Krisztus lelkü-letével sem állnak összhangban.

A dicséret szeretete sok szívet megrontott. A kórháziak olyan lelkületről tettek tanúságot, mely akadályozza a lefektetett terveket; s az ellenfél hatalmat adott nekik mások gondolkodása fölött is, akik tökéletesnek tartják e személyeket, miközben ártatlanokat vádolnak meg helytelenségekkel. Gonosz büszkeség az, mely a maga jó munkája hiúságában kéjeleg, mely kitűnő tulajdonságaival kérkedik, s azzal a céllal akar másokat tökéletesnek beállítani, hogy magát magasztalja, több dicsőségre tartva igényt, mint amennyit hideg szíve Istennek kész tulajdonítani. Krisztus tanítványai igenis hallgatni fognak mesterük utasításaira. Jézus arra tanított, hogy szeressük egymást, amint ő is szeretett minket. A vallás az Isten iránti szereteten alapul, ami az egymás iránti szeretethez is elvezet. A vallás telve van hálával, alázattal és hosszútűréssel. Önfeláldozó, türelmes, könyörületes és megbocsátó. A vallás megszenteli az egész életet, sőt másokra is kiterjeszti jó hatását.

Akik szeretik Istent, nem adhatnak szállást a gyűlöletnek vagy irigységnek. Mikor az örök szeretet mennyei elve tölti be a szívet, kiárad az másokra is, nem csupán, mert előnyökhöz juttatták ezeket, hanem mert a szeretet a cselekedtek rúgója-elve, mivel az alakítja a jellemüket, kormányozza ösztönzéseiket, uralkodik szenvedélyeiken, lecsillapítja az ellenségeskedést, magasztossá s nemessé teszi szeretetüket. Ez a szeretet nemcsak azért fejlődik ki, hogy magunkat és mieinket foglalja csupán magába, hanem széles, mint a világ, magas, mint a menny, s összhangban áll a munkálkodó angyalok szeretetével. Ha ezt a szeretetet ápoljuk lelkünkben, megédesíti egész életünket finomító légkört áraszt maga körül mindenfelé. Ha ez él bennünk, csakis boldogok lehetünk, akár ránk mosolyog a szerencse, akár mellőz minket. Ha teljes szívvel szeretjük Istent, akkor szeretni fogjuk gyermekeit is. Ez a szeretet az Isten Lelke. A mennyei életszentség az, ami valódi nemességet és méltóságot kölcsönöz a léleknek, ez olvasztja egybe életünket Mesterünkével. Nem számít, hány jó vonásunk van, bármennyire tiszteletreméltónak és kifinomultnak is tartjuk magunkat, ha lelkünket nem keresztelte meg az Isten és egymás iránti szeretet mennyei kegyessége, akkor hiányzik belőlünk az igazi jóság, akkor alkalmatlanok vagyunk a mennyre, ahol minden csupa szeretet, csupa egyetértés.

Némelyek, akik valamikor szerették Istent és kedvezésének szüntelen örömében éltek, azokon most folytonos nyugtalanság uralkodik. Sötétben és kétségbeejtő homályban tévelyegnek, mert önzésüket és különlegességeiket melengetik. Olyan keményen törnek a maguk előnyére, hogy ez nyel el minden más szempontot. Holott Isten gondviselése azt rendelte, hogy senki sem biztosíthatja magának a boldogságot, ha csak magának él. Urunk öröme abból állt, hogy másokért viselte a fárasztó munkát és a gyalázatot, hogy így mások javára lehessen. Mi is boldogok lehetünk, ha követjük példáját, ha mi is embertársaink javára élünk.

Urunk fölszólít minket, vegyük föl igáját, viseljük terhét. Ha ezt tesszük, boldogok lehetünk. Ha a magunkra kényszerített igát viseljük, ha a magunk terhét hordozzuk, nem találunk nyugalmat. De ha Krisztus igáját hordjuk, abban nyugalom rejlik lelkünknek. Akik valami nagyszerű munkát szeretnének elvé¬gezni a Mesterért, ott találják azt meg, ahol vannak, – ha jót tesznek, ha ma¬gukat felejtők és önfeláldozók, ha másokkal gondolnak, és napsütést visznek mindenüvé, ahová mennek.

Hallatlan a szükség, hogy Krisztus szánakozó gyöngesége nyilvánuljon meg mindenkor, mindenhol – nem az elvakult sajnálkozás, mely a bűnt takargatja, s eltűri, hogy az Isten ügyét gyalázat érje a gonoszságok miatt, hanem az a szeretet, mely az élet uralkodó elve, s természetesen árad másokra a jó cselekedetekben, nem feledkezve meg arról, hogy Krisztus mondta: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”

Kórházunk alkalmazottai nagyszerű munkában vesznek részt. Mikor Krisztus a földön járt, a betegek és lesújtottak különleges gondoskodásának tárgyai voltak. Mikor elküldte tanítványait, lelkükre kötötte, hogy az örömhír hirdetése mellett a betegeket is gyógyítsák meg. Mikor a hetvenet küldte szét, megparancsolta nekik, hogy gyógyítsák meg a betegeket, s csak aztán, hogy hirdessék Isten országa elközelítését. Először az emberek egészségéről kellett gondoskodniuk, hogy út nyíljék gondolkodásuk előtt, hogy elérhessék őket az apostolok által hirdetett igazságok.

A világ Megváltója több időt és fáradtságot szentelt a lesújtottakat betegségükből kigyógyítására, mint az igehirdetésre. Utolsó utasítása, melyet apostolainak, földi képviselőinek adott, az volt, hogy kézrátétellel gyógyítsák a betegeket. Mikor a Mester visszatér, meg fogja dicsérni azokat, akik meglátogatták a betegeket és enyhítettek a lesújtottak szükségletein.

Csak vonakodva értjük meg a jelentéktelennek tűnő dolgok fontos voltát. s kihatásukat a lélekmentésre. A kórházban azok előtt, akik hittérítők szeretnének lenni, széles munkaterület nyílik, ahol fáradozhatnak. Istennek nem terve, hogy néhányan kiváltságos zártkörűséget alkossanak, akikre mindenki mély tisztelettel tekint, míg a többieket elmellőzzük. Jézus a menny fölségese volt, mégis lehajolt leereszkedett, hogy a legszerényebb embereknek szolgáljon, nem tekintve sem személyre, sem társadalmi állásra.

Akiknek teljes szíve a munkában dobog, azok elég Mesterért végzendő tennivalót találnak kórházunkban, ha enyhítik a gondjaikra bízottak szenvedését Urunk, miután elvégezte a tanítványokon a legmegalázóbb szolgálatot, példája követését javasolta nekik. Ez hivatott szemük előtt tartani a gondolatot, hogy a legegyszerűbb szentet sem szabad lenézniük.

Akik magasztos hitünket vallják, akik megtartják Isten parancsait, s akik Urunk közeli eljövetelére várnak, legyenek megkülönböztethetők, álljanak külön a körülöttük levő világtól. Legyenek különleges, jócselekedetekben buzgólkodó nép. A különlegességek között, melyeknek meg kellene különböztetniük Isten népét a világtól, ott találjuk alázatukat és szelídségüket. „Tanuljatok tőlem mondja Krisztus – mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyu¬galmat találtok lelketeknek:' Ez a béke, melyre annyian vágynak, s aminek megszerzésére hiába költik pénzüket és idejüket. Ahelyett, hogy arra csörtetnének, hogy egyenlők legyenek a megtiszteltetésben és a magas polcon, de ha csak lehet, még magasabbra – törekedjünk inkább, hogy Krisztus szerény, megbízható szolgái legyünk. A maguk fölmagasztalásának lelkülete támasztott viszályt a tanítványok között, még mikor Krisztus velük volt is. Azon vitatkoztak, ki a legnagyobb közülük. Jézus helyet foglalt, majd magához intette tanítványait. így szólt hozzájuk: „Aki első akar lenni, legyen a legutolsó, és mindenki szolgája.”

Mikor a két fivér anyja arra kérte, hogy soron kívül tüntesse ki fiait, egyikük üljön a jobbján, másikuk a balján országában, Jézus azt véste eszükbe, hogy országában a megtiszteltetés és dicsőség fordítottja az e világi megtiszteltetésnek és dicsőségnek. Aki nagy akar lenni, annak alázatosan kell szolgálnia a többieket, amint az Isten Fia is szolgája volt az emberek fiainak.

S ismét, Megváltónk arra tanította tanítványait, hogy ne törekedjenek magas állásra, nagy névre. „Ne hívassátok magatokat mesternek....Tanítónak se hívassátok magatokat. …hanem a legnagyobb köztetek legyen a szolgátok. Aki fölmagasztalja magát, azt megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják.” Jézus azt a szent törvényt idézte a törvénytudónak, melyet a Sinain adott: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből, felebarátodat pedig, mint magadat.” Azt mondta, hogy ha ezt cselekszi, akkor belép az életre.

„Felebarátodat, mint magadat…” Fölmerül a kérdés, hogy ki a felebarátom? Válaszul Jézus elmondta az irgalmas samáriai példázatát, ami arra tanít, hogy felebarátunk bármely szeretetünkre és szerető gondoskodásunkra szoruló embertársunk, Bármilyen állású szenvedő és ínséges a felebarátunk; mikor tudomásunkra jut a szükségletük, kötelességünk, hogy lehetőségünk szerint, – enyhíteni rajta. E példázat olyan elvet hoz napvilágra, amelyet Krisztus követői jól tennék, ha szívükbe zárnának. Először elégítsd ki az ínséges földi szükségleteit, enyhíts testi szükségletein, akkor nyitott utat találsz szívükbe, ahol elülteted az erény és a vallás jó magját.

Boldogságunkhoz törekednünk kell elérni a Krisztus által hirdetett jellemet. Krisztus legszembeszökőbb vonása önmegtagadása és jótékonysága volt. Az Úr nem azért jött, hogy a maga javát keresse. Hanem szerte járt, jót tett, ez volt az étele, ez az itala. Mi is szent közösségben élhetünk vele, ha követjük Megváltónkat; s ha naponta törekszünk magunkba fogadni jellemét és követni példáját, akkor áldás leszünk a világnak, és megelégedést biztosítunk magunknak idelenn, az eljövendőkben pedig örök jutalmat.