Isten Ábrahámot választotta hírnökének, akin át világosságát közvetítse a világ számára. Isten szava nem a tetemes nyereség, a nagy megbecsülés és világi megtiszteltetés kecsegtető kilátásának elébe teregetésével jött hozzá. „Vonulj ki országodból. rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked” szólt az isteni ígéret Ábrahámhoz. Az ősatya engedelmeskedett s „kivándorolt, anélkül, hogy tudta volna, hova megy, hogy mint Isten világosság-hordozója, ő tartsa meg a köztudatban Isten nevét a földön. Elhagyta szülőföldjét, rokonságát, s minden a szívének kedves kapcsolatot mely korábbi életéhez fűzte, hogy zarándok és idegen legyen.

Gyakran sokkal fontosabb, mint sokan gondolják, hogy az ifjúkori kapcsolatok megszakadjanak, hogy akik „Krisztus helyében” szólnak, olyan helyzetbe kerüljenek, ahol Isten nevelni és képesíteni tudja őket nagy és fontos szolgálatára. Isten láija, hogy a rokonok és barátok gyakran olyan hatást gyakorolnak az emberre, mely zavarni, akadályozni fogja a tanítást, melyet nyújtani akar szolgáinak. Akik nem állnak szoros kapcsolatban a mennyei, olyan javaslatokat tesznek, melyekre, ha hallgatnak, elfordítanák szent munkájuktól azokat, akiknek a világosság hordozóivá kellene lenniük.

Mielőtt Isten föl tudta volna őt használni, Ábrahámnak el kell szakadnia baráti körétől, hogy ne kormányozhassák őt emberi hatások, s ne támaszkodjék emberi segítségre most, hogy Istennel lépett kapcsolatba. Ábrahámnak ettől kezdve idegenek közt kell élnie. Különlegesnek, az egész világtól eltérőnek kell lennie. Megmagyarázni sem tudta volna úgy eljárását, hogy a barátai megértsék, hiszen bálványimádók voltak. Lelki dolgokat csak lelkileg lehet megítélni; ezért az indítékai és viselkedése meghaladták rokonai és barátai fölfogóképességét.

Ábrahám föltétlen engedelmessége az egyik legszembeszökőbb példája a hitnek és Istenre támaszkodásnak a Szentírásban. Csupán a puszta ígérettel a legparányibb külső bizonyíték nélkül – hogy leszármazottai örökölni fogják Kánaánt – Ábrahám követte az utat, ahova Isten vezette, teljesen és szívből eleget téve a föltételeknek, bizonyos lévén, hogy az Úr hűen teljesíti ígéretét. Az ősatya ment, ahol Isten kijelölte kötelességét; egyetlen gondolattal telepedett bálványimádó nemzetek közé: ”Isten szólt; engedelmeskedem a hangjának; ő majd megvéd.”

Isten hírnökeinek ma is épp oly hitre és bizonyosságra van szüksége. Mégis sokan, akiket az Ur föl tudna használni, nem mennek előre, minden más fölött azt az egyetlen hangot hallva, egyetlen hangnak engedelmeskedve. A rokonokkal és barátokkal való kapcsolat, a régi szokások és társaság gyakran olyan mély hatással vannak Isten szolgáira, hogy az Ur csak kevéssé tudja oktatni őket, csak kevés ismeretet tud közölni szándéka felől; s gyakran idő multán félreteszi őket, s másokat hívei helyettük, akiket ugyanígy vizsgál meg. Az Ur sokkal többet tenne szolgáiért, ha teljesen neki szentelnék magukat, többre becsülve szolgálatát minden rokoni, földi kapcsolatnál.

Az örömhír szolgái szent munkát végeznek. Komoly, ünnepélyes, figyelmeztető üzenetet kell hirdetniük. Oly üzenetet, mely életre éltető illat, vagy pedig halált jelentő halotti szag lesz. Istennek emberhez küldött hírnökei ők, ezért soha szem elöl, ne veszítsék hivatásukat vagy felelősségüket. Nem olyanok, mint a világiak – nem lehetnek olyanok. Ha hűek akarnak lenni Istenhez, fönn kell tartaniuk különálló, szent jellegüket. Ha megszakítják a mennyei kötött kapcsolatot, súlyosabb veszedelemben forognak, mint mások, és erősebben tudnak hatni rossz irányban, hiszen az ellenfél szemmel tartja őket, várva, hogy gyöngeség fejlődik ki bennük, mellyel sikeres rohamot intézhet ellenük. S mint ül diadalt, mikor sikerül neki! Mert mikor az ellenfél ilyet kap ké¬születlenül, aki a Krisztus követe, általa sokakat tud biztosítani magának.

Az Istennel szoros kapcsolatban állók tatán nem virágzók a földi élet dolgaiban; gyakran súlyos próba éri, szenvedés, szerencsétlenség, nyomorúság sújthatja őket. Józsefet megrágalmazták, üldözték, mert megőrizte erényét és becsületességét. Dávidot, Isten e választott hírnökét, ragadozó vadként üldözték gonosz ellenségei. Dánielt az oroszlánok vermébe lökték, mert igaz és tántoríthatatlan volt Isten iránti hűségében. Jóbot megfosztotta világi javaitól, s úgy sújtotta le testében, hogy rokonai és barátai irtóztak tőle. Mégis megtartotta feddhetetlenségét és Isten iránti hűséget. Jeremiás mindenki ellenére hirdette az Isten által szájába adott szavakat. Félreérthetetlen bizonyságtétele úgy felbőszítette a királyt és fejedelmeket, hogy undorító verembe lökték. Istvánt megkövezték, mert nem tudták rávenni, hogy ne hirdesse Krisztust, a megfeszítettet. Pált bebörtönözték, megbotozták, megkövezték, s végül kivégezték, mert hűséges hírnök volt, hogy elvigye az örömüzentet a pogányokhoz. A szeretett Jánost Pátmosz szigetére száműzték, „az Isten szaváért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért.”

Az isteni hatalom ereje általi emberi állhatatosság példái tanúságok a világnak Isten ígéretei hűségéről – az Úr maradandó jelenlétéről és fönntartó kegyelméről. Amint a világ ezen alázatos embereket nézi, nem tudják, milyen az erkölcsi értékük az Isten szemében. A hit cselekedete nyugodt lélekkel megbízni Istenben a legsötétebb órában, bármilyen súlyosan próbálva, s viharverten azt érezni, azt tudni, hogy mennyei Atyánk áll a kormánynál. Egyedül a hit szeme tud túltekinteni az idő és érzékek világán, egyedül a hit szeme képes nagyra tartani az örök gazdagság értékét.

A nagyhatalmú hadvezér nemzeteket hódit meg, és megingatta a fél világ hadseregeit, mégis csalódottan és száműzetésben hal meg, A bölcselő, aki fölkutatja a mindenséget, aki mindenüvé követi Isten hátalmának megnyilvánulásait, és csodálja bennük az összhangot, gyakran elmulasztja a lélegzet elállító csodadolgokban fölismerni a kezet, mely mindezt alkotta. „Az ember, ha nincs benne belátás, akármilyen gazdag, olyan, mint az állat, amelyre pusztulás vár,” Isten ellenségeinek jövőjét nem ragyogja be a dicső halhatatlanság reménye. De a hit e hősei oly örökség ígéretével bírtak, mely értékesebb, mint bármi földi gazdagság – olyan örökségével, amely ki fogja elégíteni a szív vágyakozásait. Lehet, hogy senki sem tud róluk, s a világ sem ismeri el őket, a menny könyveiben mégis honpolgárnak jegyezték be őket. Magasztos nagyság, a dicsőség tartós, túláradó, örök mértéke lesz azok jutalma, akiket Isten mindenek örökösévé tesz.

Az örömhír szolgái tegyék Isten igazságát kutatásuk, elmélyedésük, beszélgetésük tárgyává. Az értelem, mely sokat foglalkozik Isten ember számára kijelentett akaratával, meg fog erősödni az igazságban, Akik őszinte vággyal kutatnak az isteni világosság után, akár igeszolgák, akár nem, hamarosan oly összhangot és szépséget fedeznek föl a Szentírásban, mely leköti érdeklődésüket, emelkedetté teszi gondolataikat. olyan ihletést, érvelő erőt ad nekik, mely hatalmas lesz, hogy meggyőzze és megtérítse a lelket.

Veszély fenyeget, hogy az ige szolgái, bár vallják, hogy hisznek a jelen igazságban, megelégednek csupán az elmélet hirdetésével, míg lelkük nem tapasztalja meg megszentelő hatalmát. Némelyeknek nem lángol Isten szeretete a szívükben, lágyítva, alakítva, nemesítve az életüket. A zsoltáros jelenti ki az igaz emberről: „Aki örömét leli Isten törvényében, s parancsairól elmélkedik nappal és éjjel.” Tulajdon élményére hivatkozik, mikor fölkiált: „Mennyire szeretem törvényedet, egész nap szemem előtt lebeg,” „Szemem már az éjjeli őrség előtt ébred, hogy megfontoljam tanításod szavát.”

Senki sem minősített a szent szószéken állni, ha nem tapasztalta meg lelkén az Isten igazságának átalakító hatalmát. Csak akkor tudja tanítással és példamutatással is helyesen képviselni Krisztus életét. Mégis sokan munkásságuk során inkább magukat magasztaljak, mint a Mestert, s az emberek inkább az igehirdetőhöz térnek meg, mint Krisztushoz.

Fáj, de tudom, hogy néhányan, akik ma a jelen igazságot hirdetik megtéretlenek. Rendelkeznek ugyan az ész-vallással, de nem a szív megtérésével; s pontosan ezek bíznak a legjobban magukban, a legönelégültebbek, S ez az önelégültség útban lesz, hogy elnyerjék azt a tapasztalatot, mely elengedhetetlen eredményes munkássá válniuk az Úr szőlőjében. Bárcsak föl tudnám rázni azokat, akik állítják, hogy ők a Sión falának őrei, hogy megértsék felelősségüket. Ébredjenek és foglaljanak el magasabb állást Istenért, hisz lelkek vesznek el hanyagságuk miatt Isten iránti őszinte odaadással kell rendelkezniük, mely arra vezet, hogy úgy lássanak, mint Isten lát, hogy átvegyék tőle a figyelmeztetés hangját azok számára, akiket veszély fenyeget. Az Úr nem rejti el igazságát a hű örök elöl. Az Isten akaratát cselekvők ismerni fogják Isten tanítását. „A bölcs megérti”, de „a gonoszok közül senki sem jut el a belátásra, de az értő szívűek meg fogják érteni.”

Jézus mondta tanítványainak: „Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű.” Kérlelem a tanító állását elfogadókat, váljanak előbb szerény tanulóvá, hogy örökre tanulók maradjanak a Krisztus iskolájában, hogy befogadják a Mestertől a szelídség és alázatos szívűség leckéi. Az alázatos lelkület, buzgó igyekezettel párosulva, lelkek megmentését fogja eredményezni, melyeket oly igen drágán, vérével vásárolt meg Krisztus. Az igehirdető megértheti és elhiheti az igazság elméletét, s másoknak is hirdetni tudhatja azt, ez mégsem minden, amit Isten elvár tőle. „A hit cselekedetek nélkül halott.” Arra a hitre van szüksége, mely szeretetből fakad és munkálkodik, megtisztítja a lelket. A Krisztusba vetett élő hit összhangba hozza Isten igazságával és igazságosságával az élet minden cselekedetét, a lélek minden érzületét.

Ideges nyugtalanságot, önmagasztalást, büszkeséget, szenvedélyeket, indulatokat, s minden más, szent példaképünkre nem hasonlító jellemvonást le kell győznünk, Akkor majd alázat. szelídség, s Jézus iránti őszinte hála a kimondhatatlan mentéséért fog folyton áramlani a szív tiszta forrásából. Jézus hangját kellene hallanunk a követeinek ajkáról elhangzó üzenetekben,

Elengedhetetlenül megtért igehirdetőkre van szükségünk. Az igazán megtért igeszolgálattal járó engedelmesség és hatalom megreszkettetné a Sionban levő álszenteket, megfélemlítené a bűnösöket. Hiszen a porban vonszolják az igazság szent lobogóját. Ha akik a mának szóló figyelmeztetés ünnepélyes, komoly hangját hallatják, meg tudnák érteni, hogy Istennek tartoznak számadással, akkor belátnák, hogy buzgó könyörgésre van szükségük. Mikor a városok éjféli szendergésbe csitultak, mikor mindenki hazament, Jézus, a példaképünk, kiment az Olajfák hegyére, s a homályba borult fák alatt az egész éjszakát imával töltötte. Aki a bűn szennye nélküli volt – az áldások kincsesháza; akinek hangját az éj negyedik őrváltása után hallották a viharos tengeren megrémült tanítványai mennyei áldást mondva; s akinek szava elő bírta szólítani a halottakat sírjukból – ő könyörgött erős kiáltásokkal és könnyhullatással. Nem magáért esedezett, hanem azokért, akiket megmenteni jött. Mikor kérelmezővé lett. az Atya kezében keresve az erő friss tartalékait, s mint az ember helyettese fölfrissülve és élettel töltve előjött, azonosította magát a szenvedő emberiséggel, példát nyújtva, hogy mily szükséges is az ima.

Jézus természete mentes volt a bűn szennyétől. Mint Emberfia könyörgött az Atyához, ezzel is bizonyítva, hogy az emberi természet rászorul mindarra az isteni támogatásra, melyet elnyerhet. hogy felövezett legyen kötelességére, fölkészült a próbára, Mint az élet fejedelme, hatalma volt Istennél, s győzedelmeskedett népéért. Az üdvözítő, aki azokért imádkozott, akik nem érezték szükségét az imának, s azokért sírt, akik nem érezték szükségét a könnyeknek, most Isten trónja előtt, hogy elfogadja, s Atyja elé terjessze azok fohászait akikért a földön imádkozott. Krisztus példája nekünk szól, hogy kövessük. Az ima nélkülözhetetlen a lélek megmentésért végzett fáradozásunkban. Hiszen egyedül Isten tudja fölnövelni a magot, amit elvetünk.

Sokszor azért szenvedünk kudarcot, mert nem értjük meg, hogy Krisztus – Lelke által – ugyanúgy velünk van, mint amikor megaláztatásának napjaiban láthatóan a földön járt. Az idő múlása mit sem változtatott a tanítványainak mennybemenetelekor tett búcsúígéreten: „íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.” Elrendelte, hogy az emberek között megszakításmentes utódlás legyen, akik a hit első tanítóitól veszik át a megbízatást, hogy így folyamatos legyen Krisztusnak, a megfeszítettnek hirdetése. A nagy tanító hatalmat adott szolgáinak, akik „ezt a kincset cserépedényben őrzik.” Krisztus vigyázza fölül követői munkásságát, ha tőle várnak utasításokat és vezetést.

A lelkipásztorok, akik valóban a Krisztus képviselői, az ima emberei lesznek. Oly buzgalommal és hittel, mely nem törődik bele, hogy nemet kap válaszul, könyörögni fognak Istenhez, hogy erősítse, acélozza meg őket a kötelességre és próbára, szentelje meg ajkukat oltárról vett égő tűzzel, hogy Isten szavait szólják a néphez. „Isten, az Ur, megadta a nyelvet, a tanítványok nyelvét. Hogy megfelelhessek a fáradtaknak. Maga adja ajkamra a szót. Reggelente ő teszi figyelmessé fülemet, hogy rá hallgassak, mint a tanítványok.”

Krisztus mondta Péternek: „Simon, Simon, Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát. De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited.” Ki becsülhetné föl a világ Megváltója imájának eredményét? Mikor véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el akkor majd meglátszik, és nyilvánvalóvá válik az akkor elmondott könyörgésének értéke, amikor ember voltával takarta el istenséget.

Jézus nem csupán egyért esedezett, hanem valamennyi tanítványáért. „Atyám, akarom, hogy akiket nekem adtál, legyenek velem, ahol én vagyok.” Tekintete itt áthatolt a jövő sötét fátyolán, maga előtt látta Ádám minden fiának és lányának élettörténetét. Jézus magán érezte minden kísértés-gyötörte lélek terheit, bánatait, s az a buzgó könyörgés, akkor élő tanítványaival együtt magában foglalta az idők végezetéig valamennyi követőjét. „De nem csak értük könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem.” Igen, Krisztus imája minket is magában foglal. Vigasztaljon minket a tudat, hogy hatalmas közbenjárónk van a mennyben, aki Isten elé viszi kéréseinket. „De ha valaki vétkezett, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az igaz.” A legégetőbb szükség óráján, mikor csüggedés teper le bennünket, akkor látja meg Krisztus éber szeme, hogy segítségre van szükségünk. Az ember szükségletének órája Isten lehetőségének órája. Mikor minden emberi segítség csődöt mond, Jézus akkor siet segítségünkre, s az ő jelenléte elűzi a sötétséget, szétszórja a borús, nyomasztó felleget.

A galileai tengeren a kicsiny hajón, a vihar és sötétség közepette a tanítványok keményen eveztek, hogy partot érjenek, de minden igyekezetük eredménytelennek bizonyult. Mikor már kétségbeesés ragadta meg őket. Jézust látták közeledni a tajtékzó hullámokon. Még Krisztus jelenlétét sem vették mindjárt észre, úgyhogy rémületük egyre fokozódott, míg meg nem hallották hangját: „Én vagyok, Ne féljetek.” Krisztus hangjától elmúlt a félelmük, reményt és örömöt adott nekik. A szegény, kimerült tanítványok milyen örömest hagyták abba erőlködésüket, s bíztak mindent a Mesterre.

Ez a megrázó eset Krisztus követőinek tapasztalatát szemlélteti. Mily gyakran küzdünk az evezővel, mintha az erőnk, a bölcsességünk elégséges lenne, míg hiábavalónak nem találjuk erőlködésünket. Akkor reszkető kézzel s kimerülten adjuk át Jézusnak a föladatot, s valljuk be, hogy mi magunk képtelenek vagyunk elvégezni. Irgalmas üdvözítőnk szánakozik gyöngeségünkön; s mikor a hit kiáltására feleletül átveszi a terhet, melyre megkértük, hogy végezné, mily könnyen elvégzi azt, ami előttünk igen nehéznek tűnt.

Isten ősi népének története a hatékony ima számos, bátorító példáját nyújtja számunkra. Mikor a pusztában az amálekiták rátámadtak Izráelre, Mózes tudta, hogy népe nem áll készen a küzdelemre. Elküldte Józsuét a harcosok csoportjával, hogy harcba bocsátkozzék az ellenséggel, maga pedig Áronnal és Húrral olyan dombtetőn foglalt helyet, ahonnét beláthatták a csatateret. Ott Isten embere az Úr elé tárta a helyzetet, aki egyedül tudta megadni nekik a győzelmet. Mózes égre emelt kézzel, buzgón könyörgött Izráel seregeinek győzelméért. Észrevették, hogy míg a keze az égre emelkedett, addig Izráel kerekedett ellenfele fölé; de mikor Mózes keze fáradtan lehanyatlott, Amálek lett az erősebb fél. Áron és Húr tehát támogatták Mózes karját, míg teljes győzelem nem lett Izráel része, míg el nem űzték elleneiket a csatatérről.

Ez az eset legyen tanítás Isten egész népe számára, le egészen az idők végéig, hogy Isten az ő népének ereje. Mikor Izráel diadalmaskodott, Mózes az égre nyújtotta karját, és közbenjárt értük; tehát mikor Isten népe győzedelmeskedik, azért van, mert a hatalmas Isten vállalja magára ügyüket Ö harcolja meg értük csatáikat. Mózes nem kérje, és nem hitte, hogy Isten legyőzi elleneiket, miközben Izráel tétlen marad. Hanem összes seregét fölsorakoztatja olyan jól fölkészülten, amennyire lehetőségük van, kivezényli őket majd az ügyet Isten elé viszi imában. Mózes a hegyen könyörög Istenhez, míg Józsué és bátor követői alant megtesznek mindent, ami tőlük telik, hogy föltartóztassák és elűzzék Izráel és Isten ellenségeit.

Az az ima igen hatékony, mely hívő, buzgó, őszinte szívből fakad. Isten nem mindig úgy felel imánkra, amint elvárnánk, hiszen lehet, hogy nem azt kérjük, ami a legáldásosabb lenne számunkra; de végtelen szeretetével és bölcsességével azokat adja meg, melyekre legnagyobb szükségünk van. Boldog az igehirdető, akinek van hűseges Áronja és Húrja, hogy erősítsék kezét, mikor elfárad, akik imával és hittel támogatják őt. Az ilyen támogatás hatalmas segítség Krisztus szolgája tevékenységében, s gyakran odahat, hogy az igazság ügye dicsőségesen diadalmaskodjék.

Izráelnek az aranyborjú öntésével elkövezetett vétke után Mózes újra Istenhez fordult, hogy könyörögjek népe javára. Elég jól ismeri, akiket gondjaira bíztak; ismeri szívük romlottságát, s tudja, mily nehézségekkel kell még megküzdenie. De tapasztalatból tudja, hogy mielőtt hatni tudna a népre, Istentől kell erőt merítenie. Az Úr látja szolgája szívének őszinte odaadását, önzetlen célját, ezért hozzájárul, hogy szemtől szembe úgy érintkezzék e gyönge halandóval, ahogy az ember a barátjával társalog. Mózes Isten lábához veti magát, és minden terhét is, teljesen és tartózkodás nélkül kiönti előtte lelkét. Az Úr nem dorgálja meg szolgáját, hanem lehajol, hogy úgy hallgassa kéréseit.

Mózes mélyen átérezte a roppant föladatra való méltatlanságát és alkalmatlanságát, melyre Isten elhívta. Mély komolysággal kérleli az Urat, hogy ő is menjen mindenkor vele. De Mózes még ezután is úgy érzi, hogy nem állhat meg itt. Sokat nyert, mégis vágyik rá, hogy közelebb legyen Istenhez, erősebb biztosítékot nyerjen az Ur jelenlétéről. Mózes viselte Izráel terhét idáig; a felelősség hihetetlen súlya nehezedett rá; mikor a nép bűnbe esett, súlyos lelkiismeret furdalás bántotta, mintha ő lenne a bűnös; s most annak szörnyű következményeit érezte lelkére nehezedni, hogy ha Isten Izráelt kemény és türelmetlen szívűségére hagyná, nem haboznának megölni Mózest, majd elhamarkodottságuk és romlottságuk következtében rövid időn belül áldozatul esnének ellenségeiknek, s ezzel Istenre hoznának gyalázatot a pogányok előtt. Mózes annyira őszintén és buzgón könyörög Istennek, hogy megjön a válasz. „Megteszem azt is, amit kértél, mivel kegyelmet találtál színem előtt, és név szerint ismerlek téged.”

Most már valóban azt várhatnánk, hogy a látnok abbahagyja könyörgését. De nem, sikerén fölbátorodva még közelebb merészkedik Istenhez, oly szent bizalmassággal, mely csaknem meghaladja fölfogóképességünket. Most olyat kér, amit ember még sosem kért. „Kérlek, mutasd meg nekem dicsőségedet.” Mekkora kérés is ez a véges halandó embertől! Az a kérdés, hogy Isten visszautasítja-e? Megdorgálja-e őt illetlen tolakodásért? Nem dorgálja meg, hanem a kegyes szavakat halljuk, „Megteszem, hogy elvonul előtted minden jóságom.”

Isten fátyolozatlan dicsőségét ember nem viselheti el úgy, hogy meg ne haljon; de Mózest biztosítja az Úr, hogy annyit fog látni az Isteni dicsőségből, amennyit jelen, halandó állapotában elviselhet A kéz, mely a világot alkotta, mely a hegyeket helyükön tartja, fölfogja a por embert ezt a nagyhitű embert – s könyörületesen eltakarta őt a szikla hasadékában, miközben Isten dicsősége és egész jósága elvonul előtte. Csodálkozhatunk-e, hogy a Mindenhatóról tükröződő magasztos dicsőség olyan tündökléssel ragyogott Mózes arcán, hogy a nép nem bírt ránézni? Isten nyomát viselte magán, olyannak téve őt, mintha Isten királyi székétől érkezett, tündöklő angyal lenne.

Ez az élmény, s mindenek fölött a biztosíték, hogy Isten hallani fogja könyörgését, és jelenléte fogja őt kísérni, többet ért Mózesnek vezéri tisztje betöltésénél, mint Egyiptom műveltsége, vagy a haditudományban elért minden si-kere. Semmiféle földi hatalom, tudás vagy szakképzettség ki nem tudja tölteni Isten jelenlétének helyét. Mózes történetében megláthatjuk, hogy az ember Istennel milyen közvetlen közösség előjogának örvendezhetik, Félelmetes a vétkesnek az élő Isten kezébe esni. Mózes mégsem rettegett, hogy egyedül legyen annak a törvénynek szerzőjével. melyet olyan félelmetes jelenésben harsogott el az Úr a Simairól, mert lelke összhangban állt Alkotója akaratával.

Az ima a szív kitárása Isten, mint barátunk előtt. A hit szeme nagyon közelinek fogja látni Istent, s a könyörgő becses bizonyítékot nyerhet az isteni vezetőről, s a gondoskodásáról Miért van mégis, hogy annyi; ima megválaszolatlan marad? Dávid mondja: „Még hozzá kiáltottam számmal, mikor nyelvem már zenghette dicséretét. Ha szívemben gonoszság lett volna, nem hallgatott volna meg az úr.” Másik látnok által az Úr ezt ígéri: „Ha kerestek, megtaláltok; föltéve, hogy szívetek mélyéből kerestek.” S újra szól olyanokról akik „nem kiáltanak hozzám szívükből.” Az ilyen könyörgések külsőséges imák, szájjal szolgálat csupán, melyet az Ur nem fogad el.

A Nátánael által a fügefa alatt fölajánlott ima őszinte szívből fakadt, ezért a Mester meghallotta, s meg is felelt rá. Krisztus mondta róla: „Nézzétek, egy igaz izraelita. Nincs benne kétszínűség.” Az Úr olvas mindenki szívében, érti indítékaikat és céljaikat. „Az igaznak imája az Úr gyönyörűsége.” Isten nem lesz lassú meghallani azokat, akik kitárják előtte szívüket, nem magukat magasztalva, hanem őszintén átérezve súlyos gyöngeségüket és méltatlanságukat.

Nagyon nagy szükség van az imára – olyan imára, amilyet Dávid mondott, mikor így kiáltott „Ahogy a szarvas a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram.” „Törvényed után vágyakozom.” „Vágyakozom szabadításodra.” „Lelkem eleped a vágytól, mert folyvást törvényed után vágyakozik.” Ez a küzdő ima lelkülete, amilyen a zsoltáros királyé volt.

Dániel úgy könyörgött Istenhez, hogy nem magasztalta magát, hogy jóságot sem tulajdonított magának: „Hallgass meg, Uram! Bocsásd meg, Uram! Figyelj rám, Uram! Cselekedj tenmagadért, és ne késlekedj!” Ezt nevezi Jakab az igazak eredményes, odaadta könyörgésének. Krisztusról mondták: „Majd halálfélelem vett erőt rajta, és még állhatatosabban imádkozott,” Milyen ellentéte ennek a menny fönségese által könyörgött közbenjárásnak a gyönge és hideg imák, melyeket Istennek ajánlanak. Sokan megelégednek a száj szolgálattal, s alig akad, aki őszintén, komolyan, szeretettel vágyik Isten után,

Az Istennel való közösség hozza a lélek tudomására Isten akaratának benső ismeretét. Mégis sokan, akik noha vallják a hitet, nem tudják, mi az igazi megtérés. Nincs tapasztalatuk Jézus Krisztus által az Atyával való közösségről, és sosem tapasztalták meg az isteni kegyelem hatalmát, hogy megszentelje szívüket. Imádkoznak, majd vétkeznek, Vétkeznek, majd imádkoznak. Életük tele rosszindulattal, tettetéssel, irigységgel, féltékenykedéssel és a maguk szeretetével. Az ilyenek imája utálatosság az Isten előtt. Hiszen az igazi ima munkába állítja a lélek erőit, s kihat az életre. Aki így – kitárja Isten előtt szükségleteit, az érzi, hogy az ég alatt minden más mennyire üres. „Uram, kívánságom világos előtted – mondja Dávid – sóhajtásaim nem maradnak rejtve.” „Lelkem szomjúhozik az Isten után, az élő Isten után. Mikor mehetek már, hogy lássam Isten arcát?” „Mikor ezekre gondolok, kitöltöm lelkemet.”

Amint növekszik a számunk, szélesebb terveket kell lefektetnünk, hogy eleget tegyünk az idők növekvő követeléseinek; mégsem vagyunk különösebb növekedés tanú; a buzgó istenfélelem, a keresztény őszinteség, s a komoly odaadás területen. A gyülekezet elégedettnek látszik, hogy a megtérés csupán első lépését tegyék meg. Készségesebbek a tevékeny munkára, mint az alázatos odaadásra, készebbek a külső vallásos szolgálatra, mint a szív benső munkálására. A sürgölődésért és látványos dolgokért elhanyagolják az elmélyedést és imát. A vallásnak a szív kiürítésével és megtisztításával kell kezdődnie, s a mindennapos imával kell táplálnunk.

Munkánk fokozatos előretörése és megnövekedett berendezéseink népünk között sokak szívét és gondolatait megelégedéssel és büszkeséggel tölti el, amik, attól tartunk, Isten helyét fogják elfoglalni szívükben. A szorgos tevékenység – akár az Isten művében – annyira lekötheti a gondolatokat, hogy elhanyagolják az imát, így elbizakodottság, önhittség – melyek oly igen könnyen befurakodnak – foglalják el az igazi jóság, szelídség és alázatos szívűség helyét. Egyre hallhatjuk a buzgó kiáltást: „Az Úr temploma, az Úr temploma, az Ur temploma ez: „Gyere velem, majd gyönyörködhetsz az Ur iránti buzgal-mamban.” De hol vannak a teherviselők? Hol vannak Isten népének apái, anyái? Hol vannak, akik szívükön viselik az emberek üdvösségének terhét, és szoros szeretet-kapcsolatra lépnek felebarátjaikkal, készen bármily helyzetbe sodorni magukat, hogy megmentsék őket az őrök romlástól?

„Nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkemmel, mondja a seregek Ura.” „Ti vagytok a világ világossága”, szólt Krisztus. Mily felelősség is ez! Böjtre, magunkba szállásra, s imára van szükségünk oszlásnak indult buzgalmunk s bágyadozó lelkiségünk miatt. Sokak szeretete egyre hűl kifelé. Sok igehirdetőnk igyekezete nem az, aminek lennie kellene. Mikor olyanok lépnek a mezőre, akikből hiányzik Isten Lelke és ereje, s azzal kezdik, hogy leszólják a többi felekezetet, ezt képzelve, hogy úgy tudják meggyőzni az embereket az igazságról, ha kiteregetik a népszerű, népes egyházak következetlenségeit. Talán olykor szólnunk kell e dolgokról, mégis az ilyesmi csak előítéletet támaszt munkánkkal szemben, s bezár sok olyan fület, mely máskülönben talán hallgatott volna az igazságra.

Ha ezek a tanítók szoros kapcsolatban állnának Krisztussal, isteni bölcsességük lenne rá, miként közelítsék meg az embereket. Nem felednék el olyan sebesen a sötétséget és tévelygést, a szenvedélyt és előítéletet, mely valamikor őket is visszatartotta az igazságtól. Ha e tanítók a Mester lelkületével fáradoznának, egészen más eredményeknek lennénk tanúi. Szelíden és hosszútűréssel, gyöngéden és szeretettel, mégis határozott komolysággal igyekeznének e tévelygőket a megfeszített és föltámadott Üdvözítőhöz irányítani . Majd ha ez történik, látni fogjuk, amint Isten hatást gyakorol az emberek szívére. A nagy hittérítő mondja: „Isten munkatársai vagyunk,” Mily föladat is ez szegény halandók számára! Az Ur lelki fegyverekkel lát el minket, „hogy megharcoljuk a hit nemes harcát”; némelyek mégis mintha kizárólag a mennydörgést vették volna kölcsön a mennyei fegyverzetből. Meddig kell még fönnmaradniuk e hibáknak?

A vallásos érdeklődés fölébredése közepette sokan elhanyagolják a munka legfontosabb részét. Nem látogatják, nem ismerik meg közelebbről azokat, akik estéről-estére eljárnak meghallgatni az írás-magyarázatokat. A vallásos tárgyakról való beszélgetés, az ilyenekkel helyes időben elmondott komoly ima sokkal több lelket téríthet a helyes irányba. Az olyan lelkészek, akik elhanyagolják e kötelességet. Nem igazi pásztorai a nyájnak. Mikor látogatással, beszélgetéssel, s az érdeklődőkkel való imádkozással a legtevékenyebbnek kellene lenniük, némelyek távollevőkhöz intézett fölöslegesen hosszú levelek írásával pazarolják idejüket. Jaj, mit is teszünk mi a Mesterért! Mikor a próba idő véget ér, hányan föl fogják ismerni az elhanyagolt lehetőségeket, hogy szolgálattal adóztak volna drága Urunknak, aki meghalt értünk. S még akiket a leghűségesebbnek tartottak is, látni fogják, hogy mennyivel többet tehettek volna, ha nem terelte volna el figyelmüket a világi környezet.

Kérve kérjük Krisztus örömhírének hírnökeit. Sose csüggedjenek el a munkában, soha ne tekintsék a legmegátalkodottabb bűnöst Isten kegyelme hatáskörén kívül esőnek, Isten szeretetétől indíttatva ilyenek elfogadhatják az igazságot, s a föld sójává változhatnak. Aki megfordítja az emberek szívét, amint a víz folyását megfordítják, az el tudja vezetni a legönzőbb, bűnbe csontosodott lelket is oda, hogy adja át magát Krisztusnak. Van-e valami, ami túl nehéz lenne Istennek? „Szóm – mondja – nem tér hozzám vissza eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat. és eléri, amiért küldtem.”

Isten nem nyugtatja meg áldását a hanyagokon, önzőkön, lustákon – akik nem emelnek a terhen művében. A jól van-t azokra mondja ki végül, akik helyesen cselekedtek. Minden embert cselekedete szerint jutalmaz meg. Tevékeny lelkész-karra van szükség – az ima embereire, akik megküzdenek Istennel, mint Jákob küzdött, ezt mondva: „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engem.” Ha elnyerjük a győzelmi koronát, meg kell feszítenünk minden ideget, igénybe-latba kell vetnünk minden erőnket, képességünket. Tétlenül sosem menekedhetünk meg. Aki tétlen az Úr szőlőjében, az teljesen lemond az igazak jutalmára szóló jogelméről.