Kedves testvéreim!

Miként az ember szervezetének különböző részei alkotják testünket, s amint az egész testet kormányzó észnek engedelmeskedve kell mindnek végezni a hívatását, úgy Krisztus gyülekezete tagjainak is egyetlen részarányos testté kell egyesülniük, alávetni magukat a közösség megszentelt értelmének.

A gyülekezet fejlődését tagjainak helytelen viselkedése akadályozza. Ha csatlakozunk a gyülekezethez, bár ez fontos és szükséges lépés, ez mégsem tesz minket kereszténnyé, és üdvösségünket sem biztosítja. Nem ad kétségbevonhatatlan jogot a mennyre, mégha nevünk ott szerepel is a gyülekezet névsorában, de szívünk elidegenedett Krisztustól. Az Ő hű, megbízható képviselőinek kell lennünk a földön, vele fáradozva egységben. „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk.” Ne feledkezzünk meg e szent családi kapcsolatról, és semmit se kövessünk el, ami gyalázatot hozna Atyánk ügyére.

Magasztos a hitvallásunk. Mint szombattartó adventisták, valljuk, hogy engedelmeskedünk Isten minden parancsának, – hogy várva várjuk Üdvözítőnk eljövetelét. Isten a figyelmeztetés lehető legkomolyabb intelmét bízta maroknyi hűségeseire. Szavainkkal és tetteinkkel kellene bizonyítanunk, hogy tudomásul vesszük a ránk hárított súlyos felelősséget. Oly tisztán fényljék világosságunk, hogy az emberek észrevegyék, hogy mindennapi életünkkel az Atyát dicsőítjük meg, hogy kapcsolatban állunk a mennyel, és Jézus Krisztus örököstársai vagyunk, hogy mikor megjelenik hatalommal és nagy dicsőséggel, olyanok leszünk, mint ő.

Éljünk egyéni felelősségünk tudatában, hiszen a látható gyülekezet tagjai vagyunk, az Úr szőlőjének pedig munkásai. Ne várjuk, hogy testvéreink segítsenek az úton, mert ők is olyan esendők, mint mi magunk, hiszen drága Megváltónk meghívott, hogy őhozzá csatlakozzunk, egyesítsük gyöngeségünket az ő erejével, tudatlanságunkat bölcsességével, érdemtelenségünket érdemeivel. Egyikünk sem foglalhat el semleges álláspontot; vagy Krisztus mellett esik latba jó hatásunk, vagy pedig ellene. Vagy a Krisztus tevékeny eszközei vagyunk, vagy az ellenségé. Vagy Jézussal gyűjtünk, vagy szétszórunk. A valódi megtérés gyökeres változást jelent. Gondolkodásunk egész beállítottságát, szívünk hajlamát kell sarkon fordítanunk, életünknek pedig meg kell újulnia Krisztusban.

Isten népet vezet ki a világból, hogy tökéletes egységben az örök igazság alapzatán álljanak. Krisztus azért adta magát a világnak, hogy „jótettekben buzgólkodó, választott népévé tegyen”. A finomítás e folyamata azt a célt szolgálja, hogy megtisztítsa a gyülekezetet minden hamisságtól, a viszály és széthúzás szellemétől, hogy építeni tudjanak, ahelyett, hogy rombolnának, s így az előttük álló föladatra összpontosítsák erejüket. Is-ten célja, hogy egész népe eljusson a hit egységére. Krisztus azért imádkozott tanítványaiért, hogy egyek legyenek, amint ő is egy az Atyával, és így elhiggye a világ, hogy az Atya küldte őt. Ez a legmeghatóbb és legcsodálatosabb ima mindvégig érvényes a korszakokon át, le egészen napjainkig; hiszen ezt mondta: „Nemcsak értük imádkozom, hanem azokért is, akik az ő szavukra hinni fognak.”

Krisztus hitvalló követőinek mily lelkiismeretesen kellene hát törekedniük, hogy életük megfeleljen imájának. Sokan nem érik föl ésszel a gyülekezeti összetartozás szentségét, s vonakodnak alávetni magukat a korlátozásnak és fegyelemnek. Viselkedésük bizonyítja, hogy többre becsülik nézetüket, mint az egyesült gyülekezetét; hogy nem őrizkednek, nehogy bátorítsák a gyülekezet hangja elleni lelkületet. A gyülekezetben felelős tisztséget betöltőknek, mint mindenki másnak, hibáik lehetnek, és döntéseikkel is melléfoghatnak; ennek ellenére is Krisztus földi gyülekezete olyan tekintélyt ruházott rájuk, melyet nem lehet félvállról venni. Krisztus föltámadása után gyülekezetére ruházta (de nem egyedül a vezetőkre) e hatalmat: „Akiknek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akiknek pedig megtartjátok, az bűnben marad.”

Nem szabad könnyelműen megszakítani a gyülekezethez fűződő kapcsolatot, mégis, amikor Krisztus némely hitvalló követőjének keresztezik az útját, vagy ha hangjuk nem oly tekintély, mint szerintük méltányos lenne, azzal fenyegetnek, hogy kilépnek a gyülekezetből. Igaz, ha elhagynák a gyülekezetet, ők sínylenék meg leginkább. Mert ha a gyülekezet légkörének határain kívülre húzódnának, a világi kísértések teljes hatalmának tennék ki magukat.

Minden hívő csatlakozzék teljes szívvel a gyülekezethez. A gyülekezet jóléte legyen a főgondja. S ha csak valaki szent kötelezettség alatt állónak nem tartja magát, hogy ezt a kapcsolatot inkább a gyülekezet, mint a maga javára fordítsa, akkor a gyülekezet jobban megvan nélküle. Mindenkinek módjában van tenni valamit Isten ügyéért. Egyesek tetemes összegeket költenek fényűzésre. Kielégítik falánkságukat, azt viszont súlyos kiadásnak tartják, hogy javaikkal hozzájáruljanak a gyülekezet fönntartásához. Szívesen elfogadják a gyülekezet kiváltságainak összes áldását, de másokra hagyják, hogy fizessék a költségeket. Akik valóban szívükön viselik az ügy előremenetelét, nem tétováznak. Beruházzák pénzüket az ügy vállalkozásaiba, bármikor és bárhol mutatkozik is erre szükség. Tartsák szent kötelességüknek, hogy jellemükkel szemléltessék Krisztus tanításait, – hogy békén megférjenek egymással, s mint osztatlan egység, tökéletes összhangban cselekedjenek. Vessék alá nézetüket a gyülekezeti bizottság döntésének. Sokan kizárólag maguknak élnek. Mély megelé-gedéssel szemlélik életüket, áltatva magukat, hogy hibátlanok, holott mit sem tesznek Istenért, holott akaratával is szöges ellentétben élnek. A külsőségek megtartása soha sem elégíti ki az emberi lélek súlyos ínségét. Krisztus megvallása nem elég, hogy képesítsen helytállnunk az ítélet napjának vizsgáján. Tökéletesen meg kell bíznunk Istenben, gyermeki hittel támaszkodnunk ígéreteire, és teljesen az ö akaratának szentelnünk magunkat.

Isten mindig a szenvedés kemencéjében próbálja népét, hogy szilárdnak és igaznak bizonyítsa, és megtisztítsa őket minden álnokságtól. Miután Ábrahám és Izsák elviselték a legszigorúbb vizsgát, mely elé állítani lehetett őket, Isten így szólt angyalán át Ábrahámhoz: „Most már tudom, hogy féled az Istent, s egyetlen fiadat sem tagadtad meg tőlem.” A hitnek e hatalmas cselekedete hallatlan ragyogást kölcsönöz Ábrahám jellemének. Engedelmessége szemlélteti, hogy Ábrahám tökéletesen megbízott Istenben, hogy semmit sem tartott vissza tőle, az egyetlen, előre megígért fiát sem.

Semmi sem túl becses, hogy Jézusnak ajándékozzuk. Ha visszaadjuk neki az anyagiak talentumát, melyet ránk bízott, akkor többet bíz majd kezünkre. Krisztus megjutalmaz minden érte tett erőfeszítést, s minden nevében teljesített kötelesség a mi boldogságunkat is szolgálja. Isten lemondott hőn szeretett Fiáról, a keresztre feszítés kínjainak engedte őt át, hogy akik hisznek benne, eggyé olvadhassanak a Jézus neve által. Mivel Krisztus ilyen kimondhatatlan áldozatot hozott, hogy megmentse az embereket, s egységre is juttassa őket egymással, amint ő is egy az Atyával, milyen áldozat lehetne túl súlyos a követőinek, hogy meghozzák az egység kedvéért?

Ha a világ tökéletes egységet lát uralkodni Isten gyülekezetében, az nyomós bizonyíték lesz előttük a keresztény vallás mellett. Széthúzások, szerencsétlen nézeteltérések, s kicsinyes gyülekezeti fegyelmi eljárások szégyent hoznak Megváltónkra. Mindezt elkerülhetjük, ha – személyeskedő nézeteinkkel együtt – átadjuk magunkat Istennek, s ha Jézus követői engedelmeskednek a gyülekezet hangjának. A hitetlenség sugallja, hogy egyéni függetlenkedésünk növeli fontosságunkat, s hogy gyöngeség föladni a gyülekezet döntése ellenére arról alkotott nézeteinket, hogy mi a helyes és helyénvaló. Pedig ve-szélyes engednünk az ilyen érzéseknek s nézeteknek, s tanácstalanságot és zűrzavart hoz közénk. Krisztus látta, hogy Isten ügyében egységre és keresztény testvériségre van szükség, ezért parancsolta ezt a tanítványainak. S a kereszténység történelme attól kezdve mind napjainkig minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy csakis az egységben az erő. Vessük hát alá az egyén nézeteit a gyülekezet tekintélyének.

Az apostolok elengedhetetlennek tartották a szigorúan vett egységet, s lelkiismeretesen ezen is fáradoztak. Pál e szavakkal intette testvéreit: „Testvérek, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, ugyanazt valljátok mindnyájan! Ne szakadjatok pártokra, hanem forrjatok össze egyazon elvben, egy azon fölfogásban!

A filippii testvéreinek is irt: „Ha talán ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség és a résztvevő szeretet, tegyétek örömömet teljessé azzal, hogy egyetértetek, egymást szeretitek, együtt éreztek, egyet gondoltok. Semmit se tegyetek vetélkedésből, vagy hiú dicsőségvágyból. Tekintse inkább alázatosan egyik a másikat magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga hasznát, hanem a másét is. Ugyanaz a lelkület legyen bennetek, amely a Krisztus Jézusban volt.”

A rómaiakhoz meg ezt írta: „Adja meg nektek a türelem és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértők legyetek. Így egy szívvel, egy szájjal magasztalhatjátok Istent, Urunk Jézus Krisztus Atyját. Fogadjátok el tehát egymást, mint Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére.” „Éljetek egyetértésben. Ne legyetek fönnhéjázók, hanem alkalmazkodjatok az egyszerű emberekhez. Ne képzeljétek magatokat magatoktól okosaknak.

Péter írta a szétszórt gyülekezetekhez: „Legyetek mindnyájan együtt érzők, résztvevők, testvérszeretők, irgalmasak, (szerények) és alázatosak. Rosszért rosszal, szidalomért szidalommal ne fizessetek! Inkább áldást mondjatok! Hiszen arra vagytok hivatva, hogy áldás legyen az örökrészetek.”

S Pál mondja korinthusi levelében: „Testvérek, örüljetek, tökéletesedjetek, buzdítsátok egymást. Legyetek egyetértők, éljetek békében. Akkor veletek lesz a szeretet és a béke Istene.”