A bibliai életrajzok valóságos egyének hiteles történetei. Ádámtól kezdve az egymást váltó nemzedékeken át az apostolok idejéig valóban megtörtént eseményekről találunk kiszínezetlen beszámolókat, amelyek valóságos emberek tényleges élményei voltak. Sokak számára csodálatos, hogy az ihletett történetírás miért említ az igaz emberek életében olyan eseteket, melyek foltot ejtenek erkölcsi jellemükön. A hitetlenek mély megelégedéssel kapnak e bűnökön, nevetség tárgyává teszik azokat, akik ilyenekre voltak képesek. Az ihletett írók nem folyamodtak hazugsághoz, hogy megakadályozzák, hogy a szent történelem lapjait emberi gyöngeségek és hibák följegyzései csúfítsák. Isten írnokai azt jegyezték le, amire a Szentlélek ihlette őket, hiszen nem a maguk eszméi szerint írtak. A kézzelfogható valóságot írták, megcáfolhatatlan, visszataszító tényekről számoltak be oly okok miatt, melyeket véges eszünk képtelen teljesen fölfogni.

A Szentírás szavahihetőségének egyik legkiemelkedőbb bizonyítéka, hogy nem kendőzi az igazságot, s főszereplőinek bűneit sem rejtegeti. Sokan hangoztatják, hogy nem is olyan nehéz elmondani valaki viselt dolgait. Mégis bebizonyosodott, hogy a kortársak számára emberileg lehetetlen elfogulatlan beszámolót írni, s csaknem olyan nehéz olyan ember vagy emberek történetét lejegyezni, anélkül, hogy eltérnénk a szigorúan vett igazmondástól, akik pályafutása ismeretes előttünk. Az ember gondolkodása olyan elfogult, hogy csaknem lehetetlen elfogulatlanul kezelnie a tárgyat. Vagy a szóban forgó ember hibái emelkednek ki, vagy erényei ragyognak homály nélküli tündökléssel, ahogy az író elfogultsága mellette vagy ellene szól. Bármilyen tárgyilagos is akar lenni az író, a szakértők mind egyetértenek, hogy ezt nagyon nehéz valóban elérni.

Ám az isteni Lélek, – mivel az ember gyöngesége fölött áll – , a valóságos, kendőzetlen igazságot mondja el. Hány életrajzot vetettek már papírra kifogástalan keresztényekről, akik mindennapi életükben és a gyülekezetben a szeplőtlen istenfélelem példaképeiként tündököltek. Egyetlen folt sem rútította el szentségük szépségét, egyetlen hibájukról sem olvasunk, ami arra emlékeztetne minket, hogy ők is ugyanúgy porból voltak, ki voltak téve a kísértéseknek, mint bárki más. De ha az ihletett toll jegyezte volna föl történetüket, akkor mennyire másnak is látszanának. Előtűnnének az emberi gyöngeségek, az önzéssel, elvakultsággal és büszkeséggel vívott tusák, talán titkos bűnök is, s a test és a lélek közt dúló, szűnni nem akaró harc. A naplókból sem derülnek ki az írók bűnös tettei. Olykor följegyzik ugyan a gonosszal vívott küzdelmet, de többnyire, csak ha az igazság került ki győztesen. Mindet ott találhatjuk, ha dicséreteset cselekedtek, vagy nemesre törekedtek – ez is akkor, ha az író becsületesen akar beszámolni életéről. Emberileg azonban lehetetlen kiteregetni hibáinkat barátaink fölülvizsgálata elé.

Ha ihletés nélküli emberek írták volna Bibliánkat, egészen másként festene. Akkor nagyon leverő olvasmány lenne a tévelygő halandóknak, akik velük született gyöngeségekkel és a szívós ellenfél kísértéseivel küszködnek. Így azonban a Biblia történetírásában a kiválasztott jellemek vallásos életének szavahihető följegyzéseivel rendelkezünk. Akiket Isten kitüntetett, s kikre súlyos felelősségeket bízott, olykor vereséget szenvedtek a kísértésektől, olykor bűnbe estek, csakúgy, mint ma mi is. Hol törekszünk, hol ingadozunk, hol gyakran tévedésbe esünk. Mégis bátorító ez csüggedő szívünk számára, ha tudjuk, hogy Isten kegyelméből új erőt nyerhettek gonosz természetük fölé emelkedéshez; s mikor erre gondolunk, mi is készek leszünk megújult erővel bocsátkozni a küzdelembe.

Ősi Izráel zúgolódásait, lázongó elégedetlenségét, valamint az értük tett hihetetlen csodákat, bálványimádásuk büntetését, s hálátlanságukat is a mi okulásunkra jegyezték föl. Ősi Izráel példájának figyelmeztetés a célja Isten ma élő népe számára, hogy ki tudják kerülni elődeik hitetlenségét, s megmeneküljenek az Úr haragjától. Ha a szent történelemből kihagyták volna a zsidók vétkeit, ha csak erényeiket sorolták volna föl, akkor e történetírás nem lenne számunkra ilyen tanulságos.

A hitetlenek és a bűn szerelmesei azzal mentegetik bűntetteiket, hogy azok gonosz cselekedetét hánytorgatják, akiknek Isten tekintélyt adott az ősi időkben. Azzal érvelnek, hogy ha e szent emberek engedtek a kísértésnek, és bűnt követtek el, akkor ne is csodálkozzunk, hogy ők is gonoszságot művelnek; arra céloznak, hogy ők végeredményben nem is olyan rosszak, mivel már előttük is a vétkek ilyen nevezetes esetei történtek meg.

Az igazság elve követelte meg a tények pontos följegyzését mindazok épülésére, akik valaha olvasni fogják a szent iratokat. Ebben Isten bölcsességének bizonyítékát látjuk. Az Úr elvárja, hogy engedelmeskedjünk törvényének. De nem csak azt mondja, hogy mi lesz az engedetlenség büntetése. Hanem okulásunkra és figyelmeztetésül rendelkezésünkre áll Ádám és Éva esete a paradicsomban, s annak szomorú következményei, hogy nem engedelmeskedtek Isten parancsainak. A beszámoló hiánytalan és pontos. Megemlíti az Édenben az embernek adott törvényt, azzal együtt, hogy milyen büntetés jár érte, ha engedetlenek lesznek. Ezt követi a megkísértés és a bukás leírása, s a bűnbe esett ősszüleinket sújtó büntetés. Példájuk figyelmeztetésül szolgál számunkra, hogy a kételkedés árnyéka se férjen ahhoz, hogy a bűn zsoldja a halál; hogy Isten megtorló ítélete soha el nem marad, s hogy a parancsai iránti szigorú engedelmességet várja el teremtményeitől. Mikor az Úr Sinai hegyénél kihirdette a törvényt, milyen határozott volt a hozzá kapcsolt büntetés! Milyen bizonyos volt a megtorlás, amely e törvény megszegését követte! Milyen világosak a bizonyítékul följegyzett esetek!

Az ihletett író, föladatának megfelelően elmondja, milyen bűnök győzték le Noét, Lóthot, Mózest, Ábrahámot, Dávidot, Salamont, s azt is, hogy félelmetes próbája óráján még Illés erős lelke is el tudott csüggedni a kísértés súlya alatt. Pontosan följegyezték Jónás engedetlenségét, és Izráel bálványimádását. A Szentlélek nem takargatja, hogy Péter megtagadta Krisztust, hogy Pál és Barnabás közt éles ellentét volt, sem a próféták és apostolok gyöngeségeit és bukásait hiszen Ő az, aki elvonja a fátylat az ember szívéről. Így ott olvashatjuk a hívők életét összes hibáikkal és ballépéseikkel, melyeket tanulságnak szánt a következő nemzedék számára. Ha teljesen gyarlóság nélkül valók lettek volna, emberfölöttiek is lettek volna. Ez esetben bűnös természetünk kétségbe esne, hogy eléri-e valaha a kitűnőségnek e pontját. De mikor látjuk, hogyan küzdöttek, és hogyan estek el, majd hogyan szedték össze magukat, és diadalmaskodtak Isten kegyelme által, akkor bátorságot merítünk belőle, s arra serkent bennünket, hogy mi is kapaszkodjunk át az akadályokon, melyeket romlott természetünk helyez utunkra.

Isten mindig is következetesen megbünteti a bűntettet. A régi időkben elküldte prófétáit, hogy figyelmeztessék a bűnöst, megintsék vétkeiket, és bejelentsék a kiszabott büntetést. Akik megkérdezik, hogy Isten szava miért teregeti ki népének bűneit oly nyíltan, hogy a gúnyolódók kikacagják, és a szentek bánkódjanak fölötte, azok értsék meg, hogy az ő okulásukra írták meg, hogy el tudják kerülni a följegyzett gonoszságokat, s csak az Urat szolgálók igaz tetteit kövessék.

Pontosan olyan tanításokra van szükségünk, amilyeneket a Biblia nyújt, mert a bűn följegyzései mellett ott látjuk a megbocsátást is. A bűnös szomorúsága, töredelme, s a bűntől beteg lélek jajszava hallatszik hozzánk a múltból, közölve velünk, hogy akkor is, mint ma, az ember Isten megbocsátó kegyelmére szorult. Megtanít rá, hogy bár az Úr megbünteti a bűnt, mégis megszánja a bűnét bánó bűnöst, és megbocsát neki.

Az Úr gondviselése jónak látta különböző módokon tanítani és figyelmeztetni népét. Közvetlen paranccsal, szent iratok útján, s a jövendölés Lelkén át közölte velünk akaratát. Nekem is kötelességem világosan rámutatni Isten népének hibáira és tévedéseire. Egyesek bűnei nyilvánosságra jöttek, de ez még nem bizonyítja, hogy gonoszabbak az Úr szemében, mint sokan másokat, akik bukásait nem jegyezték föl. Azt is a lelkemre kötötték, hogy nem az én feladatom megválogatni munkámat, hanem, hogy alázatosan engedelmeskedjek Isten akaratának. A hitvalló keresztények tévedései és helytelen tettei azok okulására kerültek följegyzésre, akik hajlamosak ilyen kísértésekbe esni. Az egyik ember tapasztalata vészjelző fényként szolgál mások számára, a veszélyes sziklák felől.

Így lepleződnek le az ördög csapdái és cselvetései, így mutat rá a keresztény jellem tökéletesítésének fontosságára, s a módokra, amelyekkel ezt elérhetjük. Isten így tárja föl, mi is szükséges, hogy elnyerjük áldásait. Sokan hajlanak arra, – ha bűneiket pirongatják–, hogy megengedjék a lázongó lelkületet megerősödni önmagukban. Nemzedékünknek ez a lelkülete: „Hirdessetek nekünk sima dolgokat.” A jövendőmondás Lelke ennek ellenére is kizárólag az igazat szólja. A gonoszság elhatalmasodásával sok szívben kihűl a szeretet. Nem ismerik föl szívük gonoszságát, nem élnek gyönge és tehetetlen állapotuk tudatában. Isten kegyelme lerántja a leplet, bebizonyítva nekik, hogy a színfalak mögül ügyelnek rájuk, fölismerik rejtett bűnüket, s tetteik indító okait.

A népes, népszerű egyházak bűneit fehérre meszelik. Sok tag a legaljasabb gonoszságokat űzi, és bűn itatja át őket. Babilon elesett, és minden tisztátalan, undok madár odúja lett! Korunk legundorítóbb bűnei találnak menedéket a kereszténység öltözete alatt. Sokan hirdetik, hogy Isten eltörölte törvényét, s az életük is e nézetükkel vág össze. Ha nincs törvény, akkor nincs törvényszegés, tehát bűn sincs, hiszen a bűn a törvény megszegése.

A test vágyódása, az érzéki gondolkodás Isten ellen van. Csak hadd vesse le ez egyszer az engedelmesség igáját, máris önkéntelenül is a bűntettek törvénytelenségébe csúszik le. Elszaporodott a gonoszság azok között, akik nagy hangon a tiszta és tökéletes vallásos szabadságról papolnak. Viselkedésük gyűlöletes az Úr előtt. Az ilyenek az üdvösség ellenségének cinkosai. Elfordítják szemüket a kijelentett igazság fényétől, s az életszentség szépségei árnyak csupán előttük.

Megdöbbentő, ha látjuk, hogy sokan mily gyönge alapokra építik a menny iránti reményüket! Hevesen kikelnek a mindenható Isten törvénye ellen, mintha dacolnának vele, mintha semmivé tennék a szavát. Még Sátán sem merne ilyen beszédeket tartani, – mert hiszen ismeri Isten törvényét, – amilyeneket némely törvénygyűlölő lelkész merészel a szószékről hirdetni, sőt dicsekszik is ezzel az istenkáromlással.

Az Úr közölte, hogy az ember nem ismeri Isten akaratát. Bűnök és gonoszságok töltik be életének mértékét. De, amikor Isten Lelke kijelenti neki a törvény teljes jelentését, mekkora változás megy végbe szívében! Akár Belsazár, akkor már értelmesen el tudja olvasni a Mindenható keze írását, és meggyőződés tölti el lelkét. Isten szavának mennydörgése fölriasztja őt közönyéből, s kegyelemért esedezik a Jézus nevében. Isten pedig szívesen meghallgatja az alázatos könyörgést. Sosem utasítja el vigasz nélkül a bűnbánót.

Az Úr jónak látta elém tárni népe szükségleteit és tévedéseit. Bár fájdalmas kötelesség ez nekem, mégis hűen a vétkezők szeme elé teregettem hibáikat, s azok kiküszöbölésének módjait, amint Isten Lelke előírta nekem. Ez sok esetben föllázította a rágalmazás nyelvét, s ellenem fordította azokat, akikért fáradoztam és szenvedtem. Mégsem tértem le emiatt utamról. Isten szabta ki rám kötelességemet, s az ő megtartó erejétől támogatva teljesítettem és teljesítem a rám helyezett, fájdalmas kötelességeimet. Bár Isten Lelke így közli a figyelmeztetéseket és büntetéseket, nem tartja vissza a kegyelem édes ígéretét.

Ha Isten népe fölismerné Isten bánásmódját, s elfogadná tanításait, akkor sima ösvényt találnának lábuknak, s fényt, hogy átvezesse őket a sötéten és csüggedésen. Dávid bölcsességet, tanulságot vont le abból, ahogyan Isten bánt vele, és alázatosan fejet hajtott a Magasságos fenyítése előtt. Nátán próféta szabatos ecsetelése fölismertette vele bűneit, és segített neki kiküszöbölni azokat. Dávid töredelmesen megfogadta a tanácsot, és megalázkodott Isten előtt. „Az Úr törvénye tökéletes – kiált föl – megeleveníti a lelket.”

A bűnüket bánó bűnösöknek nincs miért kétségbe esniük, ha valaki rátereli figyelmüket törvényszegéseikre, ha figyelmezteti őket veszélyeikre. Az értük tett erőfeszítések bizonyítják, Isten mennyire szereti, mennyire meg akarja menteni őket. Csak hallgatniuk kell tanácsára, és teljesíteni akaratát, hogy elnyerjék az örök életet. Isten tévelygő népe elé tárja vétkeit, hogy az isteni igazság fényénél fölismerjék bűnük teljes súlyát, majd az a kötelességük, hogy örökre elhagyják azokat.

Isten ma is olyan hatalmas, hogy megmentsen a bűntől, mint az ősatyák, Dávid, a próféták vagy az apostolok napjaiban volt. A szent történetírásban följegyzett esetek sokasága, ahol Isten megszabadította népét álnokságaiktól, készségessé kellene tennie a mai keresztényt, hogy elfogadja az isteni utasításokat, hogy törekedve tökéletesítsen olyan jellemet, mely képes lesz viselni az ítélet alapos fölülvizsgálatát.

A Biblia történelme Isten könyörületének reményével vigasztalja az alélt lelket. Nem kell kétségbe esnünk, hiszen azt látjuk, hogy mások is olyan csüggedéseken verekedték át magukat, olyan kísértéseknek voltak kitéve, mint mi, mégis visszaszerezték elveszett területüket, és Isten megáldotta őket. Az ihletés szava megvigasztalja és fölüdíti a tévelygő lelket. Bár az ősatyák és apostolok is emberi gyöngeségek alatt nyögtek, hit által mégis jó bizonyítványra tettek szert. Az Úr erejével megvívták csatáikat, és dicső győzelmet arattak. Mi is úgy ráhagyatkozhatunk az elfedező áldozat érdemeire, s Jézus nevében mi is diadalmaskodni tudunk. Az ember csak ember a földkerekség bármely részén, Ádámtól kezdve mind a mai nemzedékig, s Isten szeretete is egyedülálló korokon át.