Isten kezéből csak áldásokat nyerjünk és ne térítsünk vissza semmit? Még tizedünket se adjuk Neki, azt a részt, amelyet magának tartott fenn? Megszokássá lett az önfeláldozás útjáról elvonni, amit csak lehet, és önző célokra használni fel. De szabad-e közönyösen elfogadnunk Isten kegyeit és nem viszonozni szeretetét?

Kedves fiatalok, akartok-e Isten misszionáriusai lenni? Akarjátok-e – jobban, mint eddig – megtanulni az Úrnak hozott áldozat becses leckéjét, és abból, amit Ő bőségesen adott, kincstárába valamit visszaadni? Mindabból, amit elvettél kezéből, ajánlj fel hálaáldozatul egy részt az Adományozónak. Egy másik részt pedig adj a kül- és belmisszió céljaira.

” Viseljük szívünkön Isten ügyét! Az igazság világossága, amely áldást hozott egy családra, ugyanolyan áldást fog hozni más családokra, ha szülők és gyermekek terjesztik azt. De ha Isten jótéteményeiből, amelyekkel oly gazdagon halmozott el, visszatartjuk az Őt megillető részt, és önző módon csak saját céljainkra használjuk fel, áldása helyett bizonnyal Isten átkát fogjuk tapasztalni, mert így jelentette ki az Úr. Isten igényét, amely minden egyéb igény felett áll, legelőször kell teljesíteni. Ezután kell gondoskodni a szegényekről és a szükséget szenvedőkről. Semmiképpen sem szabad ezekről a teendőkről megfeledkezni, bármilyen áldozatot is jelentenek nekünk.

„…hogy legyen ennivaló az én házamban.” Kötelességünk, hogy az étkezés és öltözködés terén mértékletesek legyünk. Otthonunk berendezését fontoljuk meg gondosan, azzal a szívbeli kívánsággal, hogy megadjuk Istennek, ami az Övé, nemcsak a tizedben, de amennyire lehetséges, adományokban és áldozatokban is. Sokan halmoznának fel kincseket maguknak a mennyben, ha Isten tárházába eljuttatnák azt a teljes részt, amely Istent illeti, és azonkívül adományokat és áldozatokat is ajánlanának fel.

Akik becsületesen kutatják, hogy mit kíván tőlük Isten, lapozzák fel az Ótestamentum írásait, és lássák meg, miként utasította mindezzel kapcsolatban Krisztus, Izrael láthatatlan vezetője népét a pusztai vándorlás idején. Mindenki tűrjön el minden kényelmetlenséget, szenvedjünk inkább szükséget, mint hogy megfosszuk Istent az Őt megillető résztől, amelyet házába kell eljuttatnunk. Azok, akik a Bibliát olvassák és hisznek benne, biztosan tudják és megértik az erről szóló isteni üzenetet.

Azon a napon, amikor minden ember megítéltetik aszerint, amiket cselekedett, harmatként párolog el minden kifogás, amellyel az önzés most szépíteni akarja a tized, az adományok és áldozatok elvonását, visszatartását az Úr oltáráról. De akkor már késő lesz, nem lehet változtatni a feljegyzéseken, amelyeket azokról vezettek, akik naponta megrabolták Istent. Sorsuk megpecsételtetett, változhatatlanul le van rögzítve.

Az önzés: halált hozó rossz. Az önszeretet, a közömbösség az Isten és ember közötti megállapodással szemben, a hűséges szolgálat visszautasítása Isten átkát hozta azokra, akik így cselekedtek. Isten kijelentette ezt. Az illetők saját maguk távolodtak el az Úrtól, s tanításuk és példájuk által másokat is arra csábítottak, hogy megszegjék Isten világos parancsait, ezért Ő nem áraszthatta rájuk áldását.

Az Úr világosan kijelentette: „Minden tulajdonod tizede az enyém. Adományaidat és áldoznivalódat pénztáramba kell behoznod, hogy előmozdítsák az én ügyemet, és lehetővé tegyék hitszónokok kiküldését, akik feltárják az igazságot a sötétségben ülőknek.”

Vajon akad-e még ezután valaki, aki vállalja annak felelősségét, hogy Isten tulajdonát visszatartsa, amint azt a hűtlen szolga tette, aki földbe ásta ura pénzét? Vajon mi is azzal akarjuk-e igazolni hűtlenségünket, hogy Istent okoljuk: „Uram, tudtam, hogy Te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, s ott is takarsz, ahol nem vetettél, azért félvén elmentem és elástam a tálentumodat a földbe, ímé megvan, ami a Tied!” Ne mutassunk-e be inkább hálaáldozatokat Istennek?