Elmélkedjenek a fiatalok az igazak örök lakhelyéről és jutalmáról – ez felemeli és nemeslelkűvé formálja őket. Gondolkodjatok a megváltás csodálatos tervéről, a dicsőség Királyának nagy áldozatáról, hogy érdemei nemesbítsenek, és engedelmességetek által végül is Krisztus trónjához emeltessetek fel. Ez foglalkoztassa elméteket. Milyen hatalmas kiváltság Isten kegyeibe, pártfogásába kerülni!

Fiatal barátaim, tudom, hogy mindez boldoggá tud tenni benneteket. Nyugtalanságotok egyetlen oka az, hogy nem keresitek a boldogság igazi forrását. Krisztuson kívül keresitek az örömöt, amit pedig csak Benne találhattok meg. Reményeitek Őbenne sohasem csalatkozhatnak. Mennyire elhanyagoljátok az imát, ezt az értékes előjogot! Isten szavának olvasása imádságra készteti a lelket. Kevéssé vágytok imában közeledni Istenhez, s ennek legfőbb oka, hogy alkalmatlanná tettétek magatokat erre az „izgalmas” történetek olvasásával, amitől képzelőerőtök szentségtelen szenvedélyek rabjává vált. Isten szava nem vonz benneteket, elfelejtitek az imádság óráját. Az ima a keresztény ereje. Ha egyedül van is, soha nincs magára hagyatva, érzi annak jelenlétét, aki ezt mondotta: „Ímé, én mindenkor veletek vagyok.”

A fiataloknak éppen arra van szükségük, amijük nincs: a vallásra. A vallás helyét semmi sem töltheti be. A hitvallomás önmagában mit sem számít. Az egyház könyveiben itt a földön lajstromozzák a neveket, de nem biztos, hogy ugyanezek szerepelnek az élet könyvében. Úgy tapasztaltam, hogy húsz fiatal között sem akad egy, aki tudja, mi a gyakorlati vallás. Önmaguknak szolgálnak, de azt állítják, hogy Krisztus szolgái, s hacsak véget nem ér az a kábulat, amely rajtuk uralkodik, hamarosan tudatára ébrednek, hogy a vétkesek sorsára jutottak. A könnyebb utat választották, elhagyva az igazságért való önmegtagadást és önfeláldozást. Nem tartják szükségesnek, hogy komolyan és buzgón, könnyek és fohászok közt esedezzenek Istenhez, az Ő bűnbocsátó kegyelméért, és erőért, hogy ellene tudjanak állni Sátán kísértéseinek. Ők mindezek nélkül is jól érzik magukat. Krisztus, a dicsőség Királya, gyakran kereste fel egyedül a hegyeket és a puszta helyeket, hogy kiöntse szíve kérését Atyja előtt. De a bűnös emberek azt hiszik, hogy ima nélkül is élhetnek.

Jézus helytelenítette a mértéktelenség minden formáját, mégis társas lény volt: elfogadta minden osztály vendégszeretetét, látogatta a gazdagok és a szegények otthonát, a tanultakat és a tanulatlanokat is szerette, és megkísérelte, hogy felemelje gondolataikat a mindennapi élet gondjaiból olyan dolgokhoz, amelyek örök értékűek. Nem adott engedélyt a kicsapongásra, és a világias kétértelműség árnyéka sem vetődött viselkedésére. Gyönyörűséget talált az ártatlan örömökben, és jelenléte által szentesítette a társas összejöveteleket.