Sokan, akik őszintén törekszenek az életszentségre, csüggedők és kétségeskedők. Mindig csak önmagukra tekintenek, siránkoznak hitetlenségük miatt, s mivel nincs hitük, úgy érzik, hogy Isten áldására sem tarthatnak igényt. Ezek az emberek az érzelmet összetévesztik a hittel. Az egyszerű, igaz hitet szem elől tévesztik, s így lelkükre sötétség borul. Tereljék el gondolataikat önmagukról, elmélkedjenek Isten kegyelmén és jóságán. Számlálják elő Isten ígéreteit, s azután higgyék egyszerűen, hogy Ő teljesíti minden ígéretét.

Nem a magunk hitében kell bíznunk, hanem Isten ígéreteiben. Ha megbánjuk a múltban elkövetett törvényszegéseinket, s elhatározzuk, hogy a jövőben engedelmesek leszünk, higgyünk abban, hogy Isten, elfogad Krisztus érdemeiért és megbocsátja bűneinket.

Néha azonban homály és csüggedés üli meg a lelket, s elmerüléssel fenyegeti, de ne dobjuk el bizodalmunkat! Szemünket Jézusra kell szegeznünk, tekintet nélkül érzelmeinkre. Iparkodjunk minden felismert kötelességünket teljesíteni, s nyugodjunk meg Isten ígéreteiben.

Néha elfog bennünket érdemtelenségünk mélységes tudata, s félelmet keltve hullámzik át lelkünkön, ez azonban nem annak a bizonyítéka, hogy Isten megváltozott volna irányunkban, vagy mi Őiránta. Sose törekedjünk kedélyünk felcsigázására, hogy bármi is bizonyos érzelmeket keltsen bennünk. Lehet, hogy ma nem érezzük azt a békét és örömet, amelyet tegnap élveztünk, de ragadjuk meg hitben Krisztus karját, bízzunk teljesen Őbenne, akár fényben járunk éppen, akár homályban.

Sátán a füledbe súghatja: „Te sokkal bűnösebb vagy, semhogy Krisztus megmenthetne!” Bár elismered, hogy bűnös és méltatlan vagy, mégis ellene szegezheted a kísértőnek: „Krisztus engesztelő áldozatának érdeme által Ő az én Üdvözítőm. Nem saját érdemeimben bízom, hanem a Megváltó drága vérében, amely megtisztít engem. Most is Őrajta csüng gyenge lelkem.” A keresztény élete az állandó élő hit élete legyen. A megingathatatlanul erős hit hoz békét és biztonságot.

Ne csüggedj, ha szíved kemény is! Minden akadály, benső ellenség csak azt mutatja, hogy mindinkább szükséged van Krisztusra. Ő azért jött, hogy elvegye tőled a kőszívet és hússzívet adjon helyette. Tekints fel Megváltódra, és kérd különös kegyelmét, hogy hibáidat legyőzhesd. Ha kísértések támadnak, állhatatosan utasítsd vissza a gonosz sugalmazásait. Mondd ezt önnön lelkednek: „Hogyan is hozhatnék ilyen szégyent Megváltómra? Krisztusnak adtam át magam, nem végezhetem tehát Sátán munkáját.” Kiálts segítségért Megváltódhoz, hogy minden bálványodat elvethesd magadtól minden melengetett bűnnel együtt. Lásd meg hitszemeiddel Jézust, az Atya trónja előtt könyörögve, megsebzett kezeit Isten elé tartva teérted. Hidd, hogy drága Üdvözítőd által erőt nyerhetsz!

Hittel tekints a győzők számára készült koronákra, figyelj a megváltottak ujjongó öröménekére: „Méltó a megöletett Bárány, aki megváltott bennünket Istennek.” Úgy szemléld ezeket a jeleneteket, mint valóságos tényt. István, az első keresztény mártír, amikor tusakodott a fejedelemségek, hatalmasságok, a magasságban levő gonoszság lelkei ellen, így kiáltott fel: „Íme, látom az egeket megnyílni, és az Embernek Fiát az Isten jobbja felől állni!” Látta a világ Üdvözítőjét, amint mély együttérzéssel hajol le hozzá, és Krisztus dicsőségének fénye világolt István arcán olyan erővel, hogy még ellenségei is olyannak látták orcáját, mint egy angyalét.

Ha bensőnkben több időt szentelnénk Krisztusnak és a mennyek országának, ez hatalmas lendületet adna és erőforrásul szolgálna az Úr harcainak megvívására. A büszkeség és a világ szeretete eltűnne szívünkből, ha az eljövendő világ dicsőségét szemlélnénk, amely nemsokára az otthonunk lesz. Krisztus magasztossága mellett eltörpül minden földi szépség és vonzerő.

Senki ne képzelje, hogy komoly erőfeszítések nélkül Isten biztosítani fogja szeretetéről. Ha az ész, a lelkület huzamosabb ideig csak földi dolgokkal foglalkozott, nagyon nehéz a gondolkodás megváltoztatása. Amit a szem meglát és a fül meghall, leköti a figyelmet és az érdeklődést.

De ha Isten városába akarunk belépni és látni akarjuk Jézust az Ő dicsőségében, meg kell szoknunk, hogy hitszemeinkkel már itt Üdvözítőnkre figyeljünk. Krisztus szavai és jelleme legyen gondolataink és beszélgetésünk tárgya, szenteljünk mindennap határozott időt, hogy imádkozva elmélkedjünk Megváltónkról.

Senki ne csalja meg önmagát, senki ne higgye, hogy Isten megbocsát és megáldhatja annak ellenére, ha parancsolatait vagy azok egyikét áthágja. A bűn szándékos elkövetése elhallgattatja a Szentlélek hangját és elválasztja a lelket Istentől. A vallásos érzelmek minden csapongása ellenére sem lakik Jézus olyan szívben, amely a mennyei törvényt megszegi. Isten csak azokat tiszteli meg, akik Őt is tisztelik.

„Avagy nem tudjátok-e, hogy akinek odaszánjátok magatokat szolgákul az engedelmességre, annak vagytok szolgái, akinek engedelmeskedtek?” Mindaddig, amíg ural bennünket a harag, élvezetvágy, fösvénység, gyűlölet, önzés vagy bármi más bűn, a bűn szolgái vagyunk. „Senki sem szolgálhat két úrnak.” Ha a bűnnek szolgálunk, nem szolgálhatunk Krisztusnak. A keresztényt is ösztökéli a bűn, mert a test hadakozik a Lélek ellen, de a Lélek harcol a test ellen, s így állandó a küzdelem. Itt van szükségünk Krisztus segítségére. Ha az emberi gyengeség egyesül a mennyei erővel, a hívő így kiált fel: „De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (I. Korinthus 15:57)

Ha Isten által elfogadható jellemet akarunk kialakítani, akkor vallásos életünket helyes szokásoknak kell uralniuk. A mindennapi ima annyira lényeges a kegyelemben való növekedéshez és a lelki élethez, mint a mindennapi táplálék testünk fenntartásához. Szokjunk hozzá, hogy gyakran emelkedjünk gondolatban Istenhez. Ha gondolataink elterelődnek Istenről, vissza kell irányítanunk őket. Kitartó igyekezettel, szokás folytán idővel ez könnyűvé válik. Egyetlen pillanatra sem lehetünk biztonságban, ha Krisztustól elkülönülünk. Krisztus velünk van, ügyel minden léptünkre, de csak akkor, ha megtartjuk az általa számunkra kiszabott feltételeket.

A vallást életünk legfőbb dolgává kell tennünk. Minden egyebet ennek kell alárendelnünk. Lelkünk, testünk és értelmünk erőit hadrendbe kell állítanunk a keresztény élet harcában. Krisztushoz kell feltekintenünk erőért és kegyelemért, s győzelmünk olyan biztos, mint az, hogy Jézus meghalt értünk.

Közelednünk kell Krisztus keresztjéhez. Bűnbánattal a kereszt lábához borulva kell megtanulnunk a békesség első leckéjét. Jézus szeretetét ugyan ki tudná megérteni? Kimondhatatlanul gyengédebb és önmegtagadóbb, mint az anyai szeretet! Ha meg akarjuk érteni az emberi lélek értékét, tekintsünk fel élő hittel a keresztre, s így elkezdhetjük annak tanulását, ami az örök életen át énekünk lesz és amelyet a megváltottak tanulmányoznak majd. Időnk és képességeink értékét csak úgy becsülhetjük fel, ha a megváltásunkért fizetett váltságdíj nagyságára nézünk. Milyen hálátlanok vagyunk Isten iránt! Megraboljuk Őt attól, ami megilleti Őt, mert elvonjuk Tőle szeretetünket és szolgálatunkat! Vajon ha önmagunkat átadjuk, túlságosan sokat adunk-e Neki, aki mindent feláldozott értünk? Vajon választhatjuk-e inkább a világ barátságát, mint azt a halhatatlan dicsőséget, amelyet Krisztus kínál fel nekünk, „hogy királyi székébe üljünk, mint ahogy Ő győzött és ült Atyjával az Ő királyiszékében”? (Jelenések 3:21)

Az életszentségben növekedni kell. Péter apostol adja meg a növekedés lépcsőfokait: „Ugyanerre pedig teljes igyekezetet fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet. A kegyesség mellé atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztusnak megismerésére nézve.” „Atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhívásotokat és kiválasztásotokat erőssé tenni, mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha, mert ekképpen gazdagon adatik majd néktek a mi Urunk és megtartónk, a Jézus Krisztus örök országába való bemenetel.” (II. Péter 1:5–8, 10–11)

Itt van tehát a számunkra kijelölt út, amelyen biztosan haladhatunk, amelyen el nem bukhatunk. Akik a növekedés ezen elveit gyakorolják, s igyekeznek, hogy elnyerjék a keresztény erényeket, azokat biztosítja Isten, hogy megsokszorozza bennük a Szentlélek adományait.

Péter így szólítja meg azokat, akik hasonló drága hitet nyertek: „Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen az Istennek és Jézusnak, a mi Urunk megismerésében.” Isteni kegyelme folytán mindazok, akik e földről a mennybe vezető fénylő fokokon fölfelé akarnak haladni, el is érhetik a legfelső fokot, s beléphetnek Isten városába.

Az élet próbái Isten eszközei, hogy jellemünk foltjaitól megtisztítsanak, éleit lecsiszolják. Kínos folyamat tűrni a vésőt, csiszolást, égetést és fényezést, kemény dolog, ha az őrlő kerekek közé kerülünk. Azonban így készül el a kő, hogy a mennyei templomban elfoglalhassa helyét. Haszontalan anyagra a Mester nem áldoz gondos, alapos munkát. Csak az értékes köveket csiszolja fényesre, a paloták köveinek hasonlatosságára.

A Magasságos szárnyai alá néha-néha odamenekülnek az emberek, egy ideig ott tartózkodnak, s ennek eredménye nemes cselekedetekben mutatkozik meg, azután hitük ellankad, az Istennel való közösségük megszakad, s munkájuk hiányos lesz, leromlik. De Jézus állandóan bizalommal teli életet élt, amely az Istennel való közösségből táplálkozott. Krisztus szolgálata mind a menny, mind a Föld számára szeplőtlen és állandó volt.

Mint ember, addig könyörgött Isten trónja előtt, míg emberi mivoltát mennyei légkör vette körül, amely összekapcsolta az emberit az istenivel. Istentől nyert életet, amelyet az embereknek adományozott.