A világ legboldogabb és legderűsebb embereinek a keresztényeknek kellene lenniük. Abban a tudatban élhetnek, hogy Isten az ő Atyjuk és örökös barátjuk.

Sok hitvalló keresztény azonban nem képviseli tökéletesen vallását. Búskomornak látszanak, mintha örökké árnyékban állnának. Gyakran beszélnek arról, milyen nagy áldozatot igényelt kereszténnyé lenni. Azoknak, akik nem fogadták el Krisztust, saját példájukkal azt tanítják, hogy mindent fel kell adniuk, ami az életet széppé és örömtelivé teszi. A sötétség köpenyét vetik a keresztény áldott reménységére. Azt a benyomást keltik, mintha Isten kívánalmai teherként nehezednének az engedelmes lélekre is, és mintha mindazt fel kellene áldozni, ami gyönyörűséget ad és boldoggá tesz. A keresztények e csoportja nem felel meg nevének.

Isten a szeretet. Aki Istenben lakozik, szeretetben lakozik. Mindazok, akik mennyei Atyánk szeretetéről és részvétteljes könyörületéről tapasztalatból győződtek meg, világosságot és örömet árasztanak maguk körül, bárhol legyenek is. Jelenlétük úgy hat embertársaikra, mint a virágok édes illata, mert Istenhez és a mennyhez vannak kapcsolva. A menny magasztos szeretetét és tisztaságát közvetítik mindazoknak, akik a közelükbe kerülnek. Ez teszi őket a világ világosságává és a földnek sóivá. Valóban ők „az élet illata az életre”.

A keresztények kiváltsága és kötelessége, hogy ártatlan pihenéssel igyekezzenek szellemüket felfrissíteni és testüket megerősíteni, azzal a célzattal, hogy testi-lelki erejüket Isten dicsőségére használhassák fel. Pihenésük ne legyen oktalan vigadozás, mulatság. Olyan irányba terelhetjük kikapcsolódásunkat, hogy társaink hasznára váljon, és mi is, ők is eredményesebben szentelhessük magunkat a ránk háruló kötelességeknek.

Isten szemében megbocsáthatatlan, ha olyan mulatságokban veszünk részt, amelyek alkalmatlanná tesznek arra, hogy az élet köznapi kötelességeinek eleget tegyünk, és csökkenti vágyunkat az Istenről és a mennyei dolgokról való elmélkedés iránt. Krisztus vallásának hatása felemelő és megörvendeztető. Felette áll minden léha élcelődésnek, tréfálkozásnak és könnyelmű fecsegésnek. Pihenésünk minden pillanatában az erő mennyei forrásából meríthetünk új bátorságot és megújult képességet ahhoz, hogy életünket még inkább a tisztaság, igazi jóság és életszentség jellemezhesse.

Isten szereti a szépet. Keze munkájával félreérthetetlen bizonyítékát adta ennek. Ősszüleink számára Édenben gyönyörű kertet ültetett. Sokféle csodálatos gyümölcs- és díszfát, szép virágokat formált, illatossá téve a levegőt. Pompás tollazatú, vidám madarak hallatták örömteli éneküket Isten dicsőségére. Isten célja az volt, hogy az ember örömet találjon munkáiban, a teremtett javak gondozásában.

Isten, aki az első emberpár édeni hajlékát oly felülmúlhatatlanul kedvesnek teremtette, a mi boldogságunkat tartotta szem előtt, amikor a természetet hatalmas fákkal, gyönyörű virágokkal, csodálatos kincsekkel ajándékozta meg. Szeretetének jeleivel azért árasztott el, hogy lényét, jellemét helyesen lássuk.

Gyermekeinek szívébe a szép szeretetét plántálta. Sokan azonban megrontották ezt a szeretetet. Imádták az Isten által ránk hagyott szépségeket és áldásokat, de a dicsőséges Adományozóról elfeledkeztek. Ez balga hálátlanság. Isten minden művében méltányolnunk kell az ember iránti szeretetét, és szeretetének megnyilvánulására azzal kell felelnünk szívünkben, hogy legszentebb érzelmeinket Neki adjuk.

Isten gyönyörű tájakkal vett körül minket, hogy lelkünkben vonzalmat és érdeklődést keltsen lénye iránt. Azt kívánja, hogy a természet dicsőségét képzeletünkben az Ő jellemével társítsuk. Ha gondosan tanulmányozzuk a természet könyvét, Isten végtelen szeretetéről és hatalmáról való elmélkedéseink végtelen forrását találjuk benne.

Igen sokan művészei annak, hogy lenyűgöző képeket fessenek. Sokan minden tehetségüket a művészetnek szentelik, de mindez mennyivel elmarad a természet szépségei mögött! A művészet soha nem érheti el a természetben látható tökéletességet. Sok hitvalló keresztény túlzottan lelkesedik egy-egy naplementét ábrázoló festményt csodálva. Hódolnak a művész tudásának, de közömbösen mennek el a valódi, nagyszerű naplemente mellett, amelyet pedig minden tiszta estén láthatnának.

Mi ihleti a művészt? A természet. De a nagy Mester festette az ég folyton változó vásznára a lemenő nap dicsőségét. Ő arannyal, ezüsttel és bíborral színezte és ékesítette az eget, hogy úgy tűnjék, mintha a menny kapui megnyílnának, s mi meglássuk fényességét és el tudjuk képzelni dicsőségét. Sokan közömbösen fordulnak el ettől a mennyei festménytől. Nem fedezik fel Istennek az ég változatos szépségében megnyilvánuló végtelen hatalmát és szeretetét, de szinte önkívületbe kerülnek, amikor az Úr műveit tökéletlenül utánzó festményeket csodálják.

Ne hidd, hogy ellenállhatsz a kísértésnek, ha egyesülsz azokkal, akik a szórakozásokat, a mulatozást és az élvezeteket kedvelik.