Jézus megüresítette önmagát, s mindabból, amit végzett, nem ütközött ki az „én”. Mindent Atyja akaratának vetett alá. És amikor földi küldetését bevégezte, elmondhatta: „Én dicsőítettelek Téged e földön, elvégeztem a munkát, melyet rám bíztál, hogy végezzem azt.” (János 17:4) És ezt parancsolja nekünk: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok…” (Máté 11:29) „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát.” (Máté 16:24) Önző énünket le kell szállítanunk magas trónjáról, hogy ne uralkodjon a lélek felett.

Aki Krisztus alázatosságát, önmegtagadását szemléli, az átéli, amit Dániel, amikor az Emberfiát látta: „Orcám eltorzult, és odalett minden erőm.” (Dániel 10:8) Az emberi természet mindig küzd és kiütközik, mindig kész a vetélkedésre, de aki Krisztustól tanul, az megveti az „én”-t, a gőgöt és hatalomvágyat, s lelkében béke honol. Énjét alárendeli a Szentléleknek. Akkor megszűnik tülekedésünk a legmagasabb hely eléréséért. Nem törtetünk előre, hogy észrevegyenek bennünket, mert érezzük, hogy a legmagasabb hely számunkra a Megváltó lábánál van. Jézusra tekintünk, várjuk, hogy vezessen, figyeljük szavát, hogy irányítson bennünket. Pál apostolnak is ez volt a tapasztalata, amikor így szólt: „Krisztussal együtt megfeszíttettem, élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Galata 2:20)