Akár nyilvános istentisztelet alkalmával, akár magányos imáink közben, kiváltságunk, hogy az Úr előtt térdre hullva küldjük fel Őhozzá könyörgéseinket. Jézus, a mi példaképünk, térdre esve imádkozott (Lukács 22:41), és tanítványairól is ugyanez van megírva. Pál apostol kijelentette: „Ezokáért meghajtom térdem a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt…” (Efézus 3:14) Amikor Ezsdrás Izrael bűneit vallotta meg Isten előtt, térdelve tette, Dániel pedig „háromszor napjában térdre esve imádkozék”.

Az Isten iránti tiszteletet az Ő végtelen nagyságának érzete és az Ő jelenlétének tudata kelti fel az emberben. Könyörgésünk ideje és helye szent, mert Isten van ott jelen, és ha tiszteletünk magatartásunkban, viselkedésünkben kifejezésre jut, az ihlet érzetét még jobban elmélyíti szívünkben. „Szent és rettenetes az Ő neve” – mondja a zsoltáríró (Zsoltárok 111:9). Az angyalok, valahányszor kiejtik Isten nevét, befedik arcukat. Milyen nagy tisztelettel és félelemmel kellene nekünk, elbukott, bűnös embereknek az Ő nevét ajkunkra vennünk!

Jó volna, ha fiatalok és öregek egyaránt elmélkednének a Szentírás szavain, amelyek megmutatják nekünk, miként tekintsünk arra a helyre, amelyet Isten jelenléte kitüntet: „Oldd le saruidat lábaidról – így hangzott a parancs az égő csipkebokorból –, mert a hely, amelyen állasz, szent föld!” (II. Mózes 3:5) Jákob pedig álmából felébredve, látomása után így kiáltott fel: „Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam.” (I. Mózes 28:16) A Mindenható jelenlétének tudata mélyen hat minden szívre.