Az őszinte keresztény nem kíván belépni olyan szórakozóhelyre és nem vesz részt olyan mulatságban, ahová Isten nem mehet vele. Nem lesz látható a színházban, a biliárdtermekben vagy a tekepályán. Nem vesz részt a táncmulatságokban, és nem hódol más olyan élvezeteknek sem, amelyek Krisztust kiűzik a lelkéből.

Azoknak, akik sóvárogják ezeket a szórakozásokat, azt kell válaszolnunk, hogy a názáreti Jézus nevében mi nem vehetünk részt ilyesmiben. Isten áldását nem kérhetjük azokra az órákra, amelyeket a színházban vagy tánc közben töltünk. Nincs olyan keresztény, aki szívesen venné, ha a halál ilyen helyen érné el. Senki sem kívánna ott találtatni, amikor Krisztus eljön.

Vajon megbánhatjuk-e, hogy olyan kevés „örömteli” mulatságon vettünk részt, ha eljön a végső óra, és az életünkről vezetett feljegyzésekkel kell szembenéznünk? Megbánjuk-e, hogy kevés időt töltöttünk mulatozással? Nem azt fogjuk-e inkább százszorosan megbánni, hogy oly sok becses órát fecséreltünk el kedvtelésből, és sok értékes alkalmat szalasztottunk el, amely helyesen felhasználva halhatatlan kincseket biztosított volna számunkra?

Szokássá vált, hogy a vallástanítók mentegessék a szív majdnem minden veszedelmes szenvedélyét. A bűnnel való szoros kapcsolatuk elvakítja őket, nem látják annak szörnyűségét. Sokan, akik Isten gyermekeinek vallják magukat, átsiklanak a bűnök felett, amelyeket Isten elítél. A szentségtelen dőzsöléseket egyházi, jótékonysági célkitűzésekkel kapcsolják össze. Ily módon a mennytől kölcsönzik a leplet, amelyben a gonoszt szolgálják. Az ilyen divatos szórakozások megcsalják és téves irányba terelik a lelket, és sokan elvesznek így az erény és érintetlen jellemtisztaság számára.

Sok vallásos családban a vendégfogadás ideje alatt mindennapi szórakozás a tánc és a kártya. Azzal érvelnek, hogy ezek csendes otthoni szórakozások, amelyeket biztonsággal élvezhet az ifjúság a szülői felügyelet mellett. Így azonban az izgató örömök iránti vágyat ápolják, és amit otthon ártalmatlannak tekintettek, azt másutt sem tartják majd veszélyesnek. Járjunk azonban a végére, hogy várhatunk-e jót az ilyen szórakozásoktól? Nem adnak erőt a testnek, sem nyugalmat a léleknek. Nem plántálnak a lélekbe egyetlen erényes vagy szentséges érzelmet sem. Ellenkezőleg, lerombolják a komoly gondolatok és a vallásos szolgálat utáni vágyat. Igaz ugyan, hogy nagy az ellentét a válogatott társaság és a közönséges táncmulatság vegyes és züllött csoportjai között, azonban ezek csak a romlás létrájának különböző fokai.

A táncmulatságok, ahogyan manapság zajlanak, a romlás iskolái, félelmetes átkai a társadalomnak. Ha áttekinthetnénk nagyvárosainkban azokat, akik évente mennek tönkre emiatt, mennyi elromlott élet története tárulna elénk! Akik most készek mentegetni ezt a szokást, gyötrődnének és csodálkoznának, ha ismernék az eredményét. Hogyan látogathatnák hitvalló keresztény szülők gyermekeikkel együtt az ilyen ünnepségeket, kitéve őket a kísértésnek? Hogyan fecsérelhetik el fiatal férfiak és nők lelküket az ilyen elkábító élvezetekre?

A kísértések között az egyik legveszélyesebb, legalattomosabb, amely a gyermekeket és a városi fiatalokat támadja, az élvezetek szeretete. Sok az ünnep, ezreket vonzanak a sport- és lóversenyek, az izgalom és szenvedély örvénye elvonja őket az élet józan kötelességeitől. Azt a pénzt, amelyet jobb célokra kellett volna félretenni, mulatságokra pocsékolják el, sok esetben a szegények is szűkös keresetüket.

Sokan annyira félnek a kritikától, a kihívó, barátságtalan megjegyzésektől, a rosszindulatú pletykától, hogy nem mernek az alapelveik szerint cselekedni. Nem merik azonosítani magukat azokkal, akik egész szívükkel Krisztust keresik, hanem inkább a világias szokások követésével akarják a világ fiainak jóindulatát megszerezni. Tudnunk kell azonban, hogy „Krisztus önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt”.