A tanítványok pihentek szombaton, Mesterük halálát gyászolták, mialatt Jézus a dicsőség Királya a sírban feküdt. Mikor beesteledett, katonák jelentek meg, hogy őrizzék Jézus nyughelyét, mialatt láthatatlanul angyalok lebegtek a szent hely fölött. Az éjszaka lassan elmúlt és midőn még sötét volt, az őrző angyalok már tudták, hogy közeleg szeretett Parancsnokuk Isten szeretett Fiának szabadítása. Mialatt a legnagyobb izgalommal várták győzelme pillanatát, egy hatalmas angyal gyorsan repülve szállott alá a mennyből. Arca a villámhoz hasonlóan ragyogott, ruhája hófehér volt. Az angyal fényessége tovaűzte útjáról a sötétséget és homályt és a gonosz angyalok csapatát – amely diadalittasan igényelte magának Jézus testét – félelmes menekülésre késztette. Nem állhattak meg az angyal dicsősége és szépsége előtt. Az angyali csapat, mely szemtanúja volt Jézus megaláztatásának és őrizte az Ő nyughelyét, a mennyből alászálló angyalhoz csatlakozott és együttesen jöttek le a sírhoz. Közeledésüktől megingott és remegett a föld; hatalmas földrengés keletkezett.

A római őrség megrémült. Hova lett hatalmuk és erejük, hogy Jézus sírját őrizzék? Most megfeledkeztek kötelességükről s arról is, hogy a tanítványok ellophatják a holttestet. Midőn az angyalok szétáradó fényessége napnál ragyogóbban sugárzott, a római őrség élettelenül rogyott le a földre. Az egyik angyal megragadta a síron fekvő hatalmas követ, elhengerítette azt róla, leült arra. A másik angyal belépett a sírba s eltávolította a lepleket Jézus testéről. Most a mennyei angyal földet rázó, erőteljes hangon kiáltott: „Jézus, Istennek Fia, Atyád hív Téged! Jöjj elő!” A halál nem tarthatta Őt többé hatalmában. Jézus, mint diadalmas hős támadt életre a halálból. Szent félelemmel szemlélte a mennyei sereg ezt a jelenetet. Midőn Jézus előjött a sírjából, a jelenlévő angyalok földre borultak előtte és imádták Őt. Majd diadalénekekkel üdvözölték feltámadását.

Sátán angyalai kénytelenek voltak menekülni a mennyei angyalok ragyogó fényessége elöl, és siránkozva panaszolták el királyuknak, hogy zsákmányukat erővel elragadták tőlük, s hogy az, akit oly nagyon gyűlöltek, feltámadt a halálból. Sátán és angyalai ujjongtak afelett, hogy elbukott emberek feletti hatalmuk sírba fektette az élet Fejedelmét. De pokoli örömük nem sokáig tartott. Mert midőn Jézus, mint fenséges győző szállt ki sírjából, Sátán tudta, hogy végül neki el kell pusztulnia, és birodalma arra száll, akit jogosan megillet. Végtelenül bosszankodott, hogy Jézus legyőzésére irányuló minden erőfeszítése hiábavaló volt, ellenben sikerült utat nyitni az emberiség számára, amelyen haladva mindenki elnyerheti az örök üdvösséget.

A gonosz angyalok parancsnokukkal ismételten tanácsot tartottak, hogy megbeszéljék, miképpen dolgozhatnak továbbra is Isten uralma ellen. Sátán megparancsolta szolgáinak, hogy a papokhoz és fejedelmekhez menjenek. Így szólt: „Idáig sikerült ezeket az embereket félrevezetni, megvakítani és szívüket megkeményíteni Jézus ellen. Azt elérték, hogy ezek az emberek közönséges csalónak tartották Őt. A római őrség azonban mindenfelé elterjeszti Jézus feltámadásának hírét. Nekünk sikerült félrevezetni a papokat és elöljárókat, hogy Jézust gyűlöljék és meggyilkolják. Értessétek meg velük, hogyha Jézus feltámadása közhírré válik, akkor a nép megkövezi őket, amiért egy ártatlan embert megölettek.”

A római katonák csapata csak akkor merte fejét a földről felemelni, midőn a mennyei angyalok dicső serege már eltávozott. Rémülten látták, hogy a hatalmas kő nincs többé Jézus sírján, és hogy a holttest sincs a sírban. Azonnal a városba siettek, hogy elbeszéljék a papoknak és az elöljáróknak mindazt, amit láttak. Midőn a gyilkosok ezt a csodálatos hírt meghallották, arcuk halálsápadt lett. Szívüket félelem töltötte be, midőn arra gondoltak, hogy mit is cselekedtek. Ha a hír igaz, akkor ők elvesztek. Egy ideig szóhoz sem jutottak, csak némán bámultak egymásra, mert nem tudták, hogy mit szóljanak, vagy mihez fogjanak. Ha valónak fogadják el a jelentést, önmagukat ítélik el. Félrevonulva titkos tanácsot tartottak, hogy mitévők legyenek. Átlátták, hogy amennyiben az őrség jelentése köztudomásúvá lesz a nép között, azonnal követelik majd Jézus gyilkosainak a halálát. A papi fejedelmek elhatározták tehát, hogy megvesztegetik a római őrséget, hogy az eltitkolja a dolgot. A papok és fejedelmek nagy összeget ajánlottak az őrségnek és így szóltak hozzájuk: „Mondjátok, hogy éjjel, mialatt aludtunk, tanítványai eljöttek és ellopták a holttestet.” Mikor pedig az őrség aggódva kérdezte, hogy mi történik velük, mert elaludtak az őrségen, a papok biztosították őket, hogy beszélnek a helytartóval és megvédelmezik őket minden bántalomtól. A római katonák eladták becsületüket a papok pénzéért, és mindenben követték tanácsukat.

Midőn Jézus felkiáltott a kereszten: „Elvégeztetett!”, szétrepedeztek a sziklák, a föld remegett s több sír megnyílt. Midőn Jézus diadalmasan lépett elő sírjából s a menny dicsősége ragyogta be a szenthelyet. Felszólításának engedve, több elhalt igaz előjött sírjából, hogy tanúbizonysága legyen Jézus feltámadásának. Ezek a szentek nagy dicsőségtől övezve léptek elő sírjaikból. A feltámadt, kiválasztott igazak között képviselve voltak minden korszak szentjei, a világ teremtésétől fogva egészen Krisztus haláláig. Így, mialatt a papi fejedelmek és elöljárók arra törekedtek, hogy a nép előtt eltitkolják Jézus feltámadását, Istennek úgy tetszett, hogy szenteket támasszon fel, kik bizonyságot tegyenek az Úr feltámadásáról és hirdessék dicsőségét.

A feltámadottak különböztek egymástól testalkatra és megjelenésre nézve, egyeseknek nemesebb küllemük volt, mint a többinek. Felvilágosítottak arról, hogy a föld lakói fokozatosan korcsosultak és mindig többet és többet veszítettek erejükből és bájukból. Sátánnak van hatalma betegség és halál felett, és minden egyes nemzedékben láthatóbbak lesznek az átoknak e következményei és Sátán hatalmának megnyilvánulásai. Akik Noé és Ábrahám idejében éltek, testalkat, kellem és erőre nézve Isten angyalaihoz hasonlítottak. A későbbi nemzedékek mindinkább elgyengültek, mindinkább fogékonyabbak voltak a betegségekre s életük tartama mind rövidebb lett. Sátán mindig jobban és jobban megtanulta, hogyan züllessze és gyengítse az emberiséget.

Azok, akik Jézus feltámadása alkalmával életre keltek, sokaknak megjelentek és elbeszélték nekik, hogy az emberiség megváltásáért, íme megtörtént az elégséges áldozat s hogy Jézus, akit a zsidók megfeszítettek, feltámadt a halálból; szavaik bizonyítására hozzáfűzték: „Mi is feltámadtunk Vele együtt.” Bizonyságot tettek róla, hogy az Úr végtelen ereje által támadtak fel a halálból. A széltében-hosszában terjesztett hazugságok ellenére sem tudták Sátán és angyalai és a papi fejedelmek titokban tartani az Úr feltámadását, mert a szenteknek a sírból előjött csapata mindenfelé elterjesztette a csodálatos örömhírt. Jézus maga is megjelent megtört szívű, gyászoló tanítványainak, megvigasztalta őket s visszaadta örömüket és boldogságukat.

Midőn a hír városról-városra, helységről-helységre terjedt, a zsidók féltették életüket és leplezték a tanítványok iránt táplált gyűlöletüket. Egyedüli reménységük volt: a hazug hírek terjesztése. Mindazok, kik e hazugságot valóságnak óhajtották, elfogadták azt. Pilátus remegett, mikor meghallotta Jézus feltámadásának hírét. A hatalmas bizonyságot nem vonhatta kétségbe s többé életében nyugta nem volt. Azért ítélte Jézust halára, mert világi hatalmát, tisztségét és tekintélyét féltette. Most már végleg meggyőződött arról, hogy az, akit halálraítélt, nemcsak hogy ártatlan ember, hanem Istennek Fia volt. Pilátus ezután egész haláláig nyomorúságos életet élt. Szíve nem érzett többé békét és reményt, mert a kétségbeesésé és aggodalom vett erőt rajta. Vigasztalhatatlan maradt, életét gyászosan fejezte be.

Heródes szíve egészen megkeményedett; nem igen izgatta Jézus feltámadásának híre. Jakabot elfogatta és kivégeztette s mikor azt látta, hogy eljárása tetszik a zsidóknak, Pétert is elfogatta, azzal a szándékkal, hogy halálra adja. Ámde Istennek tervei voltak Péterrel és angyalt küldött el megszabadítására, Heródest pedig utolérte Isten haragja. Mialatt hatalmas néptömeggel ünnepeltette, magasztaltatta magát, Isten angyala megverte őt úgy, hogy rettenetes halált szenvedett.

A hét első napjának kora hajnalán szent asszonyok illatszerekkel sírhoz siettek, hogy Jézus holttestét megkenjék. Észrevették, hogy a kő nincs a sír száján, s hogy Jézus holtteste sincs a sírban. Végtelen ijedtség vett rajtuk erőt: attól tartottak ugyanis, hogy ellenségeik ellopták az Úr holttestét. Hirtelen két angyalt láttak, akiknek arca fényesen ragyogott s ruhájuk hófehér volt. A mennyei követek azonnal tudtukra adták, hogy Jézus, akit keresnek, nincs itt, hanem feltámadott; de megnézhetik a helyet, ahol feküdt. Az angyalok felszólították az asszonyokat, hogy menjenek és mondják meg a tanítványoknak, hogy Jézus előttük megy Galileába. A félelem és öröm vegyes érzelmével szívükben siettek az asszonyok a szomorkodó tanítványokhoz s elmondták nekik azt, amit láttak és hallottak.

A tanítványok nem tudták elhinni, hogy Krisztus feltámadott, hanem a hitbuzgó asszonyokkal együtt a sírhoz szaladtak. Jézust nem találták ott; láthatták halotti ruháit, de sehogy sem tudták megérteni, hogy feltámadott. Újra hazatértek a városba és csodálkoztak azon, amit láttak, és amiket az asszonyok mondtak nekik. Csak Mária maradt továbbra is a sírnál, átgondolta, amit látott s kétségbe ejtette az a gondolat, hogy talán megtévesztették. Tudta, hogy még nagy nehézségek állanak előtte. Fájdalma végtelen nagy volt; keservesen sírt. Még egyszer aláhajolt, hogy belenézzen a sírba, és íme két fehér ruhába öltözött angyalt pillantott meg. Az egyik ott ült, ahol Jézus feje, a másik pedig ott, ahol lábai pihentek. Gyengéden szóltak hozzá és megkérdezték miért sír. Így felelt: „Elvitték az én Uramat – én nem tudom, hogy hova tették.”

Mikor elfordult a sírtól, Jézus állott előtte, csakhogy nem ismerte fel. Barátságosan szólt hozzá és megkérdezte, miért oly szomorú és kit keres. Mária azt hitte, hogy a kertész áll előtte s megkérte, hogyha ő vitte el Urát, mondja meg, hogy hova tette, hogy visszahozhassa. Jézus most sajátos mennyei hangon szólt hozzá: „Mária!” Ezt a szeretetteljes hangot már ismerte, s azonnal felelt is rá: „Rabboni!” Örömében azonnal át akarta ölelni, de Jézus így szólt: „Ne illess engem, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az atyámfiaihoz és mondd nékik: elmegyek az én Atyámhoz és a ti atyátokhoz és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Ujjongó szívvel sietett az örömhírrel Mária a tanítványokhoz. Jézus pedig azonnal a mennybe szállott, hogy Atyjától is hallhassa, hogy áldozatát kedvesen fogadta s átvegyen minden hatalmat a mennyben és a földön.

Az angyalok felhőhöz hasonlóan vették körül Isten Fiát, s azonnal felemelkedtek az örök kapuk, hogy bevonulhasson a dicsőség Királya. Láttam, hogy mialatt Jézus a mennyei dicső sereggel Isten színe előtt megjelent, nem feledkezett meg tanítványairól, hanem erőt nyert az Atyától, hogy visszatérhessen a földre és abban tanítványait is részesíthesse. Még ugyanazon napon visszatért a földre és megjelent tanítványainak. Csak most engedte magát tőlük megérinteni, mert már volt az Atyánál, erőt kapott tőle.

Jézus megjelenése alkalmával Tamás nem volt jelen. Tamás nem volt hajlandó alázattal elfogadni a tanítványok jelentését, hanem nagy önbizalommal kijelentette, hogy mindaddig nem hisz az Úr feltámadásában, amíg ujjait a szögek által vert sebek helyébe s kezét általszúrt oldalába nem helyezheti. Ezzel bizalmatlanságot tanúsított testvérei irányába. Ha mindenkinek hasonló kívánsága lenne, akkor ma már senki sem fogadná el az Üdvözítőt és senki sem hinne feltámadásában. Ámde Isten azt akarja, hogy a tanítványok jelentését olyanok is elfogadják, akik maguk nem láthatták az Üdvözítőt, és nem hallhatták tanítását. Tamás hitetlensége nem tetszett Istennek. Mikor Jézus másodszor is megjelent tanítványainak, Tamás is velük volt; s midőn megpillantotta Jézust, azonnal hitt. Mindazáltal, mivel kijelentette, hogy a látáson felül is érzékelhető bizonyítékok nélkül nem hajlandó Benne hinni, Jézus megadta neki a kívánt bizonyítékokat. Tamás így kiáltott fel: „Én Uram, én Istenem!” Jézus megdorgálta hitetlenségéért, mondván: „Te azért hiszel bennem, Tamás, mert láttál engemet; boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.”

Hasonlóképpen kell elfogadni az első és második angyali üzenetet azoknak, akiknek ezekben nincs személyes tapasztalatuk, olyanoktól, akiknek tapasztalataik voltak benne. Láttam, hogy ezeket az üzeneteket éppúgy elvetették, mint annakidején Jézust. S valamint az apostolok kijelentették, hogy nincsen senkiben másban üdvösség, és nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnének, éppúgy kell ma is Isten gyermekeinek hűen és bátran mindenkit figyelmeztetni, hogy nem elég, ha a hármas angyali üzenettel kapcsolatos igazságnak csak egy részét fogadják el, hanem örömmel el kell fogadniuk mindama üzeneteket, melyeket Isten adott, mert ellenkező esetben nincsen részük abban.

Mialatt a szent asszonyok buzgón terjesztették el a hírt, hogy Jézus feltámadt, a római őrség viszont mindenfelé a papok által szájukba rágott hazugságot terjesztette: hogy a tanítványok éjjel, mialatt ők aludtak, eljöttek és ellopták a holttestet. Ezt a hazugságot Sátán sugallta a papi fejedelmeknek s a nép szívesen hitelt adott neki. Isten azonban kétségen felül megerősítette ezt a tényt, amelytől üdvösségünk függ; lehetetlen volt, hogy ezt a tényt a papok és elöljárók eltitkolják. Sokan támadtak fel a halottak közül, hogy bizonyságot tegyenek Jézus feltámadásáról.

Jézus negyven napon át tartózkodott még tanítványai között és örömmel és reménnyel töltötte be szívüket, mivelhogy még teljesebb mértékben feltárta előttük Isten országának igazságait. Megbízta őket, hogy bizonyságai legyenek annak, amit láttak és hallottak szenvedéseiről, haláláról és feltámadásáról; hirdessék az egész emberiségnek, hogy lefizette a váltságdíjat, s aki akar, az Hozzá jöhet és életet nyerhet. Hűséges szeretettel jelentette ki nekik, hogy üldözések, és szomorúság várakozik rájuk, de ha megemlékeznek tapasztalataikról és azokról a szavakról, melyeket hozzájuk intézett, segítséget merítenek és megvigasztalódnak. Kijelentette tanítványainak, hogy Sátán kísértéseit legyőzte, s hogy próbák, és szenvedések által vívta ki a győzelmet. Sátánnak többé semmi hatalma sincs rajta, ellenben ezentúl hozzájuk közeledik, és most már őket, és mindazokat fogja megkísérteni, akik az Ő nevében hisznek. Csakhogy ők is éppúgy győzhetnek, amint Ő is győzött. Jézus felruházta tanítványait mennyei erővel, hogy csodákat művelhessenek s biztosította őket, hogy bár gonosz emberek üldözni fogják őket, de Ő időnként elküldi angyalait szabadításukra. Addig nem vehetik el életüket, amíg küldetésüket nem teljesítik. Akkor esetleg vérükkel kell megpecsételniük azt, amiről bizonyságot tettek.

Buzgó követői örömmel hallgatták tanításait, és rendkívül lelkesítette őket minden egyes szó, amely szent ajkait elhagyta. Most már egészen bizonyosak voltak abban, hogy Ő a világ Megváltója. Szavai mély gyökeret vertek szívükben s végtelenül szomorúak voltak, hogy szeretett Mesterüktől nemsokára el kell válniuk, s többé nem hallgathatják vigasztaló, kegyes szavait. De szívük ismét túláradó örömmel és szeretettel telt meg, midőn Jézus mondta nekik, hogy elmegy részükre hajlékokat készíteni, és ismét eljön, hogy magához vegye őket, hogy ahol Ő van, örökre ott legyenek övéi is. Azt is megígérte nekik, hogy távozása után elküldi a Vigasztalót, Istennek Szentlelkét, aki minden igazságra elvezérli őket. „És felemelé kezeit és megáldá őket.”