Álmomban láttam egy templomot, amelybe csak úgy özönlött a nép. Az idők végén csak azok menekülnek meg, akik ebben a templomban kerestek menedéket. Akik künn maradtak örökre elvesznek. A kívül maradó, saját útjain járó tömeg kinevette azokat, akik a templomba léptek és azt mondta, hogy a menekvés e módja ravasz csalás csupán és a valóságban nincsen olyan veszedelem, amelyet kerülni kellene. Egyeseket feltartóztattak, s erővel is meg akarták akadályozni, hogy a templomba bejuthassanak.

Mivel féltem, hogy engem is kinevetnek és kigúnyolnak, várni akartam, míg a tömeg eloszlik, vagy amíg észrevétlenül beosonhatok a templomba. A tömeg azonban ahelyett, hogy szétoszlott volna, állandóan gyarapodott és mivel attól tartottam, hogy elkések, elhagytam otthonomat és keresztültörtem a tömegen. Sietségemben nem is ügyeltem arra a tömegre, amely engem körülvett. Mikor beléptem a templomba, akkor láttam, hogy a hatalmas épület egy óriási pilléren nyugszik, amelyhez egy megsebesített, vérző Bárány van kötve. Mi, akik jelen voltunk, mindnyájan tudtuk, hogy a Bárány mi miattunk sebesíttetett meg. Azoknak, akik a templomba léptek, a Bárány elé kellett járulniuk és bűneiket beismerni.

Közvetlenül a Bárány előtt magas ülések voltak, melyeken emberek ültek, akik nagyon boldogoknak látszottak. Arcukról a menny dicsősége sugárzott, állandóan magasztalták Istent, dics- és hálaénekeket énekelte, amelyek az angyalok zenéjéhez hasonlítottak. Ők azok, akik a Bárány elé járulva, bűneiket beismerték, és bűnbocsánatban részesültek, és immár boldogan várták a bekövetkezendő eseményeket.

Miután én is beléptem az épületbe, félelemmel gondoltam arra, hogy ezen emberek előtt magamat meg kell aláznom. Azonban valami állandóan előbbre űzött, úgy, hogy megkerültem a pillért, hogy a Báránnyal szembeállhassak. Ekkor erős harsonaszó hallatszott, a templom megremegett. Felhangzott az egybegyűlt szentek diadalkiáltása és vakítóan félelmetes fény világította be az egész épületet. Majd ismét sűrű sötétség lett. A boldog emberek mind eltűntek a fénnyel együtt és én megdöbbenve teljesen egyedül maradtam az éjszaka sötét, kísérteties csendjében.

Lelki gyötrelmek között ébredtem fel s alig tudtam magam arról meggyőzni, hogy csak álmodtam. Úgy véltem, hogy sorsom megpecsételődött, hogy Isten Lelke visszavonhatatlanul elhagyott. Mikor ennek lehetőségére gondoltam, kétségbeesésem csak erősbödött.

Kevéssel ezután újabb álmom volt. Látszólag kétségbeesetten ültem, arcomat kezeimmel elfedtem, s ezeket gondoltam el: Ha Jézus a földön lenne, hozzámennék, lábaihoz vetném magamat és elpanaszolnám minden bajomat. Nem fordulna el tőlem, irgalommal tekintene rám, én pedig végtelenül szeretném, és mindörökké szolgálnám Őt. Ekkor kinyílt az ajtó és egy fenséges alakú és arcú személy lépett be rajta. Részvétteljesen tekintett rám és így szólt: „Szeretnéd Jézust látni? Jézus itt van, és ha akarod, megláthatod Őt. Vedd magadhoz mindazt, amid van és kövess engemet.”

Kimondhatatlan örömmel hallgattam e szavakat, boldogan összeszedtem mindenemet, amim csak volt és sietve követtem vezetőmet. Meredek és látszólag rozoga lépcsőhöz vezetett engem. Mikor a lépcsőn felfele indultam, figyelmeztetett, hogy szemeimet állandóan felfelé irányítsam, mert különben megszédülhetnék és leesek. Már sokan estek le erről a lépcsőről, még mielőtt elérték legfelsőbb fokát.

Végre elérkeztünk az utolsó lépcsőfokra s egy ajtó előtt álltunk. Vezetőm felszólított, hogy hagyjak itt mindent, amit magammal hoztam. Én örömmel raktam le mindent; erre kinyitotta az ajtót s beléptünk. A következő pillanatban Jézus előtt álltam. Mily gyönyörű arc! A tévedés teljesen kizárt. Ez a jóságot sugárzó fenséges arc csak Ő lehetett. Midőn tekintete rajtam megpihent, azonnal tudtam, hogy ismeri életem minden körülményét, még legelrejtettebb gondolatomat és érzelmemet is.

Elrejtőzni akartam tekintete elől, mert fürkésző szemeinek pillantását nem tudtam elviselni. Ő azonban mosolyogva közeledett hozzám és kezét fejemre téve mondta: „Ne félj!” Édes szavának hangja oly boldogsággal töltötte be szívemet, amelyet addig nem ismertem. Örömöm oly nagy volt, hogy egyetlen szót sem bírtam kiejteni; és kifejezhetetlen, túláradó boldogságtól ájultan rogytam lábaihoz. Miközben tehetetlenül feküdtem ott, a legfenségesebb jelenetek vonultak el szemeim előtt és úgy látszott, elértem a menny biztonságát és békéjét. Végül újra visszatért erőm s felálltam. Jézus szeretetteljes tekintete még mindig rajtam pihent s nyájas mosolya felüdítette lelkemet. Jelenléte szent félelemmel és kimondhatatlan szeretettel töltött be.

Vezetőm most kinyitotta az ajtót és mindketten kijöttünk. Ekkor megparancsolta nekem, hogy újra szedjem fel az előbb letett dolgokat. Midőn ezt megtettem, egy zöld, szorosan feltekert gombolyagot adott. Meghagyta, hogy helyezzem azt szívem közelébe s hogyha Jézust kívánom látni, vegyem elő s nyújtsam amennyire tudom. Figyelmeztetett, hogy ne hagyjam sokáig feltekerve, nehogy elcsomósodjék, és nehezen tekerhető legyen. A kis gombolyagot szívemre helyeztem, örömmel jöttem alá a lépcsőkön, magasztaltam az Istent, s akivel csak találkoztam, mindenkinek elbeszéltem, hogy hol láthatják meg Jézust. Ez az álom reménnyel töltötte be szívemet. A zöld gombolyag részemre a hitet jelképezte s az Istenbe vetett bizalom szépsége és egyszerűsége virradni kezdett éjbeborult lelkemben.