Kedves Testvérek!

Hiszitek e teljes szívetekből, hogy az Úr eljövetele közel van, s hogy nekünk kell a világgal közölni az utolsó kegyelmi üzenetet, azt a kegyelmi üzenetet, amelyhez hasonlót az Úr még sohasem küldött a bűnös világnak? Vajon oly példát adunk e, amilyent kell? Bizonyságot teszünk e életünkkel és eljárásunkkal egész környezetünknek arról, hogy várjuk Urunknak és Üdvözítőnknek dicsőséges eljövetelét, annak a Jézus Krisztusnak eljövetelét, aki halandó testünket elváltoztatja s az Ő megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá? Félek, hogy ezeket az igazságokat nem hisszük úgy, és nem vagyunk velük úgy tisztában, mint ahogy kellene. Akik hiszik a nagy fontosságú, korszerű igazságot, melyet vallunk, éljék is ki hitüket. Sajnos, inkább törekszünk szórakozások és oly dolgok után, amelyek e világ figyelmét magukra vonják. Sokat foglalkozunk a ruházattal, nyelvünket gyakran könnyelmű, sőt haszontalan fecsegésre használjuk fel, amelyek meghazudtolják hitvallásunkat, mert nem az oda fel valókkal törődünk, ahonnan a mi Üdvözítőnket várjuk.

Angyalok vesznek körül és őriznek minket; mi azonban gyakran elszomorítjuk őket, mert könnyelmű beszélgetéseket folytatunk, gondtalanul tréfálkozunk, vagy közömbösen viselkedünk az igazság ügye iránt. Néha összeszedjük ugyan magunkat és megfeszítjük erőnket, hogy győzzünk, azonban mindig újra visszaesünk előbbi hanyag állapotunkba. Képtelenek vagyunk a bűnös kísértéseknek ellenállni, nem tudjuk legyőzni a szenvedélyeket, s nem álljuk ki aranynál drágább hitünknek próbáját. Nem szenvedünk Krisztusért, és nem örvendünk a megpróbáltatásoknak.

Óh, mily nagymértékben hiányzik belőlünk a keresztényi szilárdság, hogy Istent elvből szolgáljuk. Ne a saját tetszésünket keressük, hanem igyekezzünk minden cselekedetünkkel, szavunkkal Istent dicsérni. Ha jól szívünkbe vésnénk és jól emlékezetünkben tartanánk a következő szavakat, akkor nem esnénk oly könnyen kísértésbe s szavaink kevesek de jól megválogatottak lennének: „Pedig betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat hordozta és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.” „Az embereknek felelniük kell az ítélet alkalmával minden egyes haszontalan szóért, melyet kimondtak.” Te, óh Isten, látsz engemet!”

Ha ezeket a bibliai verseket olvassuk, ha arra gondolunk, hogy Jézus mit szenvedett érettünk, nyomorult bűnösökért, hogy bűnbocsánatot nyerjünk és szent vére által megváltson minket, lehetetlen, hogy ne vágyakozzunk mi is Érette szenvedni. Ha lelkünk ezzel a gondolattal foglalkozik, a büszke Én megalázkodik s gyermeki egyszerűséggel, türelemmel hallgatjuk és megszívleljük a komoly, dorgáló szót s többé nem leszünk ingerlékenyek; nem uralkodhat bennünk többé az önző lelkület.

Az igazi kereszténynek a mennyben van öröme és vigasza. Azoknak sóvárgó lelke, akik már megízlelték az eljövendő világ erőit és a menny örömét, többé nem vágyik a világ dolgai után. Ezeknek lelke Isten után sóvárog. Szabadidejükben sem unatkoznak, mert ilyenkor is eleget tehetnek Istenért. Ott lesz szívük is, ahol kincsük van, és a legszorosabb és legédesebb közösségben lesznek Istennel, akit szeretnek, és akit szolgálnak. Legnagyobb örömük az lesz, ha legfőbb és legdrágább kincsüket, a szent várost és az új földet, örökös hazájukat szemlélhetik. Miközben magasztos és szentséges dolgokon elmélkednek, közelebb jő hozzájuk a menny, és érezni fogják a Szentléleknek erejét. Ez mindig jobban és jobban elvonja őket a világtól és annak hiúságaitól, úgy hogy vigaszukat és örömüket mennyei dolgokban, dicső otthonuk szemlélésében fogják találni. Isten és a menny oly hatalmas vonzerőt gyakorol majd rájuk, hogy semmiféle hatalom sem távolíthatja el gondolataikat a lelki üdvösség és Isten megdicsőítésének magasztos tárgyától.

Ha elgondolom, hogy mily nagy áldozatot kellett hozni azért, hogy az igaz ösvényen megtartassunk, önkénytelenül így kell felkiáltanom: Óh, minő szeretet, mily csodás szeretet lakozott az Isten Fiában irántunk, szegény bűnösök iránt! Vajon mi közömbösek és gondtalanok legyünk, mialatt Isten mindent megtesz megmentésünk érdekében, amit csak lehetséges? Az egész menny érdeklődést tanúsít sorsunk iránt. Óh, legyünk éberek és buzgók, hogy tiszteljük, dicsőítsük és imádjuk a Magasságost és Fenségest. Áradjon túl szívünk Isten iránti szeretettől és hálától, aki annyira szeret minket és irgalmaz nekünk. Tiszta és szentséges életmódunkkal dicsőítsük őt és mutassuk meg, hogy onnan felülről születtünk, hogy hazánk nem e földön, hanem a mennyben van, hogy itt csak zarándokok és idegenek vagyunk, akik a jobb hazába törekszünk.

Azok között, akik Krisztus nevét vallják, és közeli eljövetelét várják, sokan vannak, akik még mindig nem tudják, hogy mit jelent Krisztusért szenvedni. Szívüket még nem vetették alá a kegyelem hatásának és nem haltak meg az Én-nek, amely minduntalan követelődzik. Egyidejűleg megpróbáltatásaikról beszélnek, pedig megpróbáltatásaik legfőbb oka makacs és dacos szívük, ami annyira érzékeny, hogy könnyen sértődik. Ha ezek az emberek megértenék, hogy mit jelent Krisztust igazán követni, hogy mit jelent igaz és őszinte kereszténynek lenni, komolyan munkához látnának. Mindenekelőtt meghalnának az Én-nek, kitartóan imádkoznának és megfékeznék szívük szenvedélyeit. Adjátok fel önbizalmatokat, önteltségeteket, kövessétek szelíd példaképeteket, tekintsetek Jézusra, hitetek megkezdőjére és bevégzőjére, aki megvetve az örömöt és dicsőséget, elszenvedte érettünk a kereszthalált és nem törődött a gyalázattal. Ő volt egykoron a mi bűneink következtében a csendes, megölt Bárány, aki miattunk megsebesíttetett, megkínoztatott, és aki büntetésünk terhét viselte.

Óh, szenvedjünk hát Krisztusért mi is szívesen valamit! Feszítsük keresztre az „én”-t naponként, legyünk itt részeseivé Krisztus szenvedéseinek, hogy vele együtt mi is részesüljünk dicsőségében, hogy elnyerjük egykoron a dicsőség, a halhatatlanság, s az örök élet koronáját.