A tanítványok száma Jeruzsálemben megsokszorozódott s még a papok közül is sokan engedelmeskedtek a hitnek. István, telve hittel és buzgalommal, csodákat és jeleket művelt a nép között. Az elöljárók még inkább haragudtak, mikor látták, hogy még papok is hátat fordítanak az emberi rendeléseknek, az áldozati ceremóniáknak és elfogadják Jézus áldozatát. Mennyei erőtől áthatva feddte meg István az elöljárók és papok hitetlenségét és Jézust magasztalta fel előttük. Bölcs, hatalmas beszédének nem állhattak ellen, és mivel látták, hogy így le nem győzhetik, hamistanúkat béreltek, akik esküvel bizonyították, hogy hallották, midőn Mózest és Istent káromolta. Fellázították a népet, Istvánt elfogták és a hamistanúkkal nyilvánosan is azzal vádolták meg, hogy a szenthely és a törvény ellen szólott. Kijelentették, hogy hallották, midőn István mondotta, hogy a názáreti Jézus lerontja azokat a törvényeket és szokásokat, melyet Mózes rendelt.

Midőn István bírái előtt állt, Isten dicsősége ragyogott le arcáról. „És mindnyájan ránéztek, akik a tanácsban ültek s látták, hogy arca olyan volt, mint egy angyal arca.” Mikor felszólították, hogy védekezzék az ellene felhozott vádak ellen, Mózestől fogva elbeszélte Izrael fiainak egész történetét. Az elöljárók elé tárta saját népük történetét s hogy miképpen vezette őket Isten minden egyes korszakban, és hogy miképpen foglaltatik benne Krisztus a próféták jövendöléseiben. Hivatkozott a templom történetére is és kijelentette, hogy Isten nem kézzel épített templomokban lakik. A zsidók igen nagy tiszteletben tartották a szenthelyet, és ha valaki a szent templom ellen szólt, jobban haragudtak érte, mintha Istent káromolta volna. Midőn István Krisztusról megemlékezett és a templomra utalt, látta, hogy elvetették tanítását, amiért bátran megdorgálta őket, így: „Ti kemény nyakúak és körülmetéletlen szívűek, ti mindenkoron ellenálltatok a Szentléleknek!” A külső ceremóniákra ugyan nagy gondot fordítottak, azonban szívük telve volt romlottsággal és halálos gonoszsággal. Eszükbe juttatta atyáik kegyetlenségét is, akik a régi prófétákat üldözték s kijelentette, hogy ők még ennél is nagyobb vétket követtek el, midőn Krisztust elvetették, és keresztre feszítették. „A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? És megölték azokat, akik az Igaznak eljövetelét hajdan megjövendölték, akinek ti lettetek árulói és gyilkosai.”

Mikor ezek a nagyon világos, éles igazságok elhangzottak, a papok és elöljárók tomboltak dühükben, rárontottak és fogaikat csikorgatták. „De ő, Isten Szentlelkétől áthatva a menny felé nézett, ahol Istennek dicsőségét szemlélte, mondván: Íme látom az egeket megnyílni s az Embernek Fiát Istennek jobbja felöl állni.” A nép nem akarta őt tovább hallgatni. „Hangosan kiáltoztak, füleiket befogták, mindnyájan rárohantak, kihurcolták a városból, ahol megkövezték.” Ő pedig letérdelt s hangosan kiáltott: „Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt.”

Láttam, hogy István Istennek hatalmas embere volt, kiválasztva arra, hogy nagyon fontos helyet töltsön be a gyülekezetben. Sátán ujjongott halála felett, mert tudta, hogy elvesztését fájdalmasan megérzik a tanítványok. Ámde Sátán diadala nem sokáig tartott, mert abban a tömegben, amely tanúja volt István megkövezésének, volt valaki, akinek Jézus akart megnyilatkozni. Saul nem vett ugyan részt István megkövezésében, de nem ellenezte azt. Saul nagyon buzgón üldözte Isten gyülekezetét. Behatolt a hívők házaiba, felhajszolta őket s kiszolgáltatta azok kezeibe, kik megölhették őket. Saul nagyon tehetséges és művelt ember volt; végtelen buzgalma és nagy tudománya folytán igen nagy tiszteletben állott a zsidók között, az Úr tanítványai pedig féltek tőle. Nagy tehetségét arra használta fel Sátán, hogy segítségével Isten fia és követői ellen a lázadást tovább vezesse. Ámde Istennek módjában volt a nagy ellenség erejét megtörni, és foglyait megszabadítani. Krisztus kiszemelte Sault, mint „választott edényét”, hogy nevét hirdesse, hogy tanítványait erősítse munkájukban és még többre annál, hogy István helyét teljesen betöltse.