Midőn nemrég körülnéztem, hogy az alázatos és szelíd Üdvözítőnek alázatos követőit keressem, lelkem nagyon elszomorodott. Sokan azok közül, akik azt állítják, hogy Krisztus közeli eljövetelére várnak, e világhoz alkalmazkodnak, és inkább keresik a világ tetszését, mint Istenét. Hidegek és a formaságok emberei, csak úgy, mint a névleges egyházak, amelyektől nemrég elszakadtak. A laodiceai gyülekezethez intézett szavak a legtalálóbban jellemzik jelenlegi állapotukat. (Lásd Jelenések 3,14–20) „Se melegek, se hidegek”, hanem langymelegek. Ha nem követik az igaz és hű Tanúbizonyság tanácsát, ha nem térnek meg őszintén, és ha nem vásárolnak „tűzben megpróbált aranyat”, „fehér ruhákat” és „szemgyógyító írt”, úgy az Üdvözítő kiveti őket szájából.

Akik most Krisztus közeli eljövetelére várakoznak, ugyanabba a lelki állapotba jutottak, mint azok, akik őket reménységükért kigúnyolták és mindenféle hazugságot terjesztettek róluk, hogy előítéletet támasszanak irántuk, és befolyásukat tönkretegyék. Akik az élő Isten után vágyakoznak, és igazságát szomjúhozzák, azoknak teljesíti szívük vágyát; érezteti velük erejét és kiárasztja szívükbe Isteni szeretetét. Gyakran előfordul, hogy olyanok gúnyolják és nevezik félrevezetetteknek őket, akik magukat szintén Krisztus-váróknak állítják. Ezek azt állítják az igaz keresztényekről, hogy a magnetizmusnak vagy valami rossz szellemnek a befolyása alatt állnak.

Ezek közül a névleges keresztények közül nagyon sokan úgy öltözködnek, beszélnek és cselekszenek, mint bármelyik világfi. Csupán vallomásuk alapján ismerhetünk rájuk. Azt vallják, hogy Krisztus eljövetelére várakoznak, de beszélgetésük tárgyát mégsem mennyei, hanem földi dolgok képezik. Pedig „milyeneknek kell lenniük azoknak szent életben és kegyességben”, akik vallják, „hogy az Úr megjelenésének napját várják”. (2Péter 3,11) „És akiben meg van ez a reménység őiránta, az mind megtisztítja ő magát, amiképpen ő is tiszta” (1János 3,3) Csakhogy sajnos tény az, hogy sokan azok közül, akik magukat Jézust-váróknak nevezik, inkább testüket ékesítik s inkább arra törekszenek, hogy a világ tetszését megnyerjék, minthogy Isten szavát tanulmányoznák, hogy Isten tetszésére legyenek.

Mi is lenne, ha Jézus, a mi Példaképünk, ezek között s általában a névleges keresztények között megjelenne, mint első eljövetelekor? Istállóban született. Figyeljétek életét és tanítói működését! A szenvedések embere volt. Jól ismerte a fájdalmat. Óh, hogy megszégyeníteni ezeket a névleges keresztényeket az alázatos Üdvözítő! Aki egyszerű, egy darabból készült ruhában járt, s akinek nem volt hová fejét lehajtani. Szeplőtlen, önmegtagadó élete kárhoztatná őket; hiúságuk és könnyelműségük miatt szégyenkezniük kellene, midőn látnák méltóságteljes komolyságát. Nyílt és becsületes szavai akadályoznák világias, könnyelmű és buja fecsegésüket. Krisztus nem szégyellné velük a kendőzetlen, tiszta igazságot közölni, amely leplezné valódi jellemüket, s ezek nem kívánnának mást, minthogy ezt a szelíd Példaképet, ezt a szeretetteljes Üdvözítőt minél előbb eltávolítsák az útból. Ők lennének az elsők, akik saját szavaival akarnák megfogni az Üdvözítőt, s elsőnek kiáltanák, hogy: „Feszítsd meg Őt, feszítsd meg Őt!”

Kövessük Jézust, midőn alázatosan bevonult Jeruzsálembe, midőn a tanítványok tömege Istent fennhangon e szavakkal magasztalta: „Áldott a király, aki jő az Úrnak nevében! Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban! És némelyek a farizeusok közül a sokaságból mondának neki: Mester, dorgáld meg a te tanítványaidat! És ő felelvén, monda nékik: Mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lukács 19,38–40) Sokan, akik vallják, hogy Krisztust várják, ha az Úr eljönne, a régi farizeusok példája szerint ráparancsolnának a tanítványokra, hogy hallgassanak el. Azt kiáltanák: Fanatizmus! Magnetizmus! Mesmerizmus! Ezek is eszelősöknek mondanák a tanítványokat, akik ruháikat az útra terítették, ahol a Megváltó elhaladt. Ám de Istennek nincs szüksége olyan népre, amely hideg vagy halott; hanem olyanra, amely Őt magasztalja és megdicsőíti. Mindig lesznek hűséges lelkek, akik készek az Urat megdicsőíteni, s ha a tanítványok, a törvénytartók hallgatnak, a kövek fognak kiáltani.

Jézus ismét eljön, de nem úgy, mint egykoron Betlehemben, sem úgy, miként Jeruzsálembe bevonult, midőn a tanítványok ujjongva kiáltottak „hozsanná”-t Neki; hanem eljön az Atyának dicsőségében az összes szent angyalokkal egyetemben, akik elkísérik földi útjára. A menny teljesen üres marad, mert az angyalok Mesterüket kísérik el és a földön az élő és várakozó szentek a menny felé, Jézus felé tekintenek, amiképpen a galileai férfiak tették, midőn az Úr az Olajfák hegyéről a mennybe szállt. Ama napon csak a jámborok, a szentek kiáltanak fel ujjongva – akik igazán alázatosan és szelíden követték Krisztus példáját: „Íme, a mi Urunk, akit vártunk, s aki megszabadít minket!” S a szentek „egyetlen szempillantás alatt” a végső harsonaszóra elváltoznak – ama harsonának a szavára, amely a porban nyugvó szenteket új életre szólítja. Az Úr felruházza dicső halhatatlansággal szentjeit, úgy, hogy örömmel kiáltanak fel: „Győzelem, győzelem a sír és halál felett!” Az elváltozott szentek most a szent angyalokkal együtt az Úr elé ragadtatnak a levegőbe, hogy soha többé el ne váljanak szeretett Uruktól.

Hallgathatunk e ily dicsőséges reménység, ily tökéletes megváltás tudatában, melyet Krisztus saját vére árán szerzett meg számunkra? Ne magasztaljuk-e és ne áldjuk-e mi is fennhangon az Üdvözítőt, miképp a tanítványok tették, midőn az Úr bevonult Jeruzsálembe? Nincs-e közelebb hozzánk ama nagy nap, mint volt hozzájuk? Vajon ki akadályozhatna meg minket abban, hogy Istent magasztaljuk és áldjuk, mert a halhatatlanságba és megdicsőülésbe vetett reménységünk nemsokára teljesedésbe megy? Mi immáron megízleltük az eljövendő világ dicsőségét s mind többre és többre vágyunk. Egész lényem vágyik az élő Isten után, s nem nyugszom mindaddig, amíg teljesen át nem hatja valómat az Ő teljessége.