Miután az egyházak vonakodtak elfogadni az első angyal üzenetét, a mennyei világosságot vetették el s kiestek Isten kegyéből. Saját erejükben bíztak s azáltal, hogy az első üzenetnek ellenálltak, már eleve odajutottak, hogy a második angyal üzenetének fényét nem is láthatták. Ámde Isten szerettei, akiket elnyomtak, elfogadták az üzenetet, hogy: „Leomlott Babilon”, és elhagyták az egyházakat.

A második angyal üzenetének befejezése előtt nagy mennyei világosságot láttam Isten népére kiáradni. E világosság sugarai a naphoz hasonlóan ragyogtak. Hallottam angyalok hangját, akik így kiáltottak: „Íme, a vőlegény jő, menjetek eléje!”

Ez volt az „éjféli kiáltás”, amely a második angyal üzenetét felerősítette. Mennyei angyalok mentek szét, hogy az elcsüggedt szenteket felrázzák és előkészítsék nagy munkájukra. Először nem a legtehetségesebb emberek fogadták el ezt az üzenetet. Az angyalok először az alázatos, engedelmes és odaadó lelkekhez mentek, arra kényszerítvén őket, hogy hangosan hirdessék a szózatot: „Íme a vőlegény jő, menjetek eléje!” Azt a felszólítást kapták, hogy siessenek és hirdessék hangosan ezt az üzenetet és ők Isten Szentlelkének ereje által igyekeztek felrázni elcsüggedt testvéreiket is. Ez a munka nem emberi bölcsességre vagy tanultságra támaszkodott, hanem Istennek erejére és a szentek, akik hallották a felhívást, annak nem állhattak ellen. Az üzenetet azok fogadták el először, akik lelkileg a legelőrehaladottabbak voltak és viszont azok, akik régebben voltak a munkában, utóbb csatlakoztak hozzájuk és segítették erőteljesebbé tenni a kiáltást: „Íme a vőlegény jő, menjetek eléje!”

Az ország minden részében világosság áradt a második angyal üzenetére és sokak szívét érintette a mennyei üzenet. Városról-városra, faluról-falura haladt, míg Isten várakozó népe teljesen felébredt. Egyes egyházak megtiltották az üzenet hirdetését és hívő lelkek csapata, akik az élő bizonyságot mégis elfogadták, elhagyták az elesett egyházakat. Az éjféli kiáltás igen hatalmas munkát végzett. Az üzenet a szíveket vizsgálta s a hívőket arra késztette, hogy élő tapasztalatokat szerezzenek maguknak. Megértették, hogy egyik sem támaszkodhat a másikra.

A szentek aggódva várták Urukat, böjtölve, éberen virrasztva és állhatatos imával. Még a bűnösök is többen rettegéssel tekintettek a jövőbe. A nagy tömeg azonban Sátán szellemét mutatta és visszautasította az üzenetet. Gúnyolódtak és csúfolódtak s fennhangon ismételték mindenfelé, hogy „senki sem tudhatja azt a napot és azt az órát”. Gonosz angyalok arra bíztatták őket, hogy a mennyei fénynek minden egyes sugarát visszautasítsák, hogy Sátán csapdájában megfogassanak. Sokan állították ugyan, hogy várják Jézus eljövetelét, de nem vettek részt az üzenet hirdetésében. Isten dicsősége, amelynek tanúi voltak, a várakozó, hívő lelkeknek mélységes alázatossága és a bizonyítékok ellenállhatatlan ereje arra késztették őket, hogy látszólag elfogadják az igazságot, de szívükben mégsem tértek meg, nem voltak elkészülve az Úr eljövetelére.

A szentek között mindenütt ünnepélyes és komoly imalelkület uralkodott. Szent ünnepélyesség honolt szívükben. Az angyalok a legnagyobb érdeklődéssel figyelték az üzenet hatását s felemelték azokat, akik azt elfogadták; elvonták őket a földi dolgoktól, hogy gazdagon meríthessenek az üdvösség forrásából. Isten elfogadta népét. Jézus szeretettel tekintett le rájuk, mert hisz az Ő képét sugározták. Teljes áldozatot hoztak, tökéletesen átadták magukat s várták az elváltozást a halhatatlanságba. Óh, de még egyszer a legfájdalmasabb csalódást kellett átélniük. Ismét elmúlt azaz idő, amelytől szabadulásukat várták; s ők még mindig a földön voltak, amelyen az átok következményei láthatóbbak voltak, mint valaha. Szívük a menny felé vonzotta őket, és édes előérzetként megízlelték a halhatatlan megváltást, de reményeik nem váltak valóra.

A népet béklyóiban tartó félelem nem múlt el oly gyorsan; nem ujjongtak azonnal diadalittasan a csalódottak felett. Csak akkor hallatták gúnykacajukat, midőn félelmükből felszabadultak, és Isten haragjának látható jelei egyáltalán nem jelentkeztek. Isten újra próbára tette és felülvizsgálta népét. A világ kinevette, gúnyolta és megrótta őket. Azokat, akik élő és teljes hittel hitték, hogy az Úr megjelenik, hogy a halottakat életre keltse, az élő szenteket elváltoztassa, hogy országát örökre elfoglalja és birtokába vegye, ugyanaz a fájdalmas érzés hatotta át, mint Krisztus sírjánál a tanítványokat: „Elvitték az én Uramat és én nem tudom, hova tették.”