Midőn Pál élményének, tapasztalatának hatása érezhetővé vált, a főpapok és elöljárók gyűlölettel fordultak ellene. Látták, hogy bátran hirdeti Jézust és csodákat művel nevében. Elkeseredve látták, hogy nagy tömeg hallgatja figyelmesen szavait, hogy elfordul hagyományaiktól, és őket vádolja Isten Fiának megölésével. Haragjuk fellángolt és összegyűltek tanácskozni afelől, hogy mi módon lehetne elfojtani az izgalmakat. Megegyeztek végül abban, hogy ennek legbiztosabb módja Pál megölése. Ámde Isten jól ismerte szándékukat s angyalokat bízott meg Pál megoltalmazásával, hogy életben maradjon s teljesíthesse hivatását.

Sátán által felbujtott hitetlen zsidók éjjel-nappal állandóan őrizték Damaszkusz kapuit, hogy azonnal megölhessék Pált, mihelyt távozik a városból. De Pál értesült arról, hogy a zsidók élete ellen törnek és a tanítványok éjszakának idején egy kosárral bocsátották le a város faláról. Az ellenség rendkívül szégyenkezett és méltatlankodott tervének sikertelensége felett: Sátán célja újra meghiúsult.

Ezek után Pál Jeruzsálembe ment, hogy ott a tanítványokhoz csatlakozzék; csakhogy mindnyájan féltek tőle. Nem tudták elhinni, hogy ő is tanítvány lett. Damaszkuszban a zsidók törtek életére, Jeruzsálemben saját testvérei nem akarták befogadni őt. De Barnabás magához vette Pált, elvezette az apostolokhoz és elmondta nekik, hogy az úton megjelent neki az Úr s hogy Damaszkuszban nagy buzgalommal prédikált Jézus nevében.

Azonban Sátán arra izgatta az ellenséget, hogy ismét elhatározzák Pál megöletését s ezért Jézus megparancsolta neki, hogy hagyja el Jeruzsálemet. Barnabás kíséretében tehát más városokba ment, ahol mindenütt hirdette Jézust és oly hatalmas csodákat művelt, hogy sokan hittek és megtértek. Midőn egy ízben egy béna embert meggyógyított, a nép a tanítványoknak áldozatokat akart bemutatni. Pál efelett nagyon elszomorodott és kijelentette, hogy ő és társa csak közönséges emberek s hogy egyedül csak Istent szabad imádni, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami ezekben van. Pál ily módon dicsőítette meg Isten nevét a nép között; és alig sikerült neki a bálványimádó népet szándékának végrehajtásában visszatartani. Éppen kialakulóban volt elméjükben az igaz Isten-hit, az imádat és tisztelet, ami Őt megilleti; s mialatt Pált hallgatták, Sátán felbujtotta más városok hitetlen zsidóit, hogy Pál nyomában legyenek és az általa végzett jó munkát lerontsák. Ezek a zsidók hamis hírek terjesztésével felizgatták az itt lakó bálványimádó nép kedélyét. A nép csodálkozása és imádata most gyűlöletté változott s azok, akik az imént még áldozatokat akartak a tanítványoknak bemutatni, megkövezték Pált s kihurcolták a városból, azt hívén róla, hogy meghalt. Azonban csodák csodája! Mikor a tanítványok Pál köré gyűltek és megsiratták, végtelen örömükre felállt előttük és velük együtt újra a városba ment.

Midőn Pál és Silás ismét Jézust prédikálta, egy lány követte őket, akiben a jövendőmondás szelleme volt, aki így kiáltott: „Ezek az emberek a magasságos Isten szolgái, akik néktek az üdvösség útját megmutatják.” Így követte nyomon ez a lány a tanítványokat több napon át. Pálnak nagyon fájt ez a dolog, mert a kiabálás elvonta a nép figyelmét az igazságtól. Sátán tudniillik azért indította ezt a lányt a folytonos kiáltozásra, hogy ellenszenvet ébresszen ily módon a nép között a tanítványok iránt, s hogy ily módon tönkretegye a tanítványok befolyását. Pál nagyon szomorú volt. Végre megfordult s így szólt a lélekhez: „Jézus Krisztus nevében parancsolom, hogy távozz belőle.” S a gonosz lélek eltávozott belőle ugyanabban a pillanatban.

A lány gazdáinak tetszett, hogy a tanítványok után haladva, folyton kiabál utánuk. De mikor látták, hogy a gonosz lélek elhagyta s ő is alázatos szolgája lesz Jézus Krisztusnak, igen nagy haragra lobbantak. A lány jövendölése által idáig igen sok pénzt kerestek s most odavolt minden nyereségük. Sátán megint célt tévesztett. De szolgái megragadták Pált és Silást és a piactérre hurcolták őket, itt a főemberek előtt ezeket mondták: „Ezek az emberek zsidó létükre háborítják a mi városunkat.” A tömeg erre igen nagy haragra gerjedt ellenük s a főemberek leszaggatták róluk ruháikat és megparancsolták, hogy ostorozzák meg őket. Súlyos ostorcsapások után börtön várt rájuk s szigorúan megparancsolták a börtönőrnek, hogy lelkiismeretesen vigyázzon rájuk, aki a parancs hallatára a börtön fenekére zárta őket, és lábaikat béklyóba tette. Ámde Isten angyalai elkísérték őket börtönükbe is, és úgy intézték a dolgot, hogy rabságuk Isten dicsőségére szolgáljon, hogy megmutassák a népnek, hogy ez az ügy Istené, Aki megoltalmazza művét és szolgáit is.

Éjféltájban Pál és Silás imádkoztak, és Istent magasztalták, midőn hirtelen nagy földrengés támadt, amely megrendítette a börtön alapjait s láttam, hogy ugyanabban a pillanatban Isten angyala a foglyok béklyóit feloldotta. Midőn a börtönőr felébredt s látta, hogy a börtön ajtajai tárva állanak, nagyon megijedt. Az első pillanatban azt hitte, hogy az összes foglyok elmenekültek, s őt most halállal büntetik meg. Midőn már előrántotta kardját, hogy öngyilkos legyen, Pál fennhangon kiáltja: „Ne tégy magadban kárt, mert mindnyájan itt vagyunk.”

Isten hatalmas erejének megnyilatkozása meggyőzte a börtönőrt az igazságról. Világosságot kért, beugorván a börtönbe, a félelemtől remegett. Pálnak és Silásnak lábai elé borult, kivezette őket és így szólt: „Kedves Uraim, mit cselekedjem, hogy üdvözüljek?” „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” Ezután összegyűjtötte a börtönőr egész háza népét, és Pál hirdette nekik Jézust. Így egyesítette az Úr Lelke a börtönőr szívét hittestvéreivel. A börtönőr lemosta a rabokról az ostorcsapások nyomait s még azon éjjelen alámerítkezett egész háza népével együtt. Majd enni adott az apostoloknak s örvendett egész háza népével, hogy hívővé lettek az Úrban.

Isten erejének ily csodás megnyilatkozásáról, hogy miképpen nyíltak meg földrengés következtében a börtön kapui s hogy miként lett az Úrban hívővé a börtönőr családjával együtt, mindenfelé beszéltek. Gyorsan elterjedt a csodálatos esemény híre, mindenfelé. Az elöljárók megdöbbenéssel fogadták a hírt. Odaüzentek a börtönőrhöz és megparancsolták neki, hogy azonnal bocsássa szabadon Pált és Silást. Ámde Pál nem akarta titkon elhagyni a börtönt. Nem akarta, hogy titokban maradjon Isten erejének megnyilatkozása. Ezért így szólott hozzájuk: „Ők nyilvánosan megostoroztak minket, holott római emberek vagyunk, s most titkon akarnának minket kitaszítani? Nem így, hanem had jöjjenek ők maguk s ők vezessenek ki minket a börtönből.” Mikor ezt az elöljáróknak jelentették s midőn arról is értesültek, hogy az illetők római polgárok, megrémültek, mert attól tartottak, hogy a császárnál panaszt emelhetnek ellenük, igazságtalan eljárásukért. Eljöttek tehát, megkérvén őket; kérték, hogy menjenek ki a városból.