1 Királyok 17:8-24; 18:1-19.

Illés egy ideig a hegyekben, a Kérit patak mellett rejtőzködött. Hónapokon át Isten csodálatosan ellátta táplálékkal. Később, amikor a tartós szárazság miatt a patak kiszáradt, Isten megparancsolta szolgájának, hogy pogány földön keressen menedéket. „Kelj föl – mondta –, és menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és lakj ott! Én megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.”

Ez az asszony nem volt zsidó. Soha nem részesült azokban a kiváltságokban és áldásokban, amelyeket Isten választott népe élvezett. De hitt az igaz Istenben, és követte mindazt a fényt, amely ösvényére hullott. Most pedig, amikor Illés nem volt biztonságban Izráel földjén, Isten elküldte ehhez az asszonyhoz, hogy nála találjon menedéket.

„Fölkelt tehát, és elment Sareptába. Amikor a város bejáratához érkezett, éppen ott volt egy özvegyasszony, aki fát szedegetett. Odakiáltott neki, és ezt mondta: Hozz nekem egy kis vizet valamilyen edényben, hadd igyam. Amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és ezt mondta: Hozz nekem egy falat kenyeret is magaddal.”

Ezt a nyomor sújtotta hajlékot az éhínség különösen érzékenyen érintette. Szánalmasan sovány készletük már-már kifogyott. Illés jövetele, pont azon a napon, amikor az özvegy már aggódva látta, hogy kénytelen feladni a létért való harcot, végsőkig próbára tette az élő Isten gondviselő hatalmába vetett hitét. De ebben a rettenetes szorult helyzetben is bizonyságot tett hitéről, mert teljesítette az idegen kívánságát, aki azt kérte, ossza meg vele utolsó falatját.

Az özvegy így válaszolt, amikor Illés ételt és italt kért tőle: „A te Istenedre, az élő Úrra mondom, hogy nincs honnan vennem. Csak egy marok liszt van a fazekamban, és egy kevés olaj a korsómban. Éppen most szedegetek pár darab fát, hogy hazamenve ételt készítsek magamnak és a fiamnak. Ha azt megesszük, azután meghalunk.” Illés ezt mondta neki: „Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad; de előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts! Mert így szól az Úr, Izráel Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki, míg az Úr esőt nem ad a földre.”

Ennél nagyobb hitpróba nem érhette! Az özvegy eddig minden idegenhez szívélyes és nagylelkű volt. Most is tekintet nélkül az őt és gyermekét érhető szenvedésre, abban bízva, hogy Izráel Istene kielégíti minden szükségletét, e legnagyobb próbára vendégszeretettel válaszolt, „és az Illés beszéde szerint járt el.”

Bámulatos az a vendégszeretet, amelyet ez a föníciai asszony tanúsított Isten prófétája iránt, és csodálatos az a jutalom, amit hitéért és nagylelkűségéért kapott. „És evett ő is, meg az asszony és a háza népe is minden nap. A lisztesfazék nem ürült ki, az olajoskorsó sem fogyott ki, az Úr ígérete szerint, amit megmondott Illés által.

Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház tulajdonosának a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is lélegzett. Az asszony így szólt Illéshez: Mi bajod van velem, Isten embere? Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat?

Ő ezt mondta neki: Add ide a fiadat! És elvette az öléből, felvitte a felső szobába, ahol lakott, és az ágyra fektette. ...Azután háromszor ráborult a gyermekre, és ...kiáltott az Úrhoz: ...Az Úr meghallgatta Illés szavát, a lélek pedig visszatért a gyermekbe, és az föléledt.

Ekkor Illés fogta a gyermeket, levitte a felső szobából a házba, odaadta az anyjának, és ezt mondta Illés: Nézd, él a fiad! Az asszony így felelt Illésnek: Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a te szádban az Úr igéje!”

A sareptai özvegy megosztotta utolsó falatját Illéssel. Viszonzásul Isten megőrizte az asszony és gyermeke életét. Isten nagy áldást ígér mindazoknak, akik a próba és szükség idején megértik és segítik a náluk szegényebbeket. Isten nem változik. Hatalma nem csökkent Illés ideje óta sem. Nem kevésbé biztos ma sem az ígéret, mint amikor Megváltónk mondta: „Aki befogad egy prófétát azért, mert az próféta, prófétának járó jutalmat kap...” (Mt 10:41).

„A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13:2). Ezek a szavak semmit sem vesztettek érvényükből az idő múlásával. Mennyei Atyánk most is áldást rejtő alkalmakat helyez el gyermekei útján. Akik élnek ez alkalmakkal, nagy örömre lelnek. „Ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz” (Ézsa 58:10–11).

Krisztus ma ezt mondja hűséges szolgáinak: „Aki titeket befogad, az engem fogad be, és aki engem fogad be, az azt fogadja be, aki elküldött engem.” Nem marad észrevétlenül és jutalom nélkül egyetlen kedves cselekedet sem, amely az Ő nevében történik. Ez a kedves elismerés érvényes Isten családjának leggyengébb és legigénytelenebb tagjára is. „Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet ad inni egynek e kicsinyek közül, – akik gyermekek a hitben és Krisztus ismeretében – semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát” (Mt 10:40, 42).

Az aszály és éhínség hosszú évei alatt Illés buzgón imádkozott azért, hogy Izráel népe megtérjen a bálványimádásból és ragaszkodjon Istenhez. A próféta türelmesen várt, amíg az Úr keze súlyosan ránehezedett a szenvedő országra. Szíve összeszorult a fájdalomtól, amikor látta, hogy mindenütt nő a szenvedés és a nyomor. Azt kívánta, bárcsak gyors reformációt tudna indítani. Isten azonban maga vitte véghez tervét, szolgája pedig nem tehetett mást, csak imádkozott tovább hittel, és várta, amíg eljön a határozott cselekvés ideje.

Az Akháb korában uralkodó hitehagyás sokéves gonoszság következménye volt. Ahogy múltak az évek, Izráel lépésről lépésre tért le a helyes útról. Amint egyik nemzedék követte a másikat, Izráel nem volt hajlandó az egyenes úton járni. Végül a nép nagy többsége meghódolt a sötétség hatalma előtt, és elfogadta vezetését.

Hozzávetőleg egy évszázad telt el azóta, hogy – Dávid király uralkodása alatt – Izráel népe örömteli dicshimnuszát énekelte a Magasságosnak, és elismerte, hogy tőle van minden áldás, amelyben napról napra részesül. Figyeljük csak éneküket, amelyben megfogalmazódik imádatuk:

„...szabadító Istenünk!... Kelet és nyugat tájait ujjongásra indítod. Gondoskodsz a földről, megöntözöd, nagyon meggazdagítod, Isten patakja tele van vízzel. Gabonával látod el az embereket, így gondoskodsz a földről. Barázdáit megitatod, göröngyeit elegyengeted, záporesővel porhanyítod, növényzetét megáldod. Megkoronázod az évet javaiddal, és nyomaidon bőség fakad. Legelők sarjadnak a pusztán, ujjongás övezi a halmokat. Nyájak lepik el a legelőket, a völgyeket gabona borítja, ujjonganak és énekelnek”

(Zsolt 65:6–14).

Izráel akkor elismerte, hogy Isten „fundálta a földet.” Hitüket ebben az énekben fejezték ki:

„Mély vizekkel borítottad be, mint valami öltözettel, a hegyeken is állt a víz. Dorgálásodra lefutottak, mennydörgő szavadra elszéledtek. A hegyek fölemelkedtek, a völgyek lesüllyedtek oda, ahol helyet készítettél nekik. Határt szabtál nekik, nem léphetik át, nem önthetik el újból a földet”

(Zsolt 104:6–9).

A végtelen Isten nagy hatalma határt szab a természeti erőknek a földön, a tengerben és az égen. Ezeket az erőket felhasználja teremtményei boldogítására. „Gazdag kincsesháza” ajtaját szélesre tárja, „és idejében ad esőt... és megáldja” az ember kezének „minden munkáját” (5Móz 28:12).

„Te fakasztasz forrásokat a völgyekben, hogy folydogáljanak a hegyek között. Megitatnak minden mezei vadat, a vadszamarak csillapíthatják szomjukat. Fölöttük laknak az égi madarak, sűrű lombok között énekelnek... Füvet sarjasztasz az állatoknak, növényeket a földművelő embernek, hogy kenyeret termeljen a földből és bort, ami felvidítja az ember szívét, és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál, a kenyér pedig erősíti az ember szívét...

Milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel. Ott van a nagy és széles tenger! Számtalan lény nyüzsög benne: kisebb és nagyobb állatok... Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. Ha adsz nekik, szedegetnek,

ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal”

(Zsolt 104:10–15, 24–28).

Izráelnek bőven volt miért örülnie. Az a föld, ahova az Úr vitte őket, tejjel-mézzel folyó ország volt. Pusztai vándorlásuk alatt az Úr azzal bátorította a népet, hogy olyan országba viszi, ahol soha nem kell szenvedniük az eső hiánya miatt. „Mert az a föld, ahova most bemégy, hogy birtokba vedd – mondta nékik –, nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttetek. Ott, ha elvetetted a magot, a lábaddal kellett öntöznöd, mint a zöldséges kertet. Az a föld pedig, ahova most átkeltek, hogy birtokba vegyétek, hegyes-völgyes föld, az égből hulló eső vize itatja. Az Úr, a te Istened viseli gondját annak a földnek, állandóan szemmel tartja azt Istened, az Úr, az év elejétől az év végéig” (5Móz 11:10–12).

Amikor Isten bőséges esőt ígért, az engedelmességet szabta feltételként. „Ha engedelmesen hallgattok parancsaimra, amelyeket ma parancsolok nektek – nyilatkoztatta ki az Úr –, ha szeretni fogjátok Isteneteket, az Urat, ha teljes szívvel és teljes lélekkel szolgáljátok őt, akkor esőt adok földetekre a maga idejében, korai és kései esőt, és betakaríthatod gabonádat, mustodat és olajodat. Adok füvet a meződre állataidnak, és te is ehetsz, és jóllakhatsz.

Vigyázzatok – figyelmeztette az Úr a népet – hogy szívetek el ne csábítson benneteket, el ne hajoljatok, ne szolgáljatok más isteneket, és ne boruljatok le azok előtt, mert akkor fellángol az Úr haragja ellenetek, bezárja az eget, nem lesz eső, és a föld nem hozza meg termését, ti pedig hamar kivesztek arról a jó földről, amelyet az Úr ad nektek” (5Móz 11:13–17).

„De ha nem hallgatsz az Úrnak, Istenednek szavára, ha nem tartod meg, és nem teljesíted minden parancsolatát és rendelkezését, amelyeket ma megparancsolok neked – hangzott az óvó intés a zsidóknak –, ...az ég olyan lesz, mint az érc, alattad a föld pedig olyan, mint a vas. Eső helyett homokot és port ad földedre az Úr, az égből száll rád, míg el nem pusztulsz” (5Móz 28:15, 23–24).

Ezek szerepelnek Jahve bölcs tanácsai mögött, amelyeket az ősi Izráelnek adott. „Vegyétek azért a szívetekre és lelketekre ezeket az igéket – parancsolta választott népének –, kössétek jelül a kezetekre, és legyenek fejdíszként a homlokotokon. Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz” (5Móz 11:18–19). Világos parancsok voltak ezek. Mégis, ahogy a századok múltak, és egyik nemzedék a másik után szem elől tévesztette a lelki jóléte érdekében hozott intézkedéseket, félő volt, hogy a hitehagyás romlásba taszító hatásai az isteni kegyelem nyújtotta korlátokat mind elsöprik.

Ezért történt, hogy Isten legszigorúbb büntetésével látogatta meg népét. Illés jövendölése félelmetesen teljesedett. Három éven át városról városra, országról országra keresték a csapás meghirdetőjét. Akháb felszólítására sok uralkodó megesküdött a becsületére, hogy a különös próféta nem található a fennhatósága alatt álló területen. Mégis tovább keresték, mert Jézabel és a Baál prófétái halálosan gyűlölték Illést. Semmilyen fáradságot nem sajnálva igyekeztek hatalmukba keríteni. És az eső még mindig nem esett.

„Hosszú idő múlva... így szólt az Úr igéje Illéshez: Menj, jelenj meg Ahábnál, mert esőt akarok adni a földre!”

A parancsnak engedelmeskedve „elment, hogy megjelenjen Ahábnál.” Abban az időben, amikor a próféta útnak indult Samáriába, Akháb azt javasolta Abdiásnak, háza gondviselőjének, hogy nyomozzon alaposan források és patakok után, remélve, hogy talál legelőt kiéhezett nyája számára. A hosszantartó szárazság következményeit még a királyi udvarban is érezték. A királyt nagyon aggasztották házanépének kilátásai. Elhatározta, hogy szolgájával tartva, maga is legelő után kutat nyája számára. „Fölosztották azért maguk között az országot, hogy ki mit járjon be. Aháb külön ment az egyik úton, Óbadjáhú is külön ment a másik úton.

Miközben Abdiás úton volt, egyszer csak előtte termett Illés. Abdiás fölismerte, arcra esett, és ezt kérdezte: Te vagy az, uram, Illés?”

Izráel hitehagyása alatt Abdiás hűséges maradt. Gazdája, a király nem tudta rávenni az élő Istennel szembeni engedetlenségre. Most Illés megbízatással tisztelte meg. Ezt mondta: „Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés.”

Abdiás rémülten kiáltott: „Mit vétettem, hogy Aháb kezébe akarod adni szolgádat, hogy megöljön?” Ilyen üzenetet vinni Akhábnak biztos halált jelentett. „Az élő Úrra, Istenedre mondom – magyarázta a prófétának –, hogy nincs nép, sem ország, ahova el ne küldött volna az uram, hogy felkutasson téged. Ha azt mondták, nincs itt, akkor meg is eskette azt az országot és népet, hogy nem találtak meg téged. És most te mondod: Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés!? Megtörténhetik, hogy amikor elmegyek tőled, elragad téged az Úr lelke, nem is tudom hová. Ha én megyek, és hírt viszek Ahábnak, ő pedig nem talál itt téged, akkor megöl engem...”

Abdiás könyörögve kérte a prófétát, hogy ne kényszerítse. „...pedig a te szolgád – hangsúlyozta – féli az Urat ifjúkorától fogva. Nem mondták meg neked, uram, hogy mit tettem, amikor Jezábel öldökölte az Úr prófétáit? Elrejtettem az Úr prófétái közül száz embert, ötvenenként egy-egy barlangba, és elláttam őket kenyérrel és vízzel. Most mégis ezt mondod: Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés?! Ő meg fog ölni engem.”

Illés ünnepélyes esküvel ígérte meg Abdiásnak, hogy küldetése nem lesz hiábavaló. „A Seregek élő Urára mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy még ma megjelenek előtte.” Így bátorítva „elment... Óbadjáhú Aháb elé, hogy jelentést tegyen neki.”

Rémülettel vegyes csodálkozással hallgatta a király annak az embernek az üzenetét, akitől félt, de akit gyűlölt is, és olyan fáradhatatlanul keresett. Jól tudta, hogy Illés nem kockáztatja életét pusztán azért, hogy találkozzék vele. Lehetséges, hogy a próféta újabb jajt mond ki Izráel ellen? A királyt elfogta a félelem. Emlékezett Jeroboám sorvadt karjára. Engednie kellett Illés felszólításának, és nem merte felemelni kezét Isten követe ellen. Ezért a reszkető király katonai védőőrség kíséretében ment, hogy találkozzék a prófétával.

A király és a próféta szemtől szemben állt egymással. Akháb tele volt szenvedélyes gyűlölettel. Első akadozó szavaival: „Te vagy az Izráel megrontója?” – öntudatlanul is elárulta, mit érez a szíve mélyén. Akháb tudta, hogy Isten szavára vált olyanná az ég, mint a réz. Mégis a prófétát akarta felelőssé tenni az országra nehezedő súlyos büntetésért.

Az természetes, hogy a törvény áthágója Isten követére hárítja a felelősséget a csapásokért, amelyek biztosan utolérik azt, aki letér az igazság útjáról. Akik Sátán hatalma alá helyezik magukat, képtelenek úgy látni a dolgokat, ahogy Isten látja. Amikor az igazság tükrét eléjük tartják, felháborodnak azon, hogy megfeddik őket. Bűnös elvakultságukban nem hajlandók megtérni. Úgy érzik, hogy Isten szolgái ellenük fordultak, és ezért azok rászolgálnak a legkeményebb ítéletre.

Illés ártatlansága tudatában állt Akháb előtt. Nem próbálta magát mentegetni, sem a királyt áltatni. Haragját sem igyekezett kivédeni azzal a jó hírrel, hogy nemsokára véget ér a szárazság. Nem volt miért bocsánatot kérnie. Felháborodva és Isten ügyének méltóságát féltve, visszafordította Akháb vádját. Bátran megmondta a királynak, hogy az ő bűnei és atyái bűnei hozták Izráelre ezt a rettenetes csapást. „Nem én rontottam meg Izráelt – jelentette ki Illés bátran –, hanem te és a te atyád háza, mert elhagytátok az Úr parancsolatait, és te a Baalokat követed.”

Ma is szükség van a szigorú dorgálásra, mert súlyos bűnök választják el az embereket Istentől. A hitetlenség gyorsan divattá válik. „Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk” (Lk 19:14) – mondják ezrek. A sokszor elhangzó udvarias prédikációknak nincs tartós hatásuk. A trombita bizonytalan hangot ad. Isten szavának világos, súlyos igazságai nem hatolnak az emberek szívébe.

Sok névleges keresztény van, akik, ha kifejeznék, amit igazán éreznek, ezt mondanák: Miért kell olyan nyíltan beszélni? Éppúgy ezt is megkérdezhetnék: Miért kellett Jánosnak így szólni a farizeusokhoz: „Viperák fajzata! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől?” (Lk 3:7) Miért kellett Heródiás haragját felkeltenie? Miért kellett azt mondania Heródesnek, hogy törvényellenesen él együtt testvére feleségével? E nyílt beszéd miatt Krisztus előfutára elvesztette életét. Miért nem tevékenykedett anélkül, hogy magára vonja a bűnben élők haragját?

Így az emberek, akiknek hűségesen kellene Isten törvényét őrizniük, addig érvelnek, amíg az igazlelkűség helyét elfoglalja a megalkuvás, és a bűn feddés nélkül marad. Mikor lesz Isten házában újra hallható az elvhű dorgálás hangja?

„Te vagy az az ember” (2Sám 12:7) – mondta Nátán Dávidnak. Ma ritkán hallatszanak ilyen félreérthetetlen szavak a szószékről, és csak elvétve jelennek meg a sajtóban. Ha ez nem volna olyan ritka, többször látnánk Isten hatalma megnyilatkozását az emberek között. Az Úr követei addig ne panaszkodjanak munkájuk eredménytelensége miatt, amíg meg nem térnek az elismerés szeretetéből és abból, hogy tetszeni vágyásból elhallgatják az igazságot.

Az emberek tetszését kereső lelkészek, akik így kiáltanak: béke, béke! – amikor Isten nem hirdet békét – alázzák meg szívüket Isten előtt, és kérjenek bocsánatot kétszínűségük és erkölcsi gyengeségük miatt. Nem felebarátjuk iránti szeretetből tompítják a rájuk bízott üzenet élét, hanem mert önmaguk iránt elnézőek, és szeretik a kényelmet. Az igazi szeretet elsősorban Istent akarja megdicsőíteni és lelkeket akar menteni. Akikben él ez a szeretet, azok nem kerülik meg az igazságot, hogy megmeneküljenek a nyílt beszéd kellemetlen következményeitől. Amikor emberek vannak veszélyben, Isten szolgája nem törődik önmagával, hanem azt az igét mondja, amelyet Isten mondat vele. Nem hajlandó a bűnt mentegetni vagy szépítgetni.

Bárcsak minden lelkész megértené, hogy milyen szent az a szolgálat és az a munka, amelyet illési bátorságot tanúsítva végez! A lelkésznek – mint Isten követének – félelmes a felelőssége. Ezt a feladatot kapta: „feddj, ints, biztass teljes türelemmel” (2Tim 4:2). A Megváltó követségében kell dolgoznia mint a menny titkainak sáfára. Bátorítsa az engedelmest és intse az engedetlent! Eljárásait nem szabhatja a világ normáihoz. Sohasem térhet le arról az ösvényről, amelyen Jézus parancsára jár. Hitben kell előre mennie, látva a bizonyságok fellegét maga körül. Amikor szól, ne saját elgondolásait fogalmazza meg, hanem azt mondja, amit földi hatalmasságoknál nagyobb Valaki bízott reá. Tanítása legyen az, amit „szól az Úr”. Isten Illéshez, Nátánhoz és Jánoshoz hasonló emberekre vár – olyan emberekre, akik pontosan tolmácsolják üzenetét, tekintet nélkül a következményekre; akik bátran megmondják az igazságot, még ha az mindenük feláldozásába kerül is.

Isten nem tud felhasználni olyan embereket, akik a veszély idején – amikor erőre, bátorságra és minden befolyásra szükség van – félnek az igazság melletti határozott állásfoglalástól. Olyan emberekre vár, akik becsületesen harcolnak a hibák ellen, küzdenek a láthatatlan hatalmasságokkal szemben, a sötétség erői és a gonoszság lelkei ellen. Nékik mondja majd ezeket a szavakat: „Jól van, jó és hű szolgám... menj be urad ünnepi lakomájára” (Mt 25:21).