Isten Izráel iránti kegyelme a nép engedelmességén múlott. A Sínai-hegy lábánál szövetséget kötött velük „valamennyi nép közül”, mint tulajdonával. Ünnepélyesen megígérték, hogy az engedelmesség útján járnak. „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott” (2Móz 19:5, 8) – mondták. Amikor néhány nap múlva Isten törvénye elhangzott a Sínai-hegyről, és Isten rendeletek és végzések formájában további utasításokat adott Mózes útján, ismét egyhangúlag ígérték: „Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr.” A szövetség megerősítésekor újra egyhangúlag jelentette ki a nép: „Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr” (2Móz 24:3, 7). Isten Izráelt választotta népéül, ők pedig Istent választották Királyuknak.

A pusztai vándorlás vége felé a nép ismét hallotta a szövetség feltételeit. Baál-Peornál, közvetlen az ígéret földje határánál – ahol sokan áldozatul estek a szövevényes kísértésnek – az állhatatosak megújították fogadalmukat. Isten Mózes által figyelmeztette őket a jövőben rájuk támadó kísértésekre. Nyomatékosan intette őket, különüljenek el a környező népektől, és egyedül Istent imádják.

Isten különösképpen lelkükre kötötte, hogy ne tévesszék szem elől parancsolatait. Erő és áldás származik engedelmességükből. „...vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál – üzente az Úr Mózes által –; ne vesszenek el emlékezetedből egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is” (9. v.). A Sínai-hegyi törvényadást kísérő félelmetes jeleneteket nem volt szabad soha elfelejteniük. Világos és határozott figyelmeztetésekkel óvta Isten Izráelt a szomszédos népek bálványimádó szokásaitól. „Nagyon vigyázzatok azért magatokra – hangzott a tanács –, ...ne készítsetek magatoknak istenszobrot, és semmiféle bálványszobrot... ha szemedet az égre emeled, és látod a napot, a holdat és a csillagokat, az ég egész seregét, ne tántorodj meg, ne borulj le azok előtt, és ne tiszteld azokat; mert azokat az ég alatt levő többi népnek hagyta meg Istened, az Úr.” „Vigyázzatok, ne feledkezzetek meg Isteneteknek, az Úrnak veletek kötött szövetségéről, és ne készítsetek magatoknak istenszobrot semminek a képmására, mert megtiltotta Istened, az Úr” (5Móz 4:15–16, 19, 23).

Mózes előre látta, milyen bajok származnak abból, ha eltérnek Jahve rendeléseitől. A mennyet és a földet hívta tanúként, amikor kijelentette, hogy ha a nép – hosszú ígéret-földi tartózkodása után – romlott istentiszteleti formákat vezet be, a faragott képek előtt meghajol, és nem tér vissza Istenhez, az Úr haragra gerjed, ők fogságba jutnak, és szétszóródnak a pogányok között. „...nagyon hamar kivesztek arról a földről, ahova átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek – intette őket. Nem éltek rajta sokáig, hanem menthetetlenül kipusztultok. Szétszór benneteket az Úr a népek közé, és csak kevesen maradtok meg azok közt a nemzetek közt, ahova elhajt benneteket az Úr. Ott majd olyan isteneket kell szolgálnotok, amelyeket emberi kéz készített fából és kőből, amelyek nem látnak, nem hallanak, nem esznek és nem szagolnak” (5Móz 4:26–28).

Ez a prófécia részben a bírák korában teljesedett; Izráel asszíriai és Júda babiloni fogságával pedig, szó szerint megvalósult.

Izráel hitehagyása fokozatosan alakult ki. Nemzedékről nemzedékre Sátán ismételten megkísérelte a választott néppel elfeledtetni azokat a parancsolatokat, rendelkezéseket és döntéseket (5Móz 6:1), amelyeknek örök megtartására ígéretet tettek. Sátán tudta, hogy ha sikerül Izráellel Istent elfeledtetnie, és „más isteneket” követnie, s ha azokat tiszteli és azok előtt borul le; akkor „menthetetlenül” elvesznek (5Móz 8:19).

Isten földi egyházának ellensége azonban nem vette számításba, hogy Isten könyörületes, aki a bűnöst „nem hagyja egészen büntetés nélkül”, de akinek dicsősége az, hogy „irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!” (2Móz 34:6–7). Sátán ugyan megpróbálta meghiúsítani Isten Izráellel való szándékát, de történelmük legsötétebb óráiban is, amikor úgy tűnt, hogy a gonoszság erői már-már győznek, az Úr irgalmasan kinyilatkoztatta önmagát. Izráel elé tárta a nemzet jólétét szolgáló dolgokat. „Előírhatok nekik ezernyi törvényt – üzente Hóseással –, azt gondolják, nem tartozik rájuk.” „Pedig én tanítottam járni Efraimot, kézen fogtam őket, de ők nem tudták, hogy én viseltem gondjukat” (Hós 8:12; 11:3). Az Úr szeretettel bánt velük. Prófétái által oktatta őket; szabályra új szabályt, parancsra új parancsot adott.

Ha Izráel megszívlelte volna a próféták tanításait, megmenekült volna a megaláztatástól. Isten kénytelen volt fogságba engedni őket, mert makacsul elfordultak törvényétől. „Elpusztul népem, mert nem ismeri Istent – üzente Isten Hóseás által. Mivel te megvetetted ezt az ismeretet, én is megvetlek... én sem törődöm fiaiddal” (Hós 4:6).

Isten törvényének áthágása minden korban ugyanilyen következményekkel járt. Noé idejében, amikor az ember minden helyes elvet megsértett, amikor a gonoszság oly nagy és általános lett, hogy Isten nem tűrhette tovább, elhangzott a végzés: „Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem” (1Móz 6:7). Ábrahám korában Sodoma népe nyíltan dacolt Istennel és törvényével. Ebből ugyanolyan gonoszság, romlottság és féktelen mértéktelenség következett, mint ami az özönvíz előtti világot jellemezte. Sodoma lakói átlépték Isten türelmének határát, ezért fellobbant ellenük bosszújának tüze.

Az Izráel tíz törzsének fogságát megelőző idő hasonló engedetlenség és gonoszság kora volt. Isten törvényét semmibe vették, ezért a bűn zsilipe megnyílt Izráel felé. „...Pere van az Úrnak az ország lakóival – nyilatkoztatta ki Hóseás –, mert nincs igazság, nincs hűség, és nem ismerik Istent az országban. Esküdöznek és hazudoznak, ölnek, lopnak és paráználkodnak, betörnek és vérontás vérontást ér!” (Hós 4:1–2)

Az ítéletről szóló ámósi és hóseási próféciákat az eljövendő dicsőség megjövendölése kísérte. Isten nem ígérte a hosszú időn át engedetlenkedő és megátalkodott tíz törzsnek, hogy teljesen visszakapja előbbi hatalmát Palesztinában. Az idők végéig „bujdosókká lesznek a pogányok” között. A Hóseás által adott prófécia azonban arról is beszél, hogy a végső helyreállításkor Isten népe táborában lesznek, amikor a föld történelme lezárul, és Krisztus megjelenik mint királyok Királya és uraknak Ura. A tíz törzs „hosszú ideig élnek majd király és vezér nélkül, áldozat és szent oszlop nélkül, éfód és házibálvány nélkül – jelentette ki a próféta. Azután megtérnek Izráel fiai, keresni fogják Istenünket, az Urat és királyukat, Dávidot: remegve fordulnak az Úrhoz, az ő jóságához az utolsó napokban” (Hós 3:4–5).

Hóseás szimbolikus nyelvezettel tárta a tíz törzs elé, hogy Isten minden bűnbánó és földi egyházával egyesülő embert részesíteni akar azokban az áldásokban, amelyeket Izráel akkor kapott, amikor hűséges volt hozzá az ígéret földjén. Az Úr ezt mondta Izráelről, aki iránt irgalmat akart tanúsítani: „Azért most én csábítom őt: elvezetem a pusztába, és szívére beszélek. Azután adom vissza szőlőjét, és az Ákór völgyét a reménység kapujává teszem. Ott majd úgy felel nekem, mint ifjúsága idején, mint akkor, amikor kijött Egyiptom földjéről. Azon a napon férjednek fogsz hívni – így szól az Úr –, és nem hívsz többé Baalnak. Kiveszem szájából a Baalok nevét, nem emlegetik többé nevüket” (Hós 2:16–19).

A föld történelmének utolsó napjaiban Isten megújítja szövetségét azzal a néppel, amely parancsolatait megtartja. „Azon a napon szövetséget kötök javukra a mezei vadakkal, az égi madarakkal és a földön csúszó-mászó állatokkal. Kiirtom az íjat, a kardot és a háborút az országból, és biztonságban élhetnek. Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom ajándékával. Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, és megismered az Urat.

Azon a napon meghallgatom – így szól az Úr –, meghallgatom az eget, az meghallgatja a földet, a föld is meghallgatja a gabonát, a mustot és az olajat, azok pedig meghallgatják Jezréelt. Mert bevetem vele a földet, és akit ,Nincs irgalom'-nak hívnak, ahhoz irgalmas leszek, a ,Nem népem'-nek ezt mondom: Népem vagy, ő pedig ezt mondja: Én Istenem!” (Hós 2:20–25)

„Azon a napon... Izráel maradéka és Jákób házának megmenekült része... az Úrra, Izráel Szentjére támaszkodik hűségesen” (Ézsa 10:20). Minden nemzetségből, ágazatból, nyelvből és népből néhányan örömmel fogadják ezt az üzenetet: „Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája.” Elfordulnak minden bálványtól, amely a földhöz köti őket, és imádják „azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait”. Megszabadulnak mindentől, ami nem tiszta, és életükkel tesznek bizonyságot Isten kegyelméről. Engedelmeskednek Isten kívánalmainak. Ezért angyalok és emberek előtt nyilvánvaló lesz, hogy „megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét” (Jel 14:7, 12).

„Eljő majd az idő – így szól az Úr –, amikor nyomon követi a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt. Must csurog a hegyekről, és ömlik a halmokról. Jóra fordítom népemnek, Izráelnek sorsát. Az elpusztult városokat fölépítik, és laknak bennük. Ültetnek szőlőket, és isszák azok borát, kerteket művelnek, és eszik azok gyümölcsét. Elültetem őket földjükbe, és többé nem tépik ki őket földjükből, amelyet nekik adtam. Ezt mondja az Úr, a te Istened” (Ám 9:13–15).