Isten Akháb uralkodása idején hívta el Elizeust a prófétai szolgálatra. Élete során Elizeus sok változásnak volt tanúja Izráel országában. Egyik büntetés a másik után sújtotta a zsidókat a szíriai Hazáel uralkodása alatt, akinek feladata volt, hogy a hitehagyó nemzet ostora legyen. Jéhu szigorú reformintézkedései következményeként Akháb egész családját kiirtották. A szíriaiakkal vívott hosszadalmas háborújában Jéhu utóda, Joakház, elvesztett néhány várost a Jordántól keletre. Egy ideig úgy tűnt, hogy a szíriaiak hatalomra jutnak az egész birodalomban. A reformáció azonban, amelyet Illés indított el és Elizeus folytatott, sok embert Isten iránti érdeklődésre késztetett. Baál oltárait elhagyták, és Isten szándéka lassan, de biztosan teljesült azok életében, akik teljes szívükkel Őt akarták szolgálni.

Isten szerette a tévelygő Izráelt, ezért engedte meg, hogy a szíriaiak sanyargassák. Mivel szánta az erkölcsileg gyengéket, arra indította Jéhut, hogy ölje meg a gonosz Jézabelt és Akháb egész családját. A könyörülő Isten intézkedése folytán újra félreállították a Baál és Astoret papokat, és lerombolták pogány oltáraikat. A bölcs Isten előre látta, hogy ha a kísértés megszűnik, egyesek megtagadják a pogányságot, és tekintetüket a menny felé fordítják. Ezért engedte, hogy egyik csapás a másik után sújtsa őket. Büntetését kegyelmével mérsékelte. Amikor célját elérte, a csapást az őt keresők javára fordította.

Mialatt a jó és a gonosz befolyás küzdött a hatalomért, és Sátán mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy teljessé tegye Akháb és Jézabel uralkodása alatti rontását, Elizeus folytatta bizonyságtevését. Ellenállást tapasztalt, de senki sem tudta megcáfolni szavait. Az egész országban becsülték és tisztelték. Sokan jöttek hozzá tanácsért. Jórám, Izráel királya, még Jézabel életében kérte útmutatását. Egyszer pedig, amikor Damaszkuszban volt, követ jött hozzá Benhadádtól, Szíria királyától, aki szerette volna megtudni, hogy meghal-e akkori betegsége következtében A próféta mindenkinek lelkiismeretesen bizonyságot tett olyan időben, amikor az igazságot lépten-nyomon meghamisították, és a nép többsége nyíltan lázadt a menny ellen.

Isten sohasem hagyta el kiválasztott szolgáját. Egy alkalommal, amikor a szíriaiak betörtek az országba, Szíria királya meg akarta ölni Elizeust, mivel a próféta tájékoztatta Izráel királyát az ellenség terveiről. A szíriai király szolgáival tanácskozott, „...hogy melyik helyen legyen a tábora.” Az Úr megjelentette ezt a tervet Elizeusnak, aki üzenetet küldött „Izráel királyának: Vigyázz, ne vonulj át ezen a helyen, mert ott vonulnak le az arámok. Izráel királya ekkor embereket küldött arra a helyre, amelyet az Isten embere mondott neki, figyelmeztetve őt, hogy ott vigyázzon magára. Így történt többször is.

Felháborodott emiatt Arám királya, összehivatta udvari embereit, és ezt mondta nekik: Miért nem jelentitek nekem, hogy ki tart a mieink közül Izráel királyával? Ekkor az egyik udvari embere így szólt: Senki, uram király! De az Izráelben levő Elizeus próféta megmondja Izráel királyának még azokat a dolgokat is, amelyekről te a hálószobádban beszélsz.”

A szíriai király elhatározta, hogy megöli a prófétát, és ezt parancsolta: „Menjetek, és nézzetek utána, hogy hol van, hadd fogassam el!” A próféta Dótánban volt. Amikor a király ezt megtudta, „...lovakat, harci kocsikat és tekintélyes sereget küldött oda. Azok megérkeztek éjjel, és körülvették a várost. Amikor az Isten emberének a szolgája korán felkelt és kiment, már körülvette a várost a sereg lovakkal, meg harci kocsikkal.”

Elizeus szolgája rémülten vitte a hírt a prófétának: „Jaj, uram! – kiáltotta – Mit tegyünk?”

„Ne félj – volt a próféta válasza –, mert többen vannak velünk, mint ővelük!” Azután, hogy a szolga maga is meggyőződjön erről, „Elizeus így imádkozott: Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson! És az Úr megnyitotta a szolgának a szemét, és az meglátta, hogy tele van a hegy Elizeus körül tüzes lovakkal és harci kocsikkal.” Isten szolgája és a felfegyverzett ellenség között egy csapat mennyei angyal volt. Hatalmas erővel szálltak le, de nem azért, hogy pusztítsanak vagy hódolatot követeljenek, hanem hogy tábort járjanak az Úr gyenge és tehetetlen gyermekei körül, és szolgáljanak nekik.

Amikor Isten népe nehéz helyzetbe jut, és látszólag nincs menekvés számára, egyedül az Úrban bízzon!

Amint a szíriai katonák csapata merészen nyomult előre, mit sem tudva a láthatatlan mennyei seregekről, „imádkozott Elizeus az Úrhoz: Verd meg ezt a népet vaksággal! Meg is verte őket vaksággal Elizeus kérése szerint. Elizeus akkor ezt mondta nekik: Nem ez az az út, és nem ez az a város. Jöjjetek utánam, majd én elvezetlek benneteket ahhoz az emberhez, akit kerestek. És elvezette őket Samáriába.

Samáriába érkezve így szólt Elizeus: Uram, nyisd ki a szemüket, hogy lássanak! Az Úr megnyitotta a szemüket, és akkor látták, hogy Samária közepén vannak. Amikor Izráel királya meglátta őket, ezt kérdezte Elizeustól: Megölessem-e őket, atyám? Ő így felelt: Ne ölesd meg! Meg szoktad-e öletni azokat, akiket foglyul ejtesz kardoddal vagy íjaddal: Adj nekik kenyeret és vizet, hadd egyenek és igyanak, azután menjenek el urukhoz. Nagy lakomát rendezett tehát nekik, és miután ettek és ittak, elbocsátotta őket. Azok pedig elmentek urukhoz” (2Kir 6).

E történet után a szíriaiak egy ideig nem támadták Izráelt. Később azonban a célratörő Hazáel király erélyes irányítása mellett a szíriai seregek körülvették Samáriát és megostromolták. Izráel soha nem került olyan szorult helyzetbe, mint akkor. Isten megbüntette az atyák vétkeit a fiaikban és a fiak fiaiban. A hosszúra nyúlt éhínség borzalmai elkeseredett intézkedésre késztették a királyt, amikor Elizeus megjövendölte, hogy másnap megszabadulnak.

A következő nap virradatakor „az Úr azt tette, hogy az arám táborban harci kocsik, lovak és nagy haderő robogását hallották...” A szíriaiakat elfogta a félelem „...futásnak eredtek alkonyatkor, otthagyva sátraikat, lovaikat, szamaraikat, a tábort, ahogyan volt, és futva mentették életüket.” Meg sem álltak addig, amíg át nem keltek a Jordánon.

A menekülés éjszakáján a város kapujában négy bélpoklos az éhségtől elkeseredetten latolgatta, hogy bemegy a szíriai táborba, és kiszolgáltatja magát az ostromlók kénye-kedvének. Azt remélték, hogy részvétre indítják őket, és élelmet kapnak tőlük. Csodálkoztak, amikor nem volt ott senki! Háborítatlanul és akadálytalanul „bementek egy sátorba, ettek, ittak, majd elvittek onnan ezüstöt, aranyat meg ruhákat, azután elmentek, és elrejtették azokat. Egy másik sátorba is bementek, onnan is vittek el, azután elmentek, és elrejtették. Majd ezt mondták egymásnak: Nem helyes amit teszünk. Ez a nap örömhírnek a napja” és „ hallgatunk”. Gyorsan visszamentek a városba az örömhírrel.

Nagy volt a zsákmány. Az élelem bősége következtében azon a napon „egy szeá finomliszt egy sekelbe, és két szeá árpa is egy sekelbe került”, ahogy Elizeus megjövendölte előző nap. Isten neve újra megdicsőült a pogányok előtt „az Úrnak szava szerint” Izráelben, ahogy prófétája által kijelentette. (2Kir 7:5–16).

Így munkálkodott Isten embere évről évre. Hűséges szolgálatában közel került a néphez, és válságos időkben bölcs tanácsadóként állt a királyok mellett. Az uralkodók és a nép hitehagyó bálványimádásának hosszú évei elvégezték átkos munkájukat. A hitehagyás sötét árnya még mindenütt látható volt, de itt is, ott is voltak olyanok, akik rendületlenül kitartottak, és nem hajtottak térdet a Baálnak. Mialatt Elizeus folytatta a megújulás munkáját, sokan kigyógyultak pogányságukból, és megtanultak örömmel szolgálni az igaz Istennek. A prófétát megörvendeztették az isteni kegyelem e csodái, és nagyon vágyott mindazokkal kapcsolatba kerülni, akik szívükben becsületesek voltak. Ahova csak eljutott, igyekezett embereket az igaz életre nevelni.

Emberi szemszögből nézve olyan kilátástalan volt a nemzet lelki megújulása, mint amilyen reménytelennek látják a lelki megújulást ma Istennek a föld sötét helyein dolgozó szolgái. Krisztus egyháza azonban Isten eszköze az igazság hirdetésére. Isten képessé teszi különleges munka végzésére. Ha hűséges Istenhez, ha engedelmeskedik parancsolatainak, mindent felülmúló erő birtokosa lesz. Ha kitartóan engedelmeskedik, nincs olyan hatalom, amely megállhat vele szemben. Az ellenség erői éppúgy tehetetlenek lesznek, mint ahogy a polyva képtelen ellenállni a forgószélnek.

Az egyházra boldog, dicsőséges nap hajnala virrad, ha magára öltve Krisztus igazságosságát, a bűnnel minden közösséget megtagad.

Isten felszólítja benne hívő hűségeseit, hogy bátorítsák azokat, akiknek nincs hitük és reménységük. Térjetek az Úrhoz, „reménység foglyai”! Kérjetek erőt Istentől, az élő Istentől! Rendíthetetlenül és alázatosan higgyetek abban, hogy meg tud és meg akar menteni! Amikor hitben megragadjuk erejét, csodálatosan megváltoztatja a legreménytelenebb, a legcsüggesztőbb helyzetet is nevének dicsőségére.

Ameddig Elizeus helyről helyre utazott Izráel országában, élénken részt vett a prófétaiskolák fejlesztésében. Ahova csak eljutott, Isten vele volt, szavakat adott, hogy szólja azokat, és hatalmat, hogy csodát műveljen. Egy alkalommal „azt mondták a prófétatanítványok Elizeusnak: Nézd csak, szűk nekünk ez a hely, ahol mi veled lakunk. Hadd menjünk el a Jordánhoz, ott mindegyikünk kivág egy szál fát, és készítünk magunknak helyet, ahol lakjunk” (2Kir 6:1–2). Elizeus elment velük a Jordánhoz. Jelenlétével bátorította a próféták fiait; oktatta őket, sőt még csodát is tett, hogy segítse munkájukat. „De amikor az egyik ledöntött egy szálfát, a fejsze vasa beleesett a vízbe. Akkor felkiáltott, és ezt mondta: Jaj, uram! Pedig ezt is kölcsönkértem! Az Isten embere megkérdezte: Hová esett? Az megmutatta neki a helyet; ő pedig levágott egy darab fát, és odadobta. A fejszevas ekkor úszni kezdett. Elizeus így szólt: Emeld ki! Az pedig kinyújtotta a kezét, és kivette” (2Kir 6:5–7).

Oly eredményes volt szolgálata és oly messze ható a befolyása, hogy amikor halálos ágyán feküdt, még az ifjú Joás király is – aki bálványimádó volt és alig tisztelte Istent – Izráel atyját látta a prófétában, és elismerte, jelenléte közöttük a bajban többet ér, mint lovak és szekerek sokasága. A feljegyzés így szól: „Amikor Elizeus abba a betegségbe esett, amelyben később meghalt, elment hozzá Jóás, Izráel királya, ráborulva sírt, és ezt mondta: Atyám! Atyám! Izráel harci kocsijai és lovasai!” (2Kir 13:14).

A próféta bölcs, együttérző atyaként állt sok nyugtalan, segítségre szoruló lélek mellé. Nem fordult el a most előtte álló, felelős megbízatását méltatlanul elfoglaló, megtéretlen ifjútól sem, akinek nagy szüksége volt tanácsra. A gondviselő Isten alkalmat adott a királynak arra, hogy a múlt hibáit jóvátegye és országát megerősítse. Vissza kellett szorítani a szíriai ellenséget, amely elfoglalta Jordán keleti részét. Isten hatalmának újra meg kellett mutatkoznia a tévelygő Izráel érdekében!

A haldokló próféta ezt mondta a királynak: „Fogj íjat és nyilakat!” Joás engedelmeskedett. Ekkor így szólt a próféta: „Feszítsd ki kezeddel az íjat! Amikor kifeszítette kezével, Elizeus rátette kezét a király kezére. Azután ezt mondta: Nyisd ki a keletre néző ablakot” a Jordánon túli szíriaiak által bitorolt városok felé. Miután a király kinyitotta a rácsos ablakot, Elizeus felszólította, lője ki nyilát. Amint a nyíl elrepült, Isten ezekre a szavakra ihlette a prófétát: „Az Úr szabadításának a nyila ez, az Arámtól megszabadító nyíl, mert teljesen le fogod verni arámot Aféknál!”

Ezután a próféta próbára tette a király hitét. Felszólította Joást, hogy szedje fel a nyilakat. Majd ezt mondta: „Üss a földre!” A király „ráütött a földre háromszor, azután megállt. ...Ötször vagy hatszor kellett volna ütnöd – kiáltotta rémülten Elizeus –, akkor teljesen levernéd Arámot, de így csak háromszor vered meg Arámot” (2Kir 13:15–19).

Ez a lecke mindazoknak szól, akik felelős helyet töltenek be. Amikor Isten utat nyit egy bizonyos feladat elvégzésére, és biztosít az eredményről is, a választott eszköznek minden tőle telhetőt meg kell tennie a megígért eredmény elérésére. A munka végzése közben tanúsított lelkesedés és kitartás arányában adja Isten az eredményt. Csak akkor tud csodákat művelni népéért, ha az fáradhatatlan energiával megteszi a maga részét. Szolgálatára szentelődő, erkölcsileg bátor emberekre van Istennek szüksége, akik mélységesen szeretik embertársaikat és buzgóságuk soha sem lankad. Az ilyen munkás semmilyen feladatot nem tart terhesnek, semmilyen kilátást túl reménytelennek. Tántoríthatatlanul addig fáradozik, amíg a látszólagos kudarc dicső győzelemmé lesz. A máglya és a börtönfalak sem térítik el attól a szándékától, hogy Istennel együtt dolgozzon országa építésén.

Elizeus munkája lezárult a Joásnak adott tanáccsal és bátorítással. Az, akire teljes mértékben szállt az Illésen megnyugvó Lélek, élete végéig hűségesnek bizonyult. Soha nem ingadozott. Sohasem vesztette el a Mindenható erejébe vetett bizalmát. Mindig hitben ment előre; akkor is, amikor úgy tűnt, zsákutcába jut. Isten pedig megtisztelte bizalmáért, és megnyitotta előtte az utat.

Isten nem adta meg Elizeusnak, hogy kövesse mesterét a tüzes szekéren. Az Úr megengedte, hogy hosszadalmas betegségben szenvedjen. Az emberi gyengeség és szenvedés hosszú órái alatt hite erősen kapaszkodott Isten ígéreteibe, és mindig maga körül látta a vigasztaló és békét hozó mennyei követeket. Mint ahogy Dotán magaslatain látta az őt körülvevő mennyei seregeket, Izráel tüzes szekereit és lovasait, most is tudatában volt az együttérző angyalok jelenlétének, és ez erőt adott neki. Egész életén át erős volt hite. Amint jobban megismerte Isten gondviselését és irgalmas jóságát, Istenébe vetett hite megingathatatlan bizalommá érett. Amikor pedig a halál szólította, kész volt munkáját letenni és megpihenni.

„Drágának tekinti az Úr híveinek halálát” (Zsolt 116:15). „A maga gonoszsága miatt bukik el a bűnös, de vigaszt kap az igaz ha halálán van is” (Péld 14:32). A zsoltáríróval együtt Elizeus bizalommal mondhatta: „De Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni” (Zsolt 49:16). Örömmel tanúsíthatta: „...tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött” (Jób 19:25). „Én pedig meglátom orcádat, mint igaz ember, öröm tölt el, ha meglátlak, amikor fölébredek” (Zsolt 17:15).