Csaknem ötvenezer fogoly élt azzal a rendelettel, amely Círusz jóvoltából hazatérésüket megengedte. Ez azonban csak maradék a médó-perzsia tartományaiban szétszóródott százezrekhez képest. A zsidók nagy többsége úgy döntött, inkább a száműzetés földjén marad, mintsem vállalkozzék a visszatérés nehézségeire, feldúlt városaik és otthonuk helyreállítására.

Húsz, vagy még több év elteltével Dárius Hystaspes – az akkori uralkodó – második rendeletet adott ki, amely éppen olyan kedvező volt, mint az első. Az irgalmas Isten így nyújtott újabb alkalmat a médó-perzsa birodalomban élő zsidóknak arra, hogy visszatérjenek atyáik földjére. Az Úr előre látta, hogy milyen nyugtalan idők következnek Xerxes – az Eszter könyvében szereplő Ahasvérus – uralkodása alatt; egyrészt megváltoztatta a hatalmon levők érzéseit, másrészt arra indította Zakariást, hogy bírja rá a foglyokat a hazatérésre.

„Jaj! Jaj! Fussatok ki az északi országból” – hangzott az üzenet Izráel szétszórt törzseihez, akik letelepedtek a korábbi otthonuktól távol levő országokban. „...hiszen szétszórtalak benneteket a négy égtáj felé! – így szól az Úr. Jaj! Menekülj, Sion, aki Babilóniában laksz! Mert a Seregek Ura, aki a maga dicsőségére küldött el engem, ezt mondja azokról a népekről, amelyeknek ti zsákmányul estetek: Bizony, aki titeket bánt, a szemem fényét bántja! Majd én fölemelem a kezemet ellenük, és saját szolgáik zsákmányává lesznek! Akkor megtudják, hogy a Seregek Ura küldött engem” (Zak 2:10–13).

Az Úrnak most is az volt a szándéka, ami kezdettől fogva: dicsérjék népét a földön, hogy általuk neve megdicsőüljön. Fogságuk hosszú évei alatt sok alkalmat adott nekik a hozzá történő visszatérésre. Voltak, akik figyeltek és tanultak; egyesek üdvösségre leltek a szenvedések között. Sokan közülük a hazatérő maradékhoz csatlakoztak. Az ihletett Ige „magas cédrus hegyé”-hez hasonlította őket, amelyet az Úr „magasba emelkedő hegyen, Izráel magas hegyén” akart elültetni (Ez 17:22–23).

„Mindnyájuk lelkét arra indította az Isten” (Ezsd 1:5), hogy hazatérjenek Círusz rendeletére. Isten továbbra is kérlelte azokat, akik önként maradtak száműzetésük földjén. Különféle módon lehetővé tette számukra is a hazatérést. Círusz rendeletére nem mozduló nagy sokaság azonban a későbbi felhívásoknak sem engedett. Még Zakariásra sem hallgattak, amikor figyelmeztette őket, hogy késedelem nélkül meneküljenek Babilonból.

Ez alatt gyorsan változtak a körülmények a médó-perzsa birodalomban. Dárius Hystaspest, akinek uralkodása alatt a zsidók különös jóindulatot tapasztaltak, Nagy Xerxes követte a trónon. Az ő idejében azoknak a zsidóknak, akik a menekülésre szóló üzenetet nem fogadták meg, rettenetes válsággal kellett szembenézniük. Mivel nem voltak hajlandók az Isten által nyújtott menekülési lehetőséggel élni, most a halállal kellett szembenézniük.

Sátán ebben az időben médó-perzsa egyik tekintélyes emberének, a gátlástalan agági Hámánnak közreműködésével akarta meghiúsítani Isten szándékát. Hámán elkeseredetten gyűlölte a zsidó Márdokeust. Márdokeus nem tett neki semmi rosszat, csak egyszerűen nem volt hajlandó leborulni előtte. Hámánnak nem volt elég, hogy „csak Mordokojra emeljen” kezet. Azt forralta, hogy „minden zsidót kipusztítson Ahasvérós egész birodalmából” (Eszt 3:6).

Hámán hazugságaival félrevezette Xerxest, aki rendeletet adott ki a médó-perzsa birodalom minden tartományában, „a népek között” „elszórtan és elkülönülten” élő összes zsidó lemészárlására (Eszt 3:8). A rendelet meghatározott egy napot a zsidók kiirtására és vagyonuk elkobzására. Aligha volt a király annak tudatában, hogy milyen messze ható következményekkel járna e rendelkezés végrehajtása. Sátán, ennek a tervnek rejtett ösztönzője, megpróbálta a föld színéről eltüntetni azokat, akik megőrizték az igaz Isten ismeretét.

„Minden egyes tartományban és helységben, ahova eljutott a király törvényes parancsa, nagy gyász szakadt a zsidókra. Böjtöltek, sírtak, a mellüket verték, és sokan voltak, akik zsákruhában és hamuban hevertek” (Eszt 4:3). A médek és perzsák végzését nem lehetett visszavonni. Látszólag nem volt semmi remény. A rendelet minden zsidót pusztulásra ítélt.

Az ellenség cselszövését azonban meghiúsította az emberek fölött uralkodó Hatalom. A Gondviselés folytán a magasságos Istent félő zsidó Eszter lett a médó-perzsa birodalom királynéja. Márdokeus közeli rokona volt Eszternek. Szorult helyzetükben elhatározták, hogy Xerxeshez fordulnak népük érdekében. Eszternek kellett közbenjáróként Xerxes elé merészkednie. „Ki tudja – mondta Márdokeus –, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királynői méltóságra?” (Eszt 4:14)

A megoldásra váró válság Esztertől gyors és megfontolt cselekvést igényelt. Mind ő, mind Márdokeus tudta, ha Isten nem tesz valami rendkívüli dolgot érdekükben, saját erőfeszítésük hiábavaló. Eszter időt szentelt az Istennel – ereje forrásával – való bensőséges beszélgetésre. „Menj, és gyűjts össze minden zsidót, aki csak Súsánban található, és böjtöljetek értem! Ne egyetek, és ne igyatok három napig se éjjel, se nappal! Én is ugyanígy böjtölök szolgálóimmal, aztán bemegyek a királyhoz a törvény ellenére is. Ha elveszek, hát vesszek el!” (Eszt 4:16)

A gyorsan pergő események – Eszter megjelenése a király előtt, az iránta tanúsított feltűnő jóindulat, a király és királyné lakomái Hámánnal mint egyetlen vendéggel, a király nyugtalan álma, Márdokeus nyilvános kitüntetése, valamint Hámán gonosz mesterkedésének leleplezése utáni megalázása és bukása – mind a jól ismert történet összetevői voltak. Isten csodálatosan cselekedett bűnbánó népe érdekében. A király ellenrendeletet adott ki, amely megengedte a zsidóknak életük védését. „A futárok királyi postalovakra ülve lázas sietséggel” juttatták el a birodalom minden részébe a királyi rendeletet, amely megengedte a zsidóknak, hogy védjék életüket. „Minden egyes tartományban, minden egyes városban és helységben, ahova a király törvényes parancsa eljutott, örültek, vigadtak, lakomáztak és ünnepeltek a zsidók. Az ország lakossága közül sokan zsidókká lettek, mert elfogta őket a zsidóktól való rettegés” (Eszt 8:14, 17).

Az elpusztításukra kitűzött napon „összegyűltek a zsidók Ahasvérós király összes tartományának a városaiban, és rátámadtak azokra, akik a vesztükre törtek. Senki sem tudott nekik ellenállni, mert a tőlük való rettegés fogta el az egész lakosságot.” Isten hatalmas angyalokat bízott meg népe oltalmazásával, míg ők „életük védelmére” keltek (Eszt 9:2, 16).

Márdokeus megkapta azt a megtisztelő helyet, amelyet korábban Hámán foglalt el. „...második ember volt Ahasvérós király után, tekintélyes volt a zsidók között, és igen kedvelték honfitársai...” (Eszt 10:3); igyekezett elősegíteni a zsidók jólétét. Így juttatta Isten választott népét újra kedvező helyzetbe a médó-perzsa udvarban; így valósíthatta meg azt a szándékát, hogy visszaviszi őket földjükre. Számottevő csoport azonban csak évekkel később – Nagy Xerxes utódja, I. Artaxerxes uralkodásának hetedik évében – tért vissza Jeruzsálembe Ezsdrás vezetésével.

Azok a próbák, amelyek Isten népét Eszter korában sújtották, nemcsak arra a korra jellemzőek. A pátmoszi látnok végigtekintette a korokat az idők végéig, és ezt mondta: „Megharagudott a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadat indítson a többiek ellen, akik az asszony utódai közül valók, akik megtartják az Isten parancsait, akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele” (Jel 12:17). A föld jelenlegi lakói közül egyesek e szavak teljesedésének tanúi lesznek. Az a lelkület, amely a letűnt korokban az igaz egyház üldözésére késztette az embereket, a jövőben hasonló eljárást fog kiváltani Isten hűséges gyermekeivel szemben. Már folynak az előkészületek erre az utolsó nagy küzdelemre.

Isten maradék népe elleni végső rendelet nagyon fog hasonlítani ahhoz, amelyet Ahasvérus adott ki a zsidók ellen. Az igaz egyház ellenségei ma a szombat parancsát megtartók kis csoportjában Márdokeust látnak a kapuban. Isten népének a menny törvénye iránti tisztelete állandó szemrehányást jelent azok számára, akik nem félik az Urat és lábbal tiporják szombatját.

Sátán felháborodást ébreszt a népszerű szokásokat és hagyományokat visszautasító kisebbséggel szemben. Magas állású és neves emberek fognak szövetkezni a törvényt megvető, gonosz emberekkel, hogy tanácskozzanak velük Isten népe ellen. Gazdagság, lángelme, műveltség összefog, hogy megvetéssel illesse őket. Üldöző uralkodók, lelkészek, egyháztagok esküsznek össze ellenük. Szóban és írásban, kérkedéssel, fenyegetéssel és gúnnyal igyekeznek megtörni hitüket. Megtévesztéssel és dühös felhívásokkal fogják felkelteni az emberi indulatokat. Mivel az „így szól a Szentírás” szavakkal nem tudnak a bibliai szombat képviselői ellen semmit sem felhozni, ezért az erőszak eszközével lépnek fel. A törvényhozók meghajolnak a vasárnaptörvény követelései előtt, hogy ezzel népszerűségre tegyenek szert és pártfogásban részesüljenek. De azok, akik félik Istent, nem fogadhatják el a Tízparancsolat egyik előírását sértő intézményt. Ezen a csatatéren vívja meg utolsó nagy harcát az igazság a tévelygéssel. Nem lehet kétség a harc kimeneteléről. Ma is, mint Eszter és Márdokeus korában, az Úr megvédi igazságát és népét.