Áldásos uralkodása közben Ezékiás hirtelen „...halálosan megbetegedett”, és nem volt számára emberi segítség. Amikor Ézsaiás ezzel az üzenettel jelent meg előtte: „Így szól az Úr: Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradhatsz életben!” (Ézsa 38:1) úgy tűnt, hogy fel kell adnia utolsó reményét is.

Helyzete kilátástalan volt. A király azonban most is imádkozott ahhoz, aki mindeddig oltalma és erőssége volt, „...mindig biztos segítség a nyomorúságban” (Zsolt 46:2). „...arcát a fal felé fordította, és így imádkozott az Úrhoz: Ó, Uram, ne feledkezz meg arról, hogy én híven és tiszta szívvel éltem előtted, és azt tettem, amit jónak látsz! És Ezékiás keservesen sírt” (2Kir 20:2–3).

Dávid kora óta egy király sem tett olyan sokat Isten országának építéséért a hitehagyás és a csüggesztő körülmények idején, mint Ezékiás. A haldokló király hűségesen szolgálta életében Istenét, és erősítette a nép bizalmát Jahvéban, mint legfőbb Urukban. Most úgy könyörgött, mint Dávid:

„Jusson hozzád imádságom, figyelj esedezésemre! Mert tele van bajokkal a lelkem, életem közel került a holtak hazájához”

(Zsolt 88:3–4).

„Mert te vagy Uram, reménységem, te vagy, Uram, bizodalmam ifjúkorom óta.” „...ha elfogy az erőm, ne hagyj el!” „Ó Isten, ne légy távol tőlem, Istenem, siess segítségemre!” „Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek”

(Zsolt 71:5, 9, 12, 18).

Akinek „...nem fogyott el irgalma” (JSir 3:22), meghallgatta szolgája imáját. „Ézsaiás még a város közepére sem ért, amikor így szólt hozzá az Úr igéje: Menj vissza, és mondd meg Ezékiásnak, népem fejedelmének: Így szól az Úr, atyádnak, Dávidnak Istene. Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Én meggyógyítalak, három nap múlva már fölmehetsz az Úr házába. Megtoldom napjaidat még tizenöt évvel. Asszíria királyának a kezéből pedig kiszabadítlak téged meg ezt a várost, és pajzsa leszek ennek a városnak önmagamért és szolgámért, Dávidért” (2Kir 20:4–6).

A próféta örömmel tért vissza a bíztató és reményt keltő üzenettel. Meghagyta, hogy tegyenek egy köteg fügét a beteg testrészre, és elmondta a királynak Isten beszédét, amely irgalmat, oltalmat és gondviselést ígért.

Mint Mózes Midián földjén; Gedeon a mennyei küldött jelenlétében; Elizeus közvetlenül mestere elragadtatása előtt; Ezékiás is jelt kért, amely tanúsítja, hogy az üzenet a mennyből származik. „Mi lesz a jele – kérdezte a prófétát –, hogy meggyógyít az Úr, és három nap múlva fölmehetek az Úr házába?”

„Kapsz jelet az Úrtól arra, hogy az Úr teljesíti azt az igét, amelyet kijelentett – válaszolt a próféta: Előre menjen az árnyék tíz fokkal, vagy visszafelé menjen tíz fokkal? ... Könnyű az árnyéknak tíz fokkal megnyúlnia – felelte Ezékiás. Ne úgy legyen, hanem menjen az árnyék visszafelé tíz fokkal.”

Csak Isten közvetlen beavatkozására térhetett vissza a napóra árnyéka tíz fokkal. Ez mutatta meg Ezékiásnak, hogy az Úr meghallgatta imáját. „Ekkor Ézsaiás próféta az Úrhoz kiáltott, ő pedig visszatérítette az árnyékot tíz fokkal Áház napóráján, azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt” (2Kir 20:8–11).

Júda királya, visszakapva erejét, énekszóval dicsőítette Jahvét jótéteményeiért. Megfogadta, hogy hátralevő napjait a királyok Királyának készséges szolgálatában tölti. Az a hálás elismerés, amellyel megvallotta, hogy Isten könyörülettel bánt vele, követendő példa mindenki számára, aki éveit Alkotója dicsőségére akarja szentelni:

„Már azt gondoltam, hogy életem delén kell elmennem a holtak hazájának kapuiba, megfosztva többi évemtől.

Azt gondoltam, hogy nem látom többé az Urat az élők földjén, nem láthatok többé embert a világ lakói között. Hajlékomat lebontják, mint a pásztorok sátrát, megfosztanak tőle.

Összetekeri életemet, mint takács a vásznat, elvágja életem fonalát.

Reggeltől estig végez velem! Reggelig igyekeztem megnyugodni, de úgy törte össze minden csontomat, mint az oroszlán.

Reggeltől estig végez velem! Csipogtam, mint a fecske vagy a rigó, nyögtem, mint a galamb... Uram, szenvedek, segíts rajtam!

Mit szóljak? Hiszen amit megmondott, azt tette velem. Így múlnak el éveim lelkem keserűségében.

Uram, az éltet mindenkit, engem is csak az éltet ezek után, hogy megerősítesz és meggyógyítasz.

Bizony, javamra vált a nagy keserűség. Hiszen megmentettél az enyészet vermétől, és hátad mögé dobtad minden vétkemet.

Mert nem a holtak hazájában magasztalnak téged, nem a halottak dicsőítenek, nem a sírba leszállók reménykedhetnek hűségedben.

Az élő, csak az élő magasztalhat téged, akárcsak én most, Az apák tanítják fiaiknak, hogy te hűséges vagy.

Megszabadít engem az Úr, ezért pengessük a lantot életünk minden napján az Úr házában”

(Ézsa 38:10–20).

A Tigris és az Eufrátesz termékeny völgyeiben élt egy ősi nép, amelynek az volt a rendeltetése – bár ekkor még Asszíria alattvalója volt –, hogy a világ ura legyen. Bölcs emberei figyelmesen tanulmányozták a csillagokat. Nagyon csodálkoztak amikor észrevették, hogy a napórán az árnyék tíz fokkal visszament. Királyuk, Merodák Baladán, amikor megtudta, hogy a menny Istene ezzel a csodával jelezte Júda királyának élete meghosszabbítását, követeket küldött Ezékiáshoz, hogy köszöntse gyógyulása alkalmából, és ha lehet többet megtudjon arról az Istenről, aki ilyen csodát tudott művelni.

A messzi ország uralkodójától érkezett követek látogatása alkalmat adott Ezékiásnak az élő Isten megdicsőítésére. Mily könnyen beszélhetett volna Istenről, minden teremtett dolog fenntartójáról, akinek a kegyelméből életben maradt, amikor már semmi reménye nem volt. Micsoda nagy jelentőségű változás történhetett volna, ha ezekkel az emberekkel, akik Káldea síkságairól az igazság keresésére jöttek, Ezékiás elismerteti, hogy az élő Isten a legfőbb Úr!

Ezékiás szívét azonban hatalmába kerítette a büszkeség és a hiúság. A maga dicsőítésére a kapzsi szemek elé tárta azokat a kincseket, amelyekkel Isten gazdagította népét. A király „...megmutatta nekik kincstárát, az ezüstöt és az aranyat, a balzsamokat és a finom olajokat, egész fegyvertárát és mindazt, ami kincstárában található volt. Semmi sem volt palotájában és egész birodalmában, amit meg ne mutatott volna nekik” (Ézsa 39:2). Nem Isten megdicsőítésére, hanem önmaga felmagasztalására tette ezt a pogány fejedelmek előtt. Nem törődött azzal, hogy ezek az emberek egy hatalmas nép képviselői, mely nem féli és nem szereti Istent, s oktalanság nemzete földi gazdagságának titkába beavatni őket.

A követek látogatása próbára tette Ezékiás háláját és hűségét. A feljegyzés így szól: „De amikor a babiloni vezető emberek elküldték hozzá megbízottjaikat, hogy megkérdezzék, milyen csoda történt az országban, elhagyta az Isten, hogy próbára tegye, és kitudódjék, mi minden van a szívében” (2Krón 32:31). Ha Ezékiás az alkalommal élve bizonyságot tett volna Izráel Istenének hatalmáról, jóságáról és könyörületességéről, akkor a követek beszámolója fénysugárként ragyogta volna be a sötétséget. Ezékiás azonban a seregek Ura fölé emelte önmagát. „Ezékiás azonban nem volt hálás az iránta tanúsított jótéteményért, mert felfuvalkodott...” (2Krón 32:25).

Milyen végzetes következményei voltak ennek! Isten kinyilatkoztatta Ézsaiásnak, hogy a hazatérő követek magukkal viszik a látott gazdagság hírét, és hogy Babilon királya, valamint tanácsadói Jeruzsálem kincseivel akarják majd saját országukat gazdagítani. Ezékiás súlyosan vétkezett; „ezért az Úr haragja sújtotta őt, meg Júdát és Jeruzsálemet” (2Krón 32:25).

„Ekkor Ézsaiás próféta elment Ezékiás királyhoz, és megkérdezte tőle: Mit mondtak ezek az emberek, és honnan jöttek hozzád? Ezékiás így felelt: Messzi földről, Babilóniából jöttek hozzám. Ézsaiás így szólt: Mit láttak a palotádban? Ezékiás így felelt: Mindent láttak, ami csak a palotámban van, semmi sincs a kincstáramban, amit meg ne mutattam volna nekik.

Akkor így szólt Ézsaiás Ezékiáshoz: Halld meg a Seregek Urának igéjét: Eljön majd az idő, amikor mindazt elviszik Babilóniába, ami a palotádban van, és amit elődeid gyűjtöttek mindmáig, semmi sem marad meg. Ezt mondja az Úr! Utódaid közül is, akik tőled származnak, akiket nemzel, elvisznek egyeseket, és udvari szolgák lesznek Babilónia királyának a palotájában.

Ezékiás így válaszolt Ézsaiásnak: Jó az Úr igéje, amelyet hirdettél...” (Ézsa 39:3–8).

Bűntudattal telve, „...megalázta magát a felfuvalkodott Ezékiás Jeruzsálem lakóival együtt, és nem érte többé őket az Úr haragja Ezékiás idejében” (2Krón 32:26). A gonoszság magvát azonban elvetette, amely idővel kikelve a pusztulás és fájdalom termését hozta. Júda királya nagy jólétben élt hátralevő éveiben, mert következetesen igyekezett jóvátenni a múltat és megdicsőíteni Isten nevét, akinek szolgált. Hite azonban alaposan próbára lett téve, és meg kellett tanulnia, hogy csak teljesen Jahvéban bízva számíthat a sötétség hatalmai feletti győzelemre, akik romlását és népének teljes pusztulását tervezik.

Ezékiás a követek látogatásakor hűtlennek bizonyult megbízatásához. E kudarcának története mindenki számára fontos tanulságot hordoz. Sokkal többet kellene beszélnünk életünk drága fejezeteiről, Isten irgalmáról és jóságáról, a Megváltó páratlan szeretetéről. Ha szívünk és gondolatvilágunk telve van Isten szeretetével, akkor nem nehéz elmondani azt, ami lelkünket betölti. A nagyszerű gondolatok, nemes törekvések, az igazság világos felismerése, önzetlen célok, kegyesség és szentség utáni vágyakozás olyan szavakban jut kifejezésre, amelyek feltárják, milyen kincset rejteget szívünk.

Társainknak, akikkel napról napra együtt vagyunk, szükségük van segítségünkre és tanácsainkra. Olyan lelki állapotban lehetnek, amikor az idejében mondott szó maradandóan lelkükbe vésődik. Lehet, hogy holnap egyesekkel már nem találkozhatunk. Milyen hatással vagyunk útitársainkra?

Az élet minden napja felelősséget rak ránk, amelyet hordoznunk kell. Szavaink, tetteink naponta benyomásokat keltenek környezetünkben. Mily fontos, hogy závárt tegyünk szánkra, és gondosan ügyeljünk lépteinkre! Egyetlen vigyázatlan mozdulat, egyetlen meggondolatlan lépés és az erős kísértés kavargó hullámai romlásba sodorhatnak valakit. Nem gyűjthetjük össze azokat a gondolatokat, melyeket elültettünk mások lelkébe. Ha azok bűnös gondolatok voltak, mozgásba hozzuk velük a körülmények olyan láncolatát, a gonoszság olyan áradatát, amelyet nem tudunk megállítani.

Másrészt erőt adunk másoknak a jócselekedetekre, ha példamutatásunkkal segítjük őket helyes elvek kialakításában. Ők azután ugyanolyan áldásos befolyást árasztanak másokra. Tudtunkon kívüli befolyásunkkal százaknak és ezreknek nyújtunk segítséget. Krisztus igaz követője erősíti mindazok jó szándékát, akikkel kapcsolatba kerül. Isten kegyelmének erejét és tökéletes jellemét mutatja be a bűnt szerető, hitetlen világnak.