Ézsaiás mindvégig világosan bizonyságot tett szolgálatában arról, hogy mi Isten szándéka a pogányokkal. Más próféták is említést tettek Isten tervéről, de nem mindig fogták fel a mondottakat. Ézsaiás azt a megbízatást kapta, hogy tegye nagyon világossá Júda előtt azt az igazságot, amely szerint Isten Izráele közé számítanak majd sokan, akik test szerint nem Ábrahámtól származnak. Ez a tanítás nem volt összhangban korának teológiájával, mégis bátran hirdette Istentől kapott üzenetét, reményt ébresztve azok szívében, akik az Ábrahám magvának ígért lelki áldások után sóvárogtak.

A pogányok apostola a római hívőkhöz írt levelében figyelmeztet Ézsaiás tanításának erre a jellegzetességére. „Ézsaiás... nyíltan beszél és így szól – jelenti ki Pál: Megtaláltak azok, akik engem nem kerestek, megjelentem azoknak, akik nem tudakozódtak utánam” (Róm 10:20).

Sokszor úgy tűnt, hogy a zsidók nem tudják vagy nem akarják megérteni, mi Isten szándéka a pogányokkal. Pedig Isten éppen ennek a szándéknak véghezvitelére különítette el őket a többi néptől, és ezért tette őket önálló nemzetté a föld népei között. Atyjukat, Ábrahámot, aki először kapta a szövetségi ígéretet, azért hívta ki rokonai közül és küldte távoli vidékre, hogy fényt vigyen a pogányoknak. Jóllehet az ígéretben az is benne volt, hogy utódainak száma annyi lesz, mint a tenger homokja, de nem önző célból kellett Kánaán földjén nagy nemzetet alapítania. „...naggyá teszem nevedet, és áldás leszel – nyilatkoztatta ki Jahve. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 12:2–3).

Amikor Izsák születése előtt nem sokkal Isten megújította a szövetséget, újra világossá tette célját az emberiséggel. „...általa nyer áldást a föld minden népe” (1Móz 18:18) – bíztatta Isten Ábrahámot az ígéret gyermekével kapcsolatosan. Később pedig a mennyei látogató újra kinyilatkoztatta: „és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe...” (1Móz 22:18).

Ennek a szövetségnek mindnyájukat érintő feltételeit jól ismerték Ábrahám gyermekei és leszármazottai. Isten azért szabadította meg a zsidó népet az egyiptomi szolgaságból, hogy áldás legyen a nemzetek számára, és hogy Isten neve ismertté váljon „az egész földön” (2Móz 9:16). Ha engedelmeskednek Isten kívánalmainak, messze túlszárnyalják a többi népet bölcsességben és értelmi képességben. Ezt az elsőbbséget azonban azért kell elérniük és megőrizniük, hogy általuk valósuljon meg Isten szándéka „a föld valamennyi népé”-vel kapcsolatban.

Izráel egyiptomi rabszolgaságából való szabadulását és az ígéret földje elfoglalását kísérő csodálatos intézkedések sok pogányt arra késztettek, hogy Izráel Istenét a legfőbb Úrnak ismerjék el. „Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom közülük Izráel fiait” (2Móz 7:5). Még a gőgös fáraó is kénytelen volt elismerni Jahve hatalmát. „Induljatok, menjetek ki az én népem közül Izráel fiaival együtt, menjetek és tiszteljétek az Urat... Kérjetek áldást rám is!” (2Móz 12:31–32).

Izráel előrenyomuló serege azt tapasztalta, hogy azoknak a csodálatos dolgoknak a híre, amelyeket Isten a héberekkel cselekedett, megelőzte őket. A pogányok közül felismerték egyesek, hogy Ő az egyedüli igaz Isten. A pogány asszony így tett bizonyságot a gonosz Jerikóban: „Bizony, a ti Istenetek, az Úr az Isten fönn a mennyben és lenn a földön” (Józs 2:11). Amit Jahvéról így megtudott, szabadulását jelentette. „Hit által nem veszett el az engedetlenekkel együtt Ráháb...” (Zsid 11:31). Nem ő az egyedüli, akinek megtérése tanúsította Isten irgalmát azokkal a bálványimádókkal szemben, akik elismerik isteni tekintélyét. Az ország belsejében nagyszámú nép hagyott fel pogányságával; egyesültek Izráellel, osztozva a szövetség áldásaiban. Ezek voltak a gibeoniták.

Isten nem ismer el semmiféle nemzetiségi, faji vagy társadalmi különbséget. Az egész emberiségnek Ő az Alkotója. A teremtés által minden ember egy közös családhoz tartozik, a megváltás pedig mindenkit eggyé kovácsol. Krisztus azért jött, hogy ledöntsön minden válaszfalat. Kitárta a templom minden helyiségét, hogy mindenki szabad utat találjon Istenhez. Szeretete oly széles, oly mély, oly teljes, hogy mindent áthat. Kivonja Sátán befolyása alól azokat, akiket a nagy csaló magtévesztett. Trónjához emeli őket, ahhoz a trónhoz, amelyet ígéretének szivárványa övez körül. Krisztusban nincs zsidó, sem görög, nincs rabszolga, sem szabad.

Az Ígéret földje elfoglalását követő években Izráel majdnem teljesen szem elől tévesztette Jahvénak a pogányok számára is üdvösséget hozó, áldott szándékát. Ezért tervét újra ki kellett nyilatkoztatnia. „A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr – énekelte Istentől ihletve a zsoltáríró –, és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép.” „Egyiptomból követek jönnek, az etiópok Istenhez emelik kezüket.” „Félik majd, Uram, nevedet a népek, és a föld királyai dicsőségedet... Meg kell ezt írni a jövő nemzedéknek, hogy dicsérje az Urat az újjáteremtett nép. Mert letekintett az Úr a szent magasságból, lenézett a mennyből a földre, hogy meghallja a foglyok sóhajtását, és megszabadítsa a halálraítélteket. Hirdessék az Úr nevét a Sionon, és dicséretét Jeruzsálemben, amikor összegyűlnek a népek és országok, hogy az Urat tiszteljék” (Zsolt 22:28; 68:32; 102:16, 19–23).

Ha Izráel hű marad megbízatásához, a föld minden népe részesül azokban az áldásokban, amelyeket ő kapott. De azok szíve, akikre Isten a megmentő igazság ismeretét bízta, érzéketlen volt a körülöttük levők szükségleteivel szemben. Mivel Isten szándékát szem elől tévesztették, úgy kezelték a pogányokat, mint akiket Isten kizárt kegyelméből. Az igazság világosságát elrejtették, és így sötétség uralkodott. A tudatlanság fátyola borult a népekre. Nem sokat tudtak Isten szeretetéről. Burjánzott a tévelygés és a babona.

Ez a kép fogadta Ézsaiást, amikor Isten elhívta a prófétai szolgálatra. Mégsem csüggedt el, mert fülében csengett az Isten trónját körülvevő angyalok diadalmas kórusa: „...dicsősége betölti az egész földet!” (Ézsa 6:3) Hitét erősítették Isten egyházának nagyszerű győzelmeiről kapott látomásai, amikor „...tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja” (Ézsa 11:9). Végül Isten „...leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet” (Ézsa 25:7), és kitölti Lelkét minden testre. Akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, azok Isten Izráele közé számítanak. „Növekednek, mint fű a víz mellett, mint csatornák mentén a fűzfák. Egyik ezt mondja majd: Én az Úré vagyok! A másik Jákób nevére hivatkozik. A harmadik a kezébe írja: Az Úré vagyok, és dicsekedve említi Izráel nevét” (Ézsa 44:4–5).

Isten kinyilatkoztatta a prófétának áldott célját, amelyért szétszórja Júdát a föld népei között. Így szólt: „Ezért majd megismeri népem a nevemet azon a napon, hogy én vagyok az, aki így szólt: Itt vagyok!” (Ézsa 52:6) És nemcsak nekik kellett megtanulniuk az engedelmesség és bizalom leckéjét. Száműzetésük helyén másokkal is meg kellett ismertetniük az élő Istent. Az idegenek fiai közül sokan megtanulták szeretni mint Teremtőjüket és Megváltójukat. Ünnepelni kezdték szent szombatját, teremtői hatalmának emlékművét; és „kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára”, hogy megszabadítsa népét a fogságból, „az egész föld határán” (Ézsa 52:10). A pogányságból megtértek közül sokan csatlakoztak Izráelhez, és velük tartottak, amikor visszamentek Júdeába. Nem mondhatta egyikük sem: „Bizonyára elkülönít engem népétől az Úr” (Ézsa 56:3). Az Úr azt mondta prófétája által azoknak, akik meghódolnak előtte és megtartják törvényét, hogy ezentúl földi egyházához, a lelki Izráelhez tartoznak.

„Az idegeneket, akik csatlakoznak az Úrhoz, és őt szolgálják, akik szeretik az Úr nevét, és az ő szolgái lesznek, mindazokat, akik vigyáznak, hogy meg ne sértsék a szombatot, és ragaszkodnak szövetségemhez, elviszem szent hegyemre, és örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak. Égőáldozataik és véresáldozataik kedvesek lesznek oltáromon. Mert az én házam neve imádság háza lesz minden nép számára. Így szól az én Uram, az Úr, aki összegyűjti a szétszóródott Izráelt: Még gyűjtök azokhoz, akiket összegyűjtöttem!” (Ézsa 56:6–8).

Isten megengedte a prófétának, hogy az elkövetkező századokon túl ellásson a megígért Messiás adventjének idejéig. Először is látta, hogy „nem marad sötétség ott, ahol elnyomás van” (Ézsa 8:23). Sok embert, akik az igazság világosságára vágyakoztak, hamis tanítók a filozófia és a spritizmus szédítő útvesztőibe vittek. Mások a kegyesség formaságaiban bíztak, de az nem szentelte meg életüket. A jövő kétségbeejtőnek tűnt. Azonban csakhamar változott a kép, és a próféta szeme elé csodálatos látomás tárult. Látta, amint felkel az „igazság napja”, és „sugarai” alatt (Mal 3:20) gyógyulás van. A csodálattól önfeledten kiáltott fel: „De nem marad sötétség ott, ahol elnyomás van. Először megalázta Zebulon és Naftáli földjét, de végül megdicsőíti a tenger felé vivő utat, a Jordánon túli részt, a pogányok területét. A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog” (Ézsa 8:23–9:1).

A világ dicső Világossága üdvösséget hoz minden népnek, törzsnek, nyelvnek és nemzetnek. A próféta az előtte álló feladatról hallotta az örökkévaló Atya kinyilatkoztatását: „Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig. ...A kegyelem idején meghallgatlak, a szabadulás napján megsegítlek. Megőrizlek és megajándékozom általad szövetségemmel népemet, hogy te állítsd helyre az országot, és oszd szét az elpusztult örökséget. Mondd a foglyoknak: Jöjjetek ki! – a sötétségben levőknek: Jöjjetek a napvilágra!... Ezek itt messze földről jönnek, azok észak és nyugat felől, amazok meg Színím földjéről!” (Ézsa 49:6, 8–9, 12)

Amikor a próféta még messzebbre nézett a korszakokon át, látta ezeknek a dicsőséges ígéreteknek szó szerinti teljesedését. Látta az üdvösség örömhírének hordozóit, amint elmennek a föld végső határáig, minden nemzetséghez és néphez. Hallotta, hogy az Úr így szólt az evangéliumi egyházhoz: „Folyamként árasztom rá a békességet, mint megáradt patakot, a népek gazdagságát” (Ézsa 66:12); és hallotta a megbízatást: „Széles helyet keress sátradnak, feszítsd ki sátorponyváidat teljes szélességükben! Húzd meg köteleidet, erősen verd le cövekeidet! Mert jobbra is, balra is terjeszkedni fogsz, utódaid a népek örökébe lépnek és elpusztított városokat telepítenek be” (Ézsa 54:2–3).

Jahve kinyilatkoztatta a prófétának, hogy bizonyságtevőket küld „a népekhez, Tarsisba, Púlba és Lúdba... Tubalhoz és Jávánhoz, a messze szigetekre” (Ézsa 66:19).

„Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!”

(Ézsa 52:7)

A próféta hallotta az Úr hívó hangját. Kijelölt munkája végzésére szólította egyházát, hogy utat készítsen örök országa jövetelére. Az üzenet félreérthetetlen volt:

„Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége.

Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez.

Emeld föl tekintetedet, és nézz körül! Mindnyájan összegyűltek, és hozzád jönnek, fiaid messziről jönnek, leányaidat ölben hozzák.”

„Idegenek építik várfalaidat, és királyaik szolgálatodra állnak. Bár haragomban megvertelek, de most kegyelmesen irgalmazok neked. Kapuid legyenek nyitva állandóan, ne legyenek zárva se éjjel, se nappal, hogy elhozhassák a népek gazdagságát királyaik vezetésével.”

„Rám figyeljetek a föld legvégéről is, és megszabadultok, mert én vagyok az Isten, nincs más!”

(Ézsa 60:1–4, 10–11; 45:22)

A sűrű sötétség idején támadt nagy lelki ébredésről szóló prófécia most teljesedik a misszióállomások kiterjedése által, amelyek elérik a föld lelkileg sötét vidékeit. A pogány országokban tevékenykedő misszionárius csoportokat a próféta zászlókhoz hasonlítja, amelyeket azért állítottak fel, hogy mutassák az utat az igazság világosságát keresőknek.

„Azon a napon – mondja Ézsaiás – Isai gyökeréhez fognak járulni a nemzetek, mert zászlóként magaslik ki a népek közül, és székhelye dicsőséges lesz. Azon a napon másodszor is kinyújtja kezét az Úr, hogy megvegye népe maradékát... Jelt ad a nemzeteknek, és összegyűjti Izráel szétszórt fiait, egybegyűjti Júda elszéledt leányait a föld négy széléről” (Ézsa 11:10–12).

A szabadulás napja közel van. „Mert az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi” (2Krón 16:9). Minden nép között lát olyan férfiakat és nőket, akik világosságért és ismeretért imádkoznak. Lelkük éhes. Régóta hamuban gyönyörködnek. Lásd: Ézsa 44:20! Az igazság ellensége félrevezette őket, és most vakként tapogatódznak. De őszinték, és szeretnének megismerni valami jobbat. Jóllehet a pogányság sötétségében él, és nem ismeri Isten írott törvényét, sem pedig Fiát, Jézust, mégis sokféleképpen tanúsítja, hogy Isten hatalma formálja értelmét és jellemét.

Néha azok, akiknek nem volt istenismeretük azonkívül, amit az isteni kegyelem munkálkodásával nyertek, kedvesek voltak szolgáihoz, s védték őket saját életük kockáztatásával is. A Szentlélek Krisztus kegyelmét árasztja az igazság sok nemes szívű keresője szívébe. Természetüket és korábbi neveltetésüket megcáfoló rokonszenvet kelt bennük. „Az... igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba” (Jn 1:9), és bevilágít lelkükbe. Ez a Világosság, ha az ember figyel rá, elvezet Isten országába. Mikeás próféta ezt mondta: „...ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom. ...Kivisz a világosságra, és gyönyörködöm igazságában” (Mik 7:8–9).

A menny megváltási terve oly széles, hogy átfogja az egész világot. Isten szeretné az élet leheletét lehelni a porba sújtott emberiségbe. Nem engedi, hogy bárki is csalódjon, aki őszintén sóvárog valami szebb és nemesebb után, mint amit a világ tud kínálni. Isten állandóan küldi angyalait azokhoz, akik – miközben a legcsüggesztőbb körülmények között élnek – hittel imádkoznak azért, hogy náluk erősebb hatalom vegye birtokba őket, szabadulást, békességet hozón. Isten különböző utakon nyilatkoztatja ki önmagát, és olyan helyzetet teremt, amely bizalmat ébreszt bennük Krisztus iránt, aki önmagát adta váltságul mindenkiért, „hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait” (Zsolt 78:7).

„El lehet-e venni a zsákmányt a hőstől, megmenekülhetnek-e a foglyok az erőszakostól? Igen! – ezt mondja az Úr. A hőstől is el lehet venni a foglyokat, és az erőszakostól is megmenekülhet a zsákmánya” (Ézsa 49:24–25). „Meghátrálnak és csúful megszégyenülnek, akik bálványokban bíznak, akik szobroknak mondják ezt: Ti vagytok az isteneink!” (Ézsa 42:17).

„Boldog az, akinek Jákób Istene a segítsége, és Istenében, az Úrban van a reménysége” (Zsolt 146:5). „Térjetek vissza a fellegvárba, reménykedő foglyok!” (Zak 9:12).A pogány földeken mindazoknak, akik szívük mélyén becsületesek, akik „becsületesek” a menny előtt, „világosság ragyog a sötétben” (Zsolt 112:4). Így szól Isten: „Vezetem majd a vakokat olyan úton, amelyet nem ismertek, ismeretlen ösvényeken viszem őket. A sötétséget világossággá változtatom előttük, a rögös utat simává. Ezeket a dolgokat véghezviszem, nem mulasztom el” (Ézsa 42:16).