Isten egyháza hirdeti az örökkévaló evangélium igazságait minden nemzetnek, nemzetségnek, nyelvnek és népnek, és ezzel ma megvalósítja a földön ezt az ősi próféciát: „...virágzani, virulni fog Izráel, termésével elárasztja a világot” (Ézsa 27:6). Jézus követői a mennyei lényekkel együttműködve gyorsan betöltik az evangéliummal az egész földet. Fáradozásuk eredménye gazdag gyümölcstermésben, drága lelkek beérésében jelentkezik. Az odaszentelt egyház a Biblia igazságainak elhintésével ma minden eddiginél jobban árasztja az emberek fiaira azokat az áldásokat, amelyeket az Ábrahámnak és egész Izráelnek – Isten földi egyházának minden korszakában – adott ígéret századokkal előbb jelzett: „...megáldalak... és áldás leszel” (1Móz 12:2).

E megígért áldásból Izráelnek sokat kellett volna kapnia a fogságból való visszatérésük utáni századokban. Isten azt akarta, hogy az egész föld felkészüljön Krisztus első eljövetelére, mint ahogy ma készül második adventjének útja. A megalázó száműzetés éveinek végén az irgalmas Isten Zakariás prófétával ezt az ígéretet küldte népének, Izráelnek: „Visszatérek a Sionra, és Jeruzsálemben fogok lakni. Akkor Jeruzsálemet igaz városnak nevezik, a Seregek Urának a hegyét pedig szent hegynek.” Népéről pedig ezt mondta: „...az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek, valósággal és igazán” (Zak 8:3, 8).

Ezek az ígéretek feltételesek voltak. Teljesedésük a nép engedelmességén múlott. A zsidóknak nem lett volna szabad ismét elkövetniük fogságuk előtti bűneiket. „Igazságos ítéletet hozzatok – intette az Úr azokat, akik részt vettek az újjáépítésben –, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással! Az özvegyet és az árvát, a jövevényt és a nyomorultat ne zsákmányoljátok ki, és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!” „Hozzatok igaz és békét szerző ítéletet kapuitokban!” (Zak 7:9–10; 8:16).

Gazdag mind a földi, mind a lelki jutalom, amit Isten ígért azoknak, akik a gyakorlatban megvalósítják az igazságnak ezeket az alapelveit. „Mert békességben vetnek – nyilatkoztatta ki az Úr –, a szőlő megadja gyümölcsét, a föld megadja termését, az ég megadja harmatát, és mindezeket a megmaradt nép tulajdonává teszem. És bár átkozottak voltatok a népek között, Júda háza és Izráel háza, én megsegítlek benneteket, és áldottak lesztek” (Zak 8:12–13).

A babiloni fogság kigyógyította a zsidókat a faragott képek imádásából. Miután visszatértek földjükre, nagy figyelmet szenteltek a vallásoktatásnak, és gondosan tanulmányozták azt, amit a törvénykönyv és a próféták az igaz Isten imádásáról írtak. A helyreállított templomban lehetőség volt az összes templomi szertartás végzésére. Zorobábel, Ezsdrás és Nehémiás vezetői működése idején a nép ismételten elkötelezte magát Jahve parancsai és rendeletei megtartására. Az azután következő jólét időszaka bőségesen bizonyította: Isten kész elfogadni őket és megbocsátani nekik. Végzetes rövidlátásuk miatt azonban ismételten elfordultak dicsőséges rendeltetésüktől, és önzően kisajátították maguknak azt, ami sok embernek gyógyulást és lelki megújulást hozott volna.

E mulasztásuk nagyon nyilvánvaló volt Malakiás idejében. Az Úr hírnöke szigorúan foglalkozott azokkal a bűnökkel, amelyek megfosztották Izráelt földi jólététől és lelki erejétől. A törvényszegőkkel szembeni dorgálásában a próféta nem kímélte sem a papokat, sem a népet. „Az Úr igéje, amelyet Malakiás által jelentett ki Izráelnek” az volt, hogy a múlt tanulságait ne felejtsék el, és hogy a szövetséget, amelyet Jahve kötött Izráel házával, hűségesen tartsák meg. Csak őszinte bűnbánat vonhatja maga után Isten áldását. „Esedezzetek csak Istenhez – esdekelt a próféta –, hogy kegyelmezzen meg nekünk!” (Mal 1:9).

Izráelnek semmilyen időleges kudarca nem hiúsíthatta meg a korszakokat átfogó tervet, az emberiség megváltásának tervét. Lehet, hogy azok, akikhez a próféta szólt, nem vették figyelembe a kapott üzenetet, Jahve terve mégis biztosan haladt előre a teljes megvalósulás felé. „Hiszen napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a népek között – üzente hírnökével az Úr –, és mindenütt jó illatú áldozatot mutatnak be nevemnek... Mert nagy az én nevem a népek között” (Mal 1:11).

Isten korábban „élet és békesség” szövetségét kötötte Lévi fiaival. E szövetség megtartásából kimondhatatlan áldás fakadt volna. Az Úr felkínálta, hogy megújítja a szövetséget azokkal, akik valamikor lelki vezetők voltak, de törvényszegésük következtében „megvetetté” és „megalázottá” lettek „az egész nép előtt” (Mal 2:5, 9).

Jahve ünnepélyes komolysággal figyelmeztette a gonosztevőket, hogy eljön az ítélet napja, és hirtelen elpusztít minden törvényszegőt. A reménységet azonban senkitől sem vonta meg. Bár Malakiás ítéletet prófétált, ugyanakkor hívta a megtévedteket, hogy kössenek békét Istennel. „Térjetek meg hozzám – buzdította őket az Úr –, és én is hozzátok térek!” (Mal 3:7).

Az ember azt gondolná, hogy az ilyen hívás minden ember szívét érinti. A menny Istene hívja vissza tévelygő gyermekeit, hogy vele együttműködve vigyék újra előre művét a földön. Az Úr kinyújtja kezét, kézen fogja Izráelt, hogy elvezesse az önmegtagadás és az önfeláldozás keskeny útjára, és részt adjon neki Isten fiai örökségéből. Meghallják-e vajon kérlelését? Megértik-e, mi az egyedüli reménységük?

Milyen szomorú, hogy a Malakiás-korabeli zsidók vonakodtak szívük büszkeségét megtagadni és szeretettel engedelmeskedve őszintén együttműködni Istennel. Kérdésük önigazolást tükröz: „Miből térjünk meg?”

Az Úr feltárja népének egyik sajátos bűnét. „Becsaphatja-e az ember az Istent? – kérdezi. Ti mégis be akartok csapni engem!” Az engedetlenek – akiket még mindig nem lehetett meggyőzni arról, hogy bűnösök – kérdezik: „Mivel akarunk becsapni?”

Az Úr válasza nagyon határozott: „A tizeddel és a felajánlásokkal! Átok sújt benneteket, az egész népet, mert be akartok csapni engem! Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hadd legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem – mondja a Seregek Ura. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok. Elriasztom tőletek a sáskákat, nem pusztítják el földetek termését, nem teszik tönkre szőlőtöket a határban – mondja a Seregek Ura. Boldognak mond benneteket minden nép, mert gyönyörű lesz országotok – mondja a Seregek Ura” (Mal 3:7–12).

Isten megáldja az ember keze munkáját, hogy az ember visszaadhassa neki az Ő részét. Ad napfényt és esőt, gazdagon virultatja a növényzetet. Egészséget és képességeket ad anyagiak szerzésére. Minden áldás az Ő jóságos kezéből származik; és azt akarja, hogy az ember egy rész visszaadásával, tizeddel és adakozással – hálaáldozattal, önkéntes adakozással, bűnért való áldozattal – megmutassa háláját. Áldozzák javaikat az Úr szolgálatára, hogy ne maradjon szőlőskertje kopár pusztaság! Kutassák, hogy mit tenne az Úr helyükben! Vigyenek hozzá imában minden nehéz ügyet! Tanúsítsanak önzetlen érdeklődést Isten műve világszéles haladása iránt!

Malakiás tanításából, melyeket az Ótestamentum utolsó próféciája tolmácsol, valamint a pogány ellenségektől elszenvedett sanyargatásból a zsidók végül megtanulták, hogy az igazi jólét az Isten törvénye iránti engedelmesség függvénye. A nép közül azonban sokan nem hitből és szeretetből, hanem önző indítékokból engedelmeskedtek. Külsőséges szolgálatukkal nemzeti nagyságra akartak szert tenni. A választott nép nem lett a világ világossága, hanem elzárkózott a világtól, hogy bebiztosítsa magát a bálványimádás rontása ellen. Isten korlátozó intézkedéseit – a pogányokkal való házasság megtiltását és a környező népek bálványozó szokásaitól való eltiltást – Izráel és más népek közötti válaszfallá torzították, és ezzel kizártak másokat azokból az áldásokból, amelyeket Isten utasítása alapján továbbítaniuk kellett volna a világnak.

A zsidók Istentől is elkülönítették magukat bűneikkel. Képtelenek voltak felfogni jelképes szolgálataik mély lelki jelentőségét. Önigazultságuk következtében saját cselekedeteikben, az áldozatokban és a szertartásokban bíztak ahelyett, hogy annak érdemeire támaszkodtak volna, akire mindezek mutattak. Az Isten igazsága helyett „a magukét igyekeztek érvényesíteni” (Róm 10:3), körülfalazták magukat önhitt külsőségekkel. Mivel óhajtották Isten Lelkét és kegyelmét, megpróbálták a hiányt a vallási formaságok és szertartások túlságosan szigorú betartásával pótolni. Keveselve az Isten által meghatározott előírásokat, az isteni parancsolatokat megnehezítették számtalan fárasztó követeléssel, amelyeket maguk gondoltak ki. Minél távolabb voltak Istentől, annál szigorúbban tartották e formaságokat.

Gyakorlatilag lehetetlen volt ezekkel az aprólékos, terhes követelményekkel megtartani a törvényt. Az igaz élet nagyszerű alapelvei – amelyeket a Tízparancsolat mutat meg – valamint a szimbolikus szolgálattal jelképezett dicső igazságok is elhomályosultak. Betemette őket az emberi hagyományok és rendeletek halmaza. Akik igazán vágytak Istennek szolgálni, és akik megpróbálták megtartani az egész törvényt, ahogy azt a papok és vezetők parancsolták, azok súlyos teher alatt nyögtek.

Mialatt Izráel népe mint nemzet vágyakozott a Messiás adventjére, szívében és életében oly messzire távolodott Istentől, hogy nem volt igazi fogalma a megígért Megváltó jelleméről és küldetéséről. Ahelyett, hogy a bűntől való megváltásra, a szent élet szépségére és békéjére vágyakoztak volna, érdeklődésük a népük ellenségeitől való szabadulásra és a világi hatalom visszaszerzésére összpontosult. A Messiást mint győztest várták, aki minden igát összetör, és Izráelt minden nemzet urává emeli. Sátánnak sikerült előkészítenie a nép szívét, hogy a Megváltót megjelenésekor elutasítsák. Szívük büszkesége és a Megváltó jelleméről, küldetéséről alkotott hamis fogalmaik miatt nem mérlegelték becsületesen Messiás voltának bizonyítékait.

A zsidó nép több mint ezer évig várt a megígért Megváltó eljövetelére. Legfényesebb reményeik fűződtek ehhez az eseményhez. Ezer éven át énekbe és próféciába, templomi szertartásokba és családi áhítatokba foglalták; és amikor eljött, mégsem ismerték fel benne régóta várt Messiásukat. „Saját világába jött, de a világ nem ismerte meg őt” (Jn 1:11). Világot szerető szívüknek a menny kedveltje olyan volt, „mint gyökér a szikkadt földből.” Szemükben „nem volt neki szép alakja... sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna.” Nem láttak benne semmi szépséget, hogy vágyakoztak volna utána (Ézsa 53:2).

A Názáreti Jézus egész életével kárhoztatta a zsidó nép önzését, mely miatt megtagadták a gondozásukra bízott szőlőskert tulajdonosának jogos igényét. Gyűlölték igaz és kegyes voltának példamutatását. Amikor pedig a végső próba jött – amely alapján az engedelmesek része örök élet, az engedetleneké pedig örök halál –, elvetették Izráel Szentjét, és felelősek lettek golgotai keresztre feszítéséért.

Földi küldetése vége felé a szőlőskertről szóló példázatban Krisztus felhívta a zsidó tanítók figyelmét az Izráelre árasztott gazdag áldásokra, melyekkel tanúsította, hogy Isten igényt tart engedelmességükre. Világosan elébük tárta Isten dicsőséges szándékát, amelyet engedelmességük által valósíthattak volna meg. Félrehúzva a jövő fátyolát, megmutatta, hogy Isten szándéka betöltésének elmulasztásával hogyan játsza el az egész nemzet a menny áldását, és okozza saját romlását.

„Volt egy gazda – mondta Krisztus –, aki szőlőt ültetett, kerítéssel vette körül, borsajtót készített, és őrtornyot épített benne, azután bérbe adta munkásoknak, és idegenbe távozott” (Mt 21:33).

A Megváltó ezzel „a Seregek Urának szőlőjé”-re utalt, amelyet Ézsaiás próféta századokkal előbb „Izráel házá”-nak mondotta (Ézsa 5:7).

„Amikor elérkezett a szüret ideje, elküldte szolgáit a munkásokhoz, hogy vegyék át a neki járó termést. A munkások megfogták szolgáit, és kit megvertek, kit megöltek, kit pedig megköveztek közülük. Aztán ismét küldött szolgákat, többet, mint először, de ugyanígy bántak azokkal is. Utoljára pedig fiát küldte el hozzájuk, mert úgy gondolta: A fiamat meg fogják becsülni. De amikor a munkások meglátták a fiát, így szóltak maguk között: Ez az örökös: gyertek, öljük meg, és azután mienk lesz az öröksége. Majd megfogták, kidobták a szőlőn kívülre, és megölték.”

Miután Krisztus a papok elé tárta gonoszságukat bekoronázó tettüket, feltette a kérdést: „Vajon majd ha megjön a szőlő ura, mit tesz ezekkel a munkásokkal?” A papok nagy érdeklődéssel figyelték a történetet, és anélkül, hogy átgondolták volna, milyen kapcsolatban áll velük, a néppel együtt válaszolták: „Mivel gonoszak, ő is gonoszul veszti el őket, a szőlőt pedig más munkásoknak adja ki, akik megadják a termést a maga idejében.”

Akaratlanul ítéletet mondtak maguk felett. Jézus rájuk nézett, és fürkésző tekintete elárulta, hogy olvas szívük titkaiban. Istensége félreérthetetlen erővel villant fel előttük. A munkásokban meglátták önmagukat, és önkéntelenül felkiáltottak: Távol legyen!

Krisztus ünnepélyes komolysággal és szánakozva kérdezte: „Sohasem olvastátok az Írásokban: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben. Ezért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa, és olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét. És aki erre a kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja” (Mt 21:34–44).

Krisztus elhárította volna a zsidó nemzet pusztulását, ha a nép befogadta volna Őt. Irigységük és féltékenységük azonban kérlelhetetlenné tette őket. Elhatározták, hogy nem fogadják el Messiásként a Názáreti Jézust. Elvetették a világ világosságát, és ettől kezdve életüket éjféli sötétség vette körül. A zsidó népet utolérte megjövendölt végzete. Vad indulataik, zabolátlan szenvedélyeik okozták romlásukat. Elvakult haragjukban egymást pusztították. Lázadó, konok gőgjükkel kihívták a győztes rómaiak haragját. Jeruzsálem elpusztult, a templom romokban hevert, helyét felszántották, mint a mezőt. Júda fiai a legborzalmasabb halállal pusztultak el. Embermilliókat adtak el közülük, hogy pogány földön rabszolgákként szolgáljanak.

Amit Isten Izráel, a választott nép által akart tenni a világért, ma megvalósítja egyházával. Kiadta „a szőlőt... más munkásoknak”, a vele kötött szövetséget megtartó népének, akik hűségesen „megadják a termést a maga idejében.” Az Úrnak mindig voltak a földön hűséges képviselői, akik magukévá tették a menny érdekeit. Istennek ezek a tanúi a lelki Izráel közé számítanak, és Jahve teljesíti ősi népének tett minden szövetségi ígéretét.

Isten egyháza egészen a befejezésig, szabadon viheti előre, az elveszett ember megváltásának isteni tervét. Hosszú századokon át Isten népét korlátozták szabadságában. Nem hirdethette az evangéliumot a maga tisztaságában. A legszigorúbb büntetésekkel sújtották azokat, akik merészelték áthágni az emberi rendelkezéseket. Ennek következtében az Úr nagy erkölcsi szőlőskertje majdnem teljesen parlagon hevert. Az emberek nélkülözték Isten Igéjének világosságát. Félő volt, hogy a tévelygés és babona sötétsége elfeledteti az igaz vallás nyújtotta ismeretet. Isten földi egyháza olyan fogságban volt e sokáig tartó, könyörtelen üldözés idején, mint Izráel volt a babiloni száműzetésekor.

Hála Istennek, hogy egyháza nincs már szolgaságban. A lelki Izrael visszakapta azokat a kiváltságokat, amelyekben Isten népe Babilonból való szabadulása után részesült. A föld minden részén férfiak és nők szívét érinti a mennyből küldött üzenet, amelyről a látnok János prófétálta, hogy Krisztus második jövetele előtt fogják hirdetni: „Féljétek az Istent és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája” (Jel 14:7).

A gonosz hatalom seregei nem tartják már fogságban az egyházat, mert „elesett, elesett a nagy Babilon, amely féktelen paráznasága borával itatott meg minden népet.” A lelki Izráelnek pedig ez az üzenet szól: „Menjetek ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben, és hogy a rámért csapások ne érjenek titeket” (Jel 14:8; 18:4). Ahogyan a száműzöttek annak idején megfogadták a „meneküljetek Babilonból” (Jer 51:6) üzenetet, s visszatértek az Ígéret földjére, ma is mindazok, akik félik Istent, elhagyják a lelki Babilont, és Isten kegyelmének győzelmi jeleként nemsokára ott lesznek az újjáteremtett földön, a mennyei Kánaánban.

Malakiás korában a megtéretlenek „hol van az igazságos Isten?” gúnyos kérdésére ez volt a válasz: „Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat... a szövetség követe... De ki bírja majd ki eljövetele napját, és ki állhat meg, amikor megjelenik? Mert olyan lesz az, mint az ötvösök tüze, és mint a ruhatisztítók lúgja. Ahogyan leül az ötvös, és megtisztítja az ezüstöt, úgy tisztítja meg az Úr Lévi fiait. Fényessé teszi őket, mint az aranyat és az ezüstöt. Akkor majd igaz áldozatokat visznek az Úrnak. És olyan kedves lesz az Úrnak Júda és Jeruzsálem áldozata, mint az ősrégi napokban, a hajdani években” (Mal 2:17; 3:1–4).

Közvetlenül a megígért Messiás megjelenése előtt Krisztus előfutára ezt az üzenetet hozta: Térjetek meg, vámszedők és bűnösök, térjetek meg farizeusok és sadduceusok, „mert elközelített a mennyeknek országa” (Mt 3:2).

Ma Istentől megbízott hírnökök Illés és Keresztelő János lelkével és erejével felhívják az ítéletre megérett világ figyelmét a kegyelemidő utolsó óráival, és Krisztus Jézusnak, a királyok Királyának és urak Urának megjelenésével kapcsolatosan hamarosan bekövetkező ünnepélyes eseményekre. Isten nemsokára megítél minden embert e testben véghezvitt tettei alapján. Eljött Isten ítéletének órája, és földi egyháza tagjainak ünnepélyes kötelessége, hogy figyelmeztesse az örök pusztulás határán állókat. E széles világon mindenki előtt – aki csak figyel rájuk – világossá kell tenniük a most folyó nagy küzdelemben megtámadott, kockán forgó elveket, amelyektől az egész emberiség sorsa múlik.

A kegyelemidő utolsó óráiban, amikor minden ember sorsa nemsokára örökre eldől, a menny és föld Ura az eddiginél élénkebb tevékenységet vár el egyházától. Az Úr Jézus Krisztus saját választottainak tartja és a földön mindenkinél jobban kedveli azokat, akiket drága igazságának ismerete feloldott megkötözöttségükből, és várja, hogy megdicsőítsék Őt, aki a sötétségből csodálatos világosságra hívta ki őket. Az áldásokat, amelyekben olyan gazdagon részesülnek, meg kell osztaniuk másokkal is. A megváltás jó hírének el kell jutnia minden nemzethez, nemzetséghez, nyelvhez és néphez.

Az ősi próféták látomásai szerint a dicsőség Ura a második advent előtti sötétség és hitetlenség napjaiban különleges fényt hint egyházára. Az Igazság Napjaként megjelenik egyházában, „és sugarai gyógyulást hoznak” (Mal 3:20). Minden igaz tanítvány befolyása erőt adó, bátorító, segítő, gyógyulást hozó legyen!

Krisztus a föld történelmének legsötétebb szakában jön el. Noé és Lót kora jelképezi a világban közvetlen Isten Fia eljövetele előtt uralkodó állapotokat. A Szentírás erre az időre előre mutatva kijelenti, hogy Sátán „a hazugság minden hatalmával” fog dolgozni (2Thessz 2:9). Munkájáról félreérthetetlenül árulkodik a gyorsan növekvő sötétség, az utolsó napok sokféle tévelygése, eretneksége és csalása. Sátán nemcsak a világot ejti fogságba, de megtéveszti azokat az egyházakat is, amelyek a mi Urunk Jézus Krisztuséinak vallják magukat. A nagy hitehagyás olyan mélységessé fajul, mint az éjfél sötétsége. Isten népe számára ez a próbák, a könnyhullatás, az igazságért való üldözés éjszakája lesz. De a sötét éjszakában felragyog Isten világossága.

Isten „a sötétségből világosság”-ot sugároztat (2Kor 4:6). Amikor „a föld kietlen és puszta volt... a mélység fölött sötétség volt... Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság” (1Móz 1:2–3). A lelki sötétség éjszakájában ugyanígy szól Isten: „Legyen világosság!” Népének ezt mondja: „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége” (Ézsa 60:1).

„Bár még sötétség borítja a földet – mondja a Szentírás –, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad” (Ézsa 60:2). Krisztus, az Atya dicsőségének kisugárzása, e dicsőség fényeként eljött a világra, hogy képviselje Istent az emberek előtt. A Szentírás róla írja: „...felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, és ő szertejárt, jót tett...” (ApCsel 10:38). A názáreti zsinagógában pedig ezt mondta: „Az Úr Lelke van én rajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek, azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását, hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lk 4:18–19). Ezt a munkát bízta tanítványaira is. „Ti vagytok a világ világossága” – mondta. „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5:14, 16).

Ezt a munkát rajzolja meg Ézsaiás próféta, amikor így szól: „Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted” (Ézsa 58:7–8).

A lelki sötétség éjszakájában tehát Isten dicsősége egyházán át sugárzik, amikor felemeli a meggörnyedtet és vigasztalja a gyászolót.

Körülöttünk mindenütt hallatszik a világ jajkiáltása. Mindenhol vannak szűkölködők és szomorkodók. A mi feladatunk segítséget nyújtani, hogy könnyítsünk az élet terhein és nyomorán. A lélek éhségét csak Krisztus szeretete elégítheti ki. Ha Krisztus bennünk lakik, szívünk tele van mennyei együttérzéssel. A forró, krisztusi szeretet lezárt forrásai felfakadnak.

Sok embert már a remény is elhagyta. Hozzuk vissza életükbe a napfényt! Bátorítsuk az elcsüggedteket! Imádkozzunk értük! Vannak, akik érzik, szükségük van az élet kenyerére. Olvassunk nekik Isten Igéjéből! Sokan lelkileg annyira betegek, hogy földi gyógyír nem segít rajtuk. Orvos nem tudja meggyógyítani őket. Imádkozzunk ezekért az emberekért! Vigyük őket Jézushoz! Mondjuk nekik, hogy van balzsam és van Orvos is Gileádban!

A fény áldás, végtelen nagy áldás, amely árasztja kincseit a hálátlan, gonosz, erkölcstelen világra. Így van ez az Igazság Napjával is. Az egész földet, bármennyire beárnyékolja is a bűn, a bánat és a fájdalom sötétsége, be kell világítani az isteni szeretet ismeretének fényével. Semmilyen hitfelekezettől, semmilyen rendű-rangú embertől vagy társadalmi osztálytól nem szabad elzárni a mennyei tróntól sugárzó fényt.

A reménység és kegyelem üzenetét el kell vinni a föld végső határáig. Mindenki, aki akarja kinyújthatja kezét és megragadhatja Isten erejét. Békét köthet vele, és békessége lesz. Nem borítja többé áthatolhatatlan éjféli sötétség a pogányokat. A homály eltűnik az Igazság Napjának ragyogó fénysugarai elől.

Krisztus mindent megtett azért, hogy egyháza a világ Világosságától fénybe borított, átalakult közösség, Immánuel dicsőségének hordozója legyen. Azt akarja, hogy minden hivő ember fényt és békét árasszon maga körül. Azt akarja, hogy életünk bemutassa a menny örömét.

„Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége” (Ézsa 60:1). Krisztus eljön hatalommal és nagy dicsőséggel; a maga és az Atya dicsőségével. Útján a szent angyalok kísérik. Miközben az egész világot sötétség borítja, szentjeinek lakhelyén világosság lesz, ők megragadják a második advent első fénysugarát. A makulátlan tiszta fény az Ő tündöklő lényéből sugárzik, és mindazok imádják Krisztust, a Megváltót, akik Őt szolgálták. Míg a gonoszok menekülnek, követői Krisztus közelségében örvendeznek.

Ekkor veszik át megígért örökségüket azok, akiket Krisztus megváltott az emberek közül. Így teljesedik szó szerint Isten Izráellel való szándéka. Ember nem hiúsíthatja meg Isten tervét. Miközben Sátán végzi gonosz munkáját, Isten szándéka biztosan halad a megvalósulás felé. Így volt ez Izráel házával is a megosztott birodalom történelmében. Így van ez ma is a lelki Izráelben.

A pátmoszi látnok, aki áttekintette a korszakokat egészen addig, amíg Isten helyreállítja Izráelt az újjáteremtett földön, ezt mondta:

„...láttam: íme, nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, és hatalmas hangon kiáltottak: Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!

Az angyalok mind ott álltak a trónus, a vének és a négy élőlény körül, arcra borultak a trónus előtt, és imádták Istent eképpen: Ámen! Az áldás, a dicsőség és a bölcsesség, a hálaadás és a tisztesség, a hatalom és az erő a mi Istenünké örökkön örökké. Ámen.”

„És hallottam valami nagy sokaság hangját, mely mintha nagy vizek zúgása és erős mennydörgés hangja volna: Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt.” Ő „uraknak Ura és királyoknak Királya, és akik vele vannak, azok az elhívottak, a választottak és hűségesek” (Jel 7:9–12; 19:6–7; 17:14).