Josafát harmincöt éves koráig – trónra lépéséig – maga előtt látta Asának, a kegyes királynak példáját, aki majdnem minden válságos helyzetben „azt tette, amit helyesnek lát az Úr” (1Kir 15:11). Huszonöt évig tartó áldásos uralkodása alatt igyekezett „mindenben apjának, Ászának az útján” járni, „és nem tért le róla” (1Kir 22:43).

Mivel igyekezett bölcsen uralkodni, rá akarta bírni alattvalóit, hogy határozottan foglaljanak állást a bálványimádó szokások ellen. Országának népe „továbbra is áldozott és tömjénezett az áldozóhalmokon”. A király nem rombolta le azonnal ezeket az oltárokat, de kezdettől fogva próbálta Júdát megóvni azoktól a bűnöktől, amelyek Akháb uralkodása alatt az északi országot jellemezték. Hosszú évekig Akháb kortársa volt. Josafát hű maradt Istenhez. „...nem kereste a Baalokat, hanem atyja Istenét kereste, és az ő parancsolatai szerint élt, nem pedig Izráel cselekedetei szerint.” Feddhetetlenségéért az Úr vele volt, és „megerősítette kezében a királyi hatalmat” (2Krón 17:3–5).

„Egész Júda ajándékot adott Jósáfátnak, úgyhogy gazdagsága és dicsősége igen nagy lett. ...az Úr útjain járt...” (2Krón 17:5–6). Amint múlt az idő, a király reformokat hajtott végre. „...eltávolította Júdából az áldozóhalmokat és a szent fákat” (2Krón 17:6). „Kisöpörte az országból a férfiparáznák maradékát, akik még megmaradtak apjának, Ászának az idejéből” (1Kir 22:47). Így Júda lakossága fokozatosan megszabadult sok olyan dologtól, amely súlyosan veszélyeztette lelki fejlődését.

A népnek országszerte szüksége volt arra, hogy megtanítsák Isten törvényére. E törvény megértésében rejlett biztonságuk. Kívánalmaihoz szabva életüket, hűségesek lesznek mind Istenhez, mind emberhez. Ezt tudva, Josafát intézkedett arról, hogy népe alapos tanítást kapjon a Szentírásból. Birodalma különböző részeiért felelős fejedelmek gondoskodtak arról, hogy a tanító papok becsületesen végezzék szolgálatukat. Ezek a tanítók, akik a fejedelmek közvetlen ellenőrzése mellett dolgoztak, királyi rendeletre lettek kiküldve, „...hogy tanítsanak Júda városaiban” (2Krón 17:7). Minthogy sokan igyekeztek megérteni Isten akaratát és elhagyni a bűnt, megújulás következett be.

Josafát eredményes uralkodása annak tulajdonítható, hogy bölcsen gondoskodott alattvalói lelki szükségleteiről. Az Isten törvénye iránti engedelmesség nagyon hasznos. Az Úr kívánalmaihoz való alkalmazkodásban átformáló erő rejlik, amely békét és jóakaratot teremt az emberek között. Ha minden férfi és nő Isten Igéjének tanításait tenné élete irányítójává, gondolatai és érzelmei zsinórmértékévé, akkor a nemzeti és társadalmi problémák megszűnnének. Minden családból olyan befolyás áradna, amely fokozná mások lelki látását és erkölcsi erejét. Ez mind a nemzeteknek, mind az egyéneknek előnyt jelentene.

Josafát hosszú évekig békességben élt. Nem zaklatták a környező nemzetek. „Ezért az Úr rettegést támasztott a Júda körül levő országok királyaiban...” (2Krón 17:10). Filisztea adót fizetett és ajándékokat adott néki, Arábiától nagy juh- és kecskenyájat kapott. „Josafátnak egyre nagyobb lett a hatalma. Várakat és raktár-városokat épített Júdában. ...vitéz férfiakból álló katonasága volt... azokon kívül, akiket a király a megerősített városokban helyezett el egész Júdában” (2Krón 17:12–19). „...nagy volt a gazdagsága és dicsősége” ezért hatalmas befolyása volt az igazságra és a jogosságra (2Krón 18:1).

Néhány évvel trónra lépése után a jólét csúcsára jutott Josafát beleegyezett abba, hogy fia, Jórám, feleségül vegye Atáliát, Akháb és Jézabel leányát. E házassággal olyan szövetség jött létre Júda és Izráel országa között, amelyet Isten nem akart. Ez a szövetség a válság idején bajt hozott a királyra és számos alattvalójára.

Egy alkalommal Josafát meglátogatta Izráel királyát Samáriában. A Jeruzsálemből érkező királyi vendég iránt különleges tiszteletet tanúsítottak. Távozása előtt rávették arra, tartson Izráel királyával a Szíria elleni háborúban. Akháb azt remélte, hogyha egyesíti haderejét Júdáéval, akkor vissza tudja hódítani Rámóthot, a régi menedékvárosok egyikét, amelyről állította, hogy jog szerint Izráelé.

Jóllehet Josafát egy gyenge pillanatában elhamarkodottan megígérte, hogy Izráel királyával tart Szíria elleni harcában, de jobb belátásra jutva, kutatni kezdte, akarja-e Isten ezt a vállalkozást. „Kérdezd meg előbb az Úr igéjét! – tanácsolta Akhábnak. Erre Akháb összehívott négyszáz samáriai hamis prófétát, és megkérdezte őket: Elmenjünk-é harcolni Rámót-Gileádért, vagy letegyek róla?” A válasz így hangzott: „Vonulj föl, mert Isten a király kezébe adja azt!” (2Krón 18:4–5)

Josafátnak kétségei voltak. Biztosan akarta tudni Isten akaratát. „Nincs itt az Úrnak több prófétája, akit megkérdezhetnénk?” (2Krón 18:6.) „Van még egy ember, aki által megkérdezhetjük az Urat, de én gyűlölöm őt, mert sohasem prófétál nekem jót, hanem csak rosszat. Míkájehú, Jimlá fia az” (1Kir 22:8). Josafát ragaszkodott ahhoz, hogy hívják oda Isten emberét. Amikor megjelent előttük, és Akháb felszólította, „...hogy csak igazat mondj nekem az Úr nevében”, Mikeás ezt mondta: „Láttam az egész Izráelt szétszóródva a hegyeken, mint egy nyájat, amelynek nincs pásztora. Az Úr pedig ezt mondta: Nincs ezeknek gazdájuk, térjen haza mindenki békével!” (1Kir 22:16–17).

A prófétai kijelentés nyomán a királyoknak be kellett volna látniuk, hogy a menny nem helyesli tervüket. De egyikük sem volt hajlandó elfogadni a figyelmeztetést. Akháb kitűzte a célt, és nem akart attól eltérni. Josafát pedig becsületszavát adta, hogy népével együtt Akhábbal tart a harcban (2Krón 18:3). Ilyen ígéret után nem akarta visszatartani seregét. „Azután fölvonult Izráel királya és Jósáfát, Júda királya Rámót-Gileád ellen” (1Kir 22:29).

A csatában Akháb nyíl által megsebesült és alkonyatkor meghalt. „Napnyugtakor ez a kiáltás szaladt végig a táboron: Mindenki a városába! Mindenki a hazájába!” (1Kir 22:36) Így teljesedett be a próféta kijelentése.

Ebből a végzetes ütközetből Josafát visszatért Jeruzsálembe. Amikor a város felé közeledett, Jéhu próféta ezzel a dorgálással ment elé: „A bűnöst kellett segítened, és az Úr gyűlölőit szeretned? Ezért szállt rád az Úr haragja. Bár volt benned valami jó is, mert kiirtottad az országból a szent fákat, és állhatatos szívvel kerested az Istent” (2Krón 19:2–3).

Josafát uralkodásának későbbi éveit jórészt Júda nemzeti és lelki bástyái megerősítésével töltötte. „...kiment a nép közé, Beérsebától fogva egészen Efraim hegyvidékéig, és megtérítette őket őseik Istenéhez, az Úrhoz” (2Krón 19:4).

A király egyik fontos intézkedése a hatékony bíróság létesítése és fenntartása volt. „Bírákat nevezett ki az országban, Júda minden megerősített városában, városról városra”, és nekik adott megbízásában ezt hangsúlyozta: „Nézzétek meg jól, mit tesztek, mert nem emberek, hanem az Úr megbízásából ítélkeztek, és ő lesz veletek az ítélethozatalban. Most azért rettegjetek az Úrtól, és vigyázzatok, hogy mit tesztek, mert Istenünk, az Úr nem tűri a hamisságot, a személyválogatást és a vesztegetés elfogadását!” (2Krón 19:5–7).

Továbbfejlesztette az igazságszolgáltatási rendszert a jeruzsálemi fellebbviteli bíróság létrehozásával „nevezett ki Jósafát lévitákat, papokat és izráeli családfőket az Úrra tartozó ügyeknek és a jeruzsálemi lakosok pöreinek az intézésére” (2Krón 19:8).

A király hűségre buzdította ezeket a bírákat. „Így járjatok el az Úr félelmében, hűséggel és tiszta szívvel: – parancsolta nekik. Bármilyen peres ügyet terjesztenek elétek honfitársaitok, akik a maguk városaiban laknak, vérontásra, törvényre, parancsolatra, rendelkezésekre vagy ítélkezésekre vonatkozólag, figyelmeztessétek őket, hogy vétkessé ne váljanak az Úr előtt, és az ő haragja rátok és honfitársaitokra ne szálljon. Így járjatok el, és akkor nem vétkeztek!

Az Úrra tartozó minden dologban Amarjáhú pap lesz a vezetőtök, a királyra tartozó minden dologban pedig Zebadjáhú, Jismáél fia, a Júda házából való fejedelem. Mint hivatalnokok, a léviták állnak rendelkezésetekre.

Működjetek bátran, az Úr pedig legyen a jókkal!” (2Krón 19:9–11)

Körültekintő intézkedésében, amellyel alattvalói jogait és szabadságát akarta védeni, Josafát hangsúlyozta, hogy az igazság Istene, aki mindenkin uralkodik, tekintettel van az emberi család minden tagjára. „Isten ott áll az isteni közösségben, ítéletet tart az istenek fölött.” És akiket arra jelölt ki, hogy uralma alatt ítélkezzenek, azok védjék a „nincstelennek és az árvának a jogát, szolgáltassatok igazságot a nyomorultnak és szűkölködőnek! ...ragadjátok ki a bűnösök kezéből” (Zsolt 82:1, 3–4).

Josafát uralkodása vége felé Júda országára olyan sereg tört rá, amelynek közeledtére a lakosság jogosan reszketett. „...hadba vonultak Jósáfát ellen a móábiak és az ammóniak a meúniak egy részével együtt”. Az ellenség támadásának hírét ezekkel a megdöbbentő szavakkal hozta egy követ a királynak: „...a tenger túlsó részéről nagy sokaság jön ellene Edóm felől, és már Hacecon-Támárban, azaz Éngediben vannak...” (2Krón 20:1–2).

Josafát bátor, hőslelkű ember volt. Éveken át erősítette seregeit és erődített városait. Jól felkészült arra, hogy szembeszálljon bármilyen ellenséggel. Ebben a válságos helyzetben mégsem emberi fegyverekbe helyezte bizalmát. Nem fegyelmezett katonái és körülkerített városai, hanem az Izráel Istenébe vetett élő hit által remélhette a győzelmet a pogányokon, akik azzal kérkedtek, hogy meg tudják alázni Júdát a nemzetek szeme láttára.

„Megijedt Jósáfát, az Urat kezdte keresni és böjtöt hirdetett egész Júdában. Összegyülekeztek a júdaiak, hogy segítséget kérjenek az Úrtól. Júda összes városából is eljöttek, hogy az Úr segítségét kérjék.”

A templom udvarán a nép előtt állva, Josafát imában öntötte ki lelkét. Isten ígéreteire hivatkozva ismerte be Izráel tehetetlenségét. „Uram, őseink Istene! Te vagy Isten a mennyben, aki uralkodsz a népek minden királyságán! A te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sem állhat meg veled szemben. Istenünk, te űzted ki ennek az országnak a lakóit néped, Izráel elől, és örökre odaadtad azt barátod, Ábrahám utódainak. És itt laktak, itt építettek neved tiszteletére szentélyt, és ezt mondták: Ha majd veszedelem, fegyver, ítélet, dögvész vagy éhínség jön ránk, megállunk ez előtt a templom előtt és te előtted, mert a te neved ebben a templomban van; és ha segítségért kiáltunk hozzád nyomorúságunkban, hallgass meg, és szabadíts meg minket.

De látod, az ammóniak és móábiak, Széír hegyvidékének a lakói, akik között nem engedted átvonulni az izráelieket, amikor Egyiptomból jöttek, és így kikerülték, és nem pusztították el őket, ezek most azzal fizetnek nekünk, hogy ellenünk támadnak, és ki akarnak űzni birtokodból, amelyet birtokunkba adtál. Istenünk, ítéld meg őket! Mert nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad. Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk” (2Krón 20:3–12).

Josafát bizalommal mondhatta az Úrnak: „csak rád tekintünk”. Éveken át arra oktatta a népet: bízzon abban, aki a letűnt korokban oly sokszor közbelépett, hogy megóvja választottait a teljes pusztulástól, és most, amikor az ország veszélyben volt, Josafát nem volt egyedül. „Eközben a júdaiak valamennyien ott álltak az Úr színe előtt gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal együtt” (2Krón 20:13). Közösen böjtöltek és imádkoztak; együtt könyörögtek az Úrhoz, zavarja össze ellenségeiket Jahve nevének megdicsőítésére.

„Istenem, ne maradj csendben, ne hallgass, és ne légy tétlen, Istenem! Hiszen háborognak ellenségeid, gyűlölőid fenn hordják fejüket. Néped ellen titkon ármányt szőnek, tanácskoznak védenceid ellen. Jertek – mondják –, irtsuk ki e népet, ne is emlékezzenek többé Izráel nevére! Mert egyetértésben tanácskoznak, szövetséget kötnek ellened Edóm lakói és az izmáeliek, a móábiak és a hagriak, Gebál, Ammón és Amálék... Úgy bánj velük, mint Midjánnal, mint Siserával, mint Jábínnal a Kisón-pataknál... Szégyenüljenek meg, és rémüldözzenek örökké, pironkodjanak, és vesszenek el! Tudják meg, hogy egyedül te vagy az, akinek Úr a neve, aki felséges az egész földön!”

(Zsolt 83)

Amikor a nép királyával együtt megalázta magát Isten előtt, kérve segítségét, az Úr Lelke Jaházielre, „az Ászáf fiai közül való lévitá”-ra szállt, és Jaháziel így szólt:

„Figyeljetek, egész Júda és Jeruzsálem lakói, meg te, Jósáfát király! Ezt mondja nektek az Úr: Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. Holnap induljatok ellenük! Ők a Cíc-hágón vonulnak majd föl, és a völgy végénél, a Jerúél-puszta előtt találkoztok velük. Nektek nem is kell majd harcolnotok, csak veszteg állnotok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr. Ne félj, és ne rettegj, Júda és Jeruzsálem! Holnap vonuljatok ellenük, mert veletek lesz az Úr!

Ekkor Josáfát arccal a földig hajolt, és Júda meg Jeruzsálem lakói mindnyájan leborultak az Úr színe előtt, és imádták az Urat. A keháti és a kórahi léviták pedig fölálltak, és egyre hangosabban dicsérték az Urat, Izráel Istenét.”

Kora reggel felkeltek, és kivonultak Tekóa pusztájába. Amint közeledett az ütközet, Josafát így szólt: „Hallgassatok rám, Júda és Jeruzsálem lakói! Higgyetek Istenetekben, az Úrban, és megmaradtok! Higgyetek prófétáinak, és boldogultok! Miután tanácsot tartott a néppel, fölállította az Úr énekeseit, akik szent öltözetben dicsérték őt, és az arcvonal előtt vonulva... énekeltek” (2Krón 20:14–21). Ezek az énekesek a sereg előtt mentek, és dicsőítették Istent a győzelem ígéretéért.

Különös dolog volt így csatába szállni az ellenséges sereggel – énekkel dicsőítve az Urat és magasztalva Izráel Istenét. Ez volt a csatadaluk. Megkapták a szentség ékességét. Reménységünk, bátorságunk és hitünk egyre fokozódna, ha többet dicsőítenénk Istent. Vajon ez nem erősítené-e ma is az igazság hőslelkű védőit?

„...az Úr lázadókat támasztott a Júdára támadó ammóniak, móábiak és a Széír-hegyvidék lakói között, és ezért vereséget szenvedtek. Az ammóniak és a móábiak a Széír-hegyvidék lakóira támadtak, hogy kiirtsák és elpusztítsák őket. Amikor végeztek Széir lakóival, egymás pusztulását segítették elő.

Mire a júdabeliek a pusztai őrhelyhez érkeztek, és a sokaság felé fordultak, már csak az elesettek holttestei voltak a földön, és senki sem menekült meg” (2Krón 20:22–24).

Isten volt Júda erőssége ebben a válságos helyzetben; ma is Ő népének erőssége. Ne a fejedelmekben bízzunk, és ne állítsunk embereket Isten helyére! Nem szabad elfelejtenünk, hogy az ember esendő és tévedő. Isten, akié minden hatalom, a mi erős védőbástyánk. Minden veszélyben éreznünk kell, hogy övé a harc. Erőforrásai kimeríthetetlenek, és a látszólagos lehetetlenség a győzelmet még nagyobbá teszi.

„Segíts meg minket, szabadító Istenünk, ments meg, és gyűjts össze a népek közül, hogy hálát adhassunk szent nevednek, és dicsőítve magasztalhassunk téged!”

(1Krón 16:35)

Júda serege zsákmánnyal megrakodva tért vissza „örömmel... mert örömöt szerzett nekik az Úr; megszabadította őket ellenségeiktől. És bevonultak Jeruzsálembe lantokkal, citerákkal és harsonákkal az Úr házához” (2Krón 20:27–28). Minden okuk megvolt az örvendezésre. Annak a parancsnak engedelmeskedve, hogy: „csak veszteg” kell állnotok „és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr. Ne félj, és ne rettegj... ” (2Krón 20:17), teljesen Istenbe helyezték bizalmukat. Bebizonyosodott, hogy Ő erősségük és szabadítójuk. Dávid ihletett himnuszát megértve énekelhették:

„Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban... íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat éget el. Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld. A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk”

(Zsolt 46).

„Nevedhez méltóan dicsérnek a föld kerekségein, Istenünk, jobbod csupa igazság. Örül Sion hegye, vigadoznak Júda leányai, mert igazságot osztasz. ...

Bizony, itt van Isten, a mi Istenünk örökkön örökké, ő vezet minket mindhalálig”

(Zsolt 48:11–15).

Júda uralkodója és a királyi sereg hitére „az Istentől való rettegés fogta el az országok összes királyságát, amikor meghallották, hogy az Úr harcolt Izráel ellen. Ezért békében élt Jósáfát országa, mert Istene nyugalmat adott neki mindenfelől” (2Krón 20:29–30).