Salamon tékozlásának és zsarnokoskodásának első és legfőbb oka volt, hogy nem őrizte, és nem fejlesztette magában az önfeláldozás lelkületét.

Amikor a Sínai-hegy lábánál Mózes elmondta a népnek Isten parancsát: „Készítsenek nékem szentélyt, hogy köztük lakjam”, az izráeliták az alkalomhoz illő ajándékokkal válaszoltak. „Azután eljött mindenki, akit a szíve indított, akit a lelke hajtott, és elhozta az Úrnak szánt felajánlását...” (2Móz 25:8; 35:21). A szentély építése nagy és alapos előkészületet kívánt. A legértékesebb és legdrágább anyagokból nagy mennyiségre volt szükség, de az Úr csak önkéntes áldozatokat fogadott el. „...minden embertől, akit arra indít a szíve. Gyűjtsétek össze a nekem szánt felajánlásokat” (2Móz 25:2) – ismételte el Mózes az Úr parancsát a gyülekezetnek. Elsősorban odaszentelődésre és áldozatkészségre volt szükség ahhoz, hogy a magasságos Istennek lakóhely épüljön.

Dávid hasonló önfeláldozásra szólította a népet, amikor átruházta Salamonra a templomépítés felelősségét. Azt kérdezte az összegyűlt sokaságtól: „Ki akar még önként, bőkezűen adakozni az Úrnak?” (1Krón 29:5). Akiknek valami részük volt a templomépítésben, azoknak az odaszentelődésre és készséges szolgálatra való felhívást állandóan emlékezetükben kellett tartaniuk.

A pusztai sátortemplom építésére kiválasztott embereket Isten különleges szakértelemmel és bölcsességgel áldotta meg. „Akkor ezt mondta Mózes Izráel fiainak: Nézzétek! Az Úr név szerint elhívta Becalélt, Húr fiának, Úrinak a fiát Júda törzséből. Betöltötte isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkára... Azzal a képességgel is felruházta, hogy tanítson a Dán törzséből való Oholiábbal, Ahiszámák fiával együtt. Nagy hozzáértéssel ajándékozta meg őket, hogy el tudjanak készíteni mindenféle faragó, szövő, hímző és takácsmunkát... ” (2Móz 35:30–35). Mennyei lények működtek együtt az Isten által kiválasztott munkásokkal.

E munkások leszármazottai nagymértékben örökölték atyáik képességét. Ezek a Júda és Dán törzséhez tartozó emberek egy ideig még alázatosak és önzetlenek maradtak; de lassanként, szinte észrevétlenül elengedték Isten kezét, és ezzel együtt kihalt belőlük az Istennek való önzetlen szolgálat vágya. Magasabb bért kértek szolgálatukért, mert a művészi igényű munkákban rendkívüli szakértelmet tanúsítottak. Egyes esetekben teljesítették kérésüket, de több alkalommal a környező népeknél vállaltak munkát. A kiváló ősöket betöltő önfeláldozó lelkületet felváltotta a kapzsiság szelleme, és egyre többet akartak kapni. Hogy önző kívánságaikat kielégíthessék, Istentől kapott szaktudásukat pogány királyok szolgálatába állították, és képességeiket olyan munkák végzésére használták, amelyek szégyent hoztak Teremtőjükre.

Közöttük keresett Salamon kitűnő szakembert a Mórija hegyén építendő templom munkálatainak irányításához. A király a szent építmény minden részletére kiterjedő, pontos leírást kapott, és hitben kérhetett volna Istentől a kívánt munka pontos elvégzéséhez szükséges különleges szakértelemmel felruházott, megszentelt segítőket. Salamon azonban szem elől tévesztette azt az alkalmat, hogy Istenbe vetett hitét gyakorolja. Tírus királyától kért „olyan embert, aki ért az arany, az ezüst, a réz és a vas megmunkálásához, a piros bíborhoz, a karmazsinhoz és a kék bíborhoz, és el tudja készíteni a véseteket azokkal a mesterekkel együtt, akik nálam Júdában és Jeruzsálemben vannak...” (2Krón 2:7)).

A föníciai király válaszként elküldte Húrámot, „...Dánból származó asszony fiát, akinek tíruszi az apja” (2Krón 2:13). Húrám anyai ágon Aholiáb leszármazottja volt. Aholiábnak – aki évszázadokkal előbb élt – Isten különleges bölcsességet adott a szent sátor építéséhez.

Így Salamon munkásainak élére olyan ember került, akit nem sarkallt önzetlen vágy arra, hogy Istennek szolgáljon. E világ istenét – a mammont – szolgálta. Lényének alapvonása az önzés volt.

Mivel Húrám rendkívül ügyes volt, magas munkabért igényelt. Azokat az elveket, amelyeket vallott, társai is fokozatosan magukévá tették. Amint nap mint nap együtt dolgoztak vele, összehasonlították bérét a saját bérükkel, és kezdték szem elől téveszteni munkájuk szent jellegét. Az önmegtagadás lelkületét felváltotta a kapzsiság szelleme. Magasabb bért követeltek, mint amit kaptak.

Az így elindult rontás átjárta az Úr szolgálatának minden ágát, és hatását az egész birodalomban éreztette. A kikövetelt és megkapott magas bér sok embernek lehetőséget adott a fényűzésre és tékozlásra. A gazdagok elnyomták a szegényeket. Az önfeláldozás szelleme szinte már ismeretlen volt. E messze ágazó hatásokban találhatjuk egyik fő okát annak, hogy az, aki valamikor a legbölcsebbek közé tartozott, iszonyatos módon megtagadta hitét.

Nagyon fontos tanulságot vonhatunk le a pusztai sátortemplom és a salamoni templom építőinek lelkülete és indítékai éles különbségéből. A templom munkásait jellemző haszonlesés megtalálható ma a világban uralkodó önzésben. Általánossá lett a kapzsiság. Megszokott dolog az is, hogy az emberek magasabb állásra törekednek, és nagyobb bért hajszolnak. A pusztai sátortemplom munkásainak szolgálatkészségével és jókedvű önmegtagadásával ritkán találkozunk. Pedig csakis e lelkület kellene áthassa a Jézus követőit! Mennyei Mesterünk példát mutatott arra, hogyan kell tanítványainak dolgozniuk. Azoknak, akikhez így szólt: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket” (Mt 4:19), nem kínált fel összeget szolgálatuk jutalmául. Osztozniuk kellett önmegtagadásában és áldozatában.

Ne a kapott bérért dolgozzunk! Szolgálatunkra, amelyet Istenért végzünk, ne késztessen semmi önző indíték. Az önzetlen odaszentelődés és áldozatos lelkület volt és lesz is mindig az Istennek kedves szolgálat első feltétele. Urunk és Mesterünk azt akarja, hogy egyetlen önző szál se szövődjék bele művébe. Igyekezetünkbe bele kell vinnünk azt az ügyességet és szaktudást, pontosságot és bölcsességet, amelyet a tökéletesség Istene a földi templom építőitől elvárt. Munkánk közben sohase felejtsük el, hogy legnagyobb képességeink és legnagyszerűbb szolgálataink is csak akkor kedvesek Isten előtt, ha az ént az oltárra tesszük – élő, égő áldozatként.

Salamon a kísértésnek engedve, igényt tartott arra a dicsőségre, amely egyedül Istent illeti meg. Ennek, és számos egyéb helyes elv feladásának következményeként bukott el Izráel királya.

Attól a naptól fogva, hogy Isten Salamonra bízta a templomépítés munkáját, egészen az építkezés befejezéséig, a király köztudott célja volt, hogy „házat akart építeni Izráel Istene, az Úr neve tiszteletére” (2Krón 6:7). Ez a cél teljes mértékben kifejezésre jutott a templom felszentelésekor összesereglett Izráel előtt. A király megvallotta imájában, hogy Jahve ezt mondta: „Ott lesz az én nevem” (1Kir 8:29).

Salamon felajánló imájának egyik legmegindítóbb része volt az idegenekért mondott esedezés, akik azért jönnek el távoli országokból, hogy jobban megismerjék Őt, akinek híre mindenfelé eljutott a nemzetek között. „...mert hallani fognak nagy nevedről, erős kezedről és kinyújtott karodról, ha eljön és imádkozik ebben a házban, te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, és tedd meg mindazt, amit az idegen kér tőled, hogy a föld minden népe megismerje nevedet, és úgy féljenek téged, ahogyan néped, Izráel, és tudják meg, hogy a te nevedről nevezték el ezt a házat, amelyet építettem” (1Kir 8:42–43).

Az istentisztelet végén Salamon Isten iránti hűségre és ragaszkodásra buzdította Izráelt: „hadd tudja meg a föld minden népe, hogy az Úr az Isten, nincs más” (1Kir 8:60).

Salamonnál nagyobb volt az, aki a templomot tervezte. Isten bölcsessége és dicsősége mutatkozott meg abban. Aki ezt nem tudta, természetszerűen Salamont csodálta és dicsőítette, mint tervezőt és építészt. A király azonban a templom tervezéséért és kivitelezéséért járó minden dicsőséget elhárított.

Ez történt akkor is, amikor Sába királynője eljött Salamonhoz. Hallott bölcsességéről és a nagyszerű templomról, amelyet épített. Elhatározta, próbára teszi „találós kérdésekkel”, és maga nézi meg híres munkáját. Szolgák kíséretében, tevékkel tette meg a hosszú utat Jeruzsálembe, „amelyek balzsamot, igen sok aranyat és drágakövet hoztak. Elment Salamonhoz és beszélt vele mindenről, amit kigondolt.” Salamon beszélgetett vele a természet titkairól. Tanítást adott a természet Istenéről, a nagy Teremtőről, aki a magasságos mennyben lakik, és mindenen uralkodik. „Salamon megfelelt minden szavára, és nem volt egyetlen olyan rejtélyes szó sem, amelyikre a király ne tudott volna megfelelni” (1Kir 10:1–3; 2Krón 9:1–2).

„Amikor Sába királynője látta Salamon nagy bölcsességét és a palotát, amelyet építtetett, ...még a lélegzete is elállt, és ezt mondta a királynak: Igaz volt, amit országomban hallottam dolgaidról és bölcsességedről, de nem hittem azoknak a beszédeknek, míg magam el nem jöttem, és saját szememmel meg nem láttam. Nekem még a felét sem mondták el. Bölcsességed és gazdagságod felülmúlja azt a hírt, amelyet hallottam. Boldogok az embereid, és boldogok azok a szolgák, akik állandóan előtted állnak, és hallgatják bölcs szavaidat” (1Kir 10:4–8; 2Krón 9:3–6).

Mire a látogatás véget ért, a királyné megtanulta Salamontól, hogy kinek köszönheti bölcsességét és gazdagságát. Nem az embert dicsőítette, amikor így kiáltott fel: „Áldott legyen Istened, az Úr, aki kedvét lelte benned, és Izráel trónjára ültetett! Mivel az Úr szereti Izráelt örökké, azért tett királlyá téged, hogy jogot és igazságot szolgáltass” (1Kir 10:9). Isten ilyen benyomást akar kelteni minden emberben. És amikor „a föld minden királya igyekezett Salamonhoz eljutni, hogy hallhassák bölcsességét, amelyet Isten adott a szívébe” (2Krón 9:23), Salamon egy ideig megdicsőítve Istent tiszteletteljesen a menny és föld Teremtőjéhez, a világegyetem Urához, a bölcsek Bölcséhez irányította őket.

Ha Salamon az emberek figyelmét továbbra is alázatos lelkülettel önmagáról arra a valakire irányította volna, akitől a bölcsességet, gazdagságot és megtisztelő helyet kapta, micsoda történet szólna róla! De míg az ihletett feljegyzés beszél erényeiről, pontosan tanúskodik bukásáról is. A nagyság csúcsára emelkedett és a jólét ajándékaival körülvett Salamon megszédült, elvesztette egyensúlyát, és elbukott. A világ folyton dicsőítette, és végül képtelen volt ellenállni a hízelgésnek. A bölcsesség, amelyet Isten azért adott neki, hogy azzal az ajándékozót dicsőítse meg, büszkeséggel töltötte el. Végül hagyta, hogy az emberek úgy beszéljenek róla, mint aki legméltóbb a dicsőítésre annak az épületnek a páratlan nagyszerűségéért, amelyet „az Úrnak, Izráel Istenének” dicsőségére terveztek és építettek.

Így történt, hogy Jahve temploma a nemzetek között mindenütt „Salamon temploma”-ként lett ismertté. Az emberi eszköz magának tulajdonította azt a dicsőséget, amely a magas rangúaknál is a „magasabb rangú”-t (Préd 5:7) illeti meg. A mai napig azt a templomot, amelyről Salamon kijelentette: „...a te nevedről nevezték el ezt a házat, amelyet építettem” (2Krón 6:33), többnyire nem Jahve, hanem „Salamon temploma”-ként emlegetik.

Az ember akkor a leggyengébb, amikor hagyja, hogy a menny ajándékaiért őt dicsőítsék. Az igazi hívőnek mindenben Isten az első és a legnagyobb. Semmilyen becsvágyó indíték nem csökkenti Isten iránti szeretetét. Szilárdan, kitartóan visszahárítja a dicsőséget mennyei Atyjára. Ha hűségesen megdicsőítjük Isten nevét, indítékainkat a menny irányítja, lelki és értelmi képességeink pedig fejlődnek.

Jézus, a mennyei Mester mindig mennyei Atyja nevét dicsőítette. Tanítványait oktatta, hogy így imádkozzanak: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved” (Mt 6:9). Nem felejthették el megvallani, hogy „tied... a dicsőség” (Mt 6:13). A nagy Gyógyító olyan gonddal igyekezett az emberek figyelmét önmagáról erejének Forrására irányítani, hogy „a sokaság pedig csodálkozott, amikor látta, hogy a némák beszélnek, a nyomorékok épek lesznek, a bénák járnak, a vakok pedig látnak, és dicsőítette Izráel Istenét” (Mt 15:31). Abban a csodálatos imában, amelyet Krisztus közvetlen keresztre feszítése előtt mondott, kijelentette: „Én megdicsőítettelek téged a földön... most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel – könyörgött –, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett” (Jn 17:1, 4, 25–26).

„Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcseségével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával; Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtek a földön, mert ezekben telik kedvem – így szól az Úr!” (Jer 9:23, 24).

„Isten nevét dicsérem énekkel, magasztalom hálaadással.”

„Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom.”

„Magasztallak, Uram, Istenem, teljes szívből, és tisztelem nevedet örökké. ”

„Hirdessétek velem az Úr nagyságát,magasztaljuk együtt az ő nevét!”

(Zsolt 69:31; Jel 4:11; Zsolt 86:12; 34:4)

Azoknak az elveknek az alkalmazásán kívül, amelyek megfosztották Izráelt az áldozatos lelkülettől, és öndicsőítésre késztették, még valami erősen megnyirbálta Istennek Izráellel kapcsolatos tervét. Isten azt akarta, hogy népe a világ világossága legyen. Törvénye dicsőségét kellett volna sugározniuk, életükkel kinyilatkoztatniuk. Hogy ezt az elgondolását megvalósítsa, a föld népei között kulcsfontosságú helyre telepítette le a választott népet.

Salamon idejében Izráel országa a Földközi-tengertől az Eufrátesz folyóig, észak-déli irányban pedig Hamathtól Egyiptomig terjedt. Ezen a területen a világ kereskedelmének számos természet alkotta útvonala vezetett át. Távoli országok karavánjai rendszeresen áthaladtak rajta. Ez lehetőséget kínált Salamonnak és népének arra, hogy bemutassák a királyok Királyának jellemét minden nemzetiségű ember előtt, és megtanítsák őket Isten iránti tiszteletre, engedelmességre. Isten az egész világnak adta ezt az ismeretet. Az áldozati szertartások tanításai útján magasra kellett volna emelniük Krisztust a nemzetek előtt, hogy mindenki, aki akar, üdvösséghez jusson.

Annak a nemzetnek élén állva, amelyet Isten világító toronyként adott a környező népeknek, Salamonnak – Istentől kapott bölcsességét és befolyását latba vetve – nagy mozgalmat kellett volna szerveznie és irányítania az Istent és igazságát nem ismerők felvilágosítására. Tömegeket hódoltathatott volna meg a mennyei elvek előtt. Izráel védelmet talált volna a pogányok szokásaival szemben, és a dicsőség Urát nagy tisztelet övezte volna. De Salamon szem elől tévesztette ezt a szent célt. Nem használta ki nagyszerű lehetőségeit, amelyek a birodalmán állandóan áthaladók, illetve a fontosabb városokban időzök felvilágosítására kínálkoztak.

Azt az önzetlen lelkületet, amelyet Isten Salamon és minden igaz zsidó szívébe plántált, kiszorította az üzleti szellem. A sok nemzettel való kapcsolat kínálta alkalmakat egyéni gazdagodásra használták ki. Salamon úgy akarta politikai helyzetét erősíteni, hogy erődített városokat építtetett a kereskedelmi utak csomópontjainál. Újjáépítette Joppé közelében lévő Gézert. Ez a város az, amely Egyiptomot Szíriával összekötő útvonalon helyezkedett el. Újjáépítette: a Jeruzsálemtől nyugatra fekvő Bethhoront, ahonnan kilátás nyílt azokra a hegyszorosokra, amelyeken a Júda szívéből Gézerbe és a tengerpartra vezető út áthaladt; Megiddót, amely a Damaszkuszból Egyiptomba és Jeruzsálemtől észak felé vezető karavánúton helyezkedett el; és „Tadmort a pusztában” (2Krón 8:4) a keletről jövő karavánok útvonala mentén. Ezek mind jól megerősített városok voltak. Salamon kiaknázta a Vörös-tenger felső kijárójának előnyös kereskedelmi helyzetét. Ugyanis hajókat építtetett Esiongáberben... a Vörös-tenger partján, az Edom „földén”. „Salamon szolgáival együtt” gyakorlott tírusi hajósok alkották ezeknek az Ofir felé átkelő hajóknak a legénységét. Elmentek „Ofirig... és hozának onnét... aranyat” és „ébenfát... nagy bőséggel és drágaköveket” (2Krón 8:18; 1Kir 9:26; 10:11).

A királynak és alattvalói közül sok embernek a jövedelme igen megnőtt. De milyen áron! Azoknak a kapzsisága és rövidlátása miatt, akikre Isten kinyilatkoztatásait bízta, a főutakat elárasztó megszámlálhatatlan tömeg nem ismerte meg Jahvét.

Salamon élete éles ellentétben állt azzal az életprogrammal, amelyet Krisztus követett a földön. A Megváltó – bár övé volt „minden hatalom” – soha nem vette igénybe hatalmát önmaga felmagasztalására. Nem álmodott földi győzelemről, sem világi nagyságról. Ilyen ábrándok nem ejtettek foltot az emberiségért végzett tökéletes szolgálatán. „A rókának barlangja van és az égi madárnak fészke – mondta –, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Mt 8:20). Akik az idő szavára hallgatva a Mester szolgálatába lépnek, tanulmányozzák tüzetesen munkamódszerét. Ő kihasználta a forgalmas utak kínálta kedvező alkalmakat.

Útja közben időnként megállt Kapernaumban, amelyet „a maga városa”-ként ismertek (Mt 9:1). Damaszkuszból Jeruzsálembe, Egyiptomba és a Földközi-tengerhez vezető főútvonal mentén helyezkedett el, ezért nagyon alkalmas volt arra, hogy a Megváltó munkájának központja legyen. Sokfelől jöttek emberek és megpihentek a városban, vagy áthaladtak rajta. Jézus ott mindenféle nemzetiségű és rangú emberrel találkozott. Tanításait más országokba és sok családhoz elvitték. Érdeklődés támadt a Messiásra mutató próféciák iránt. Az emberek figyelme a Megváltóra irányult, és a világ megismerte küldetését.

Korunkban sokkal több alkalom van minden rendű-rangú és sokféle nemzetiségű emberrel való kapcsolat teremtésére, mint amennyi Izráelnek volt. Ezerszerte nagyobb az utazási lehetőség.

Krisztushoz hasonlóan a magasságos Isten követeinek is el kell helyezkedniük azokon a nagy forgalmú utakon, ahol találkozhatnak a világ minden részéből jövő, arra elhaladó tömeggel. És hozzá hasonlóan – az ént Istenbe rejtve –, vetniük kell az evangélium magját, feltárva másoknak a Szentírás drága igazságait. A mag aztán mély gyökeret ver az emberek szívében, és kikel, hogy örök életet teremjen.

Súlyos az a lecke, amelyre Izráelnek ezekben az években elszenvedett kudarca tanít, amikor sem az uralkodó, sem a nép nem töltötte be azt a szent célt, amelyre Isten elhívta. Amiben ők gyengék voltak – annyira gyengék, hogy elbuktak –, abban Isten Izráelének, a menny képviselőinek, akik ma Krisztus igaz egyházát alkotják, erőseknek kell lenniük. Feladatuk, hogy befejezzék azt a munkát, amelyet Isten az emberre bízott, és meghirdessék: a végső ítélet napja közeleg. Nekünk is meg kell küzdenünk azokkal a hatásokkal, amelyek Salamon uralkodása idején Izráel bukását okozták. Azok az erők, amelyek minden igazságosság ellenségei, erős sánc mögé rejtőznek. Csak Isten erejével győzhetünk. A reánk váró küzdelem önmegtagadást kíván. Arra szólít: ne bízzunk önmagunkban, hanem egyedül Istenre támaszkodjunk, hogy bölcsen használjunk ki minden alkalmat a lelkek megmentésére. Isten áldása kíséri egyházát, amikor egységben halad előre, és bemutatja a tévelygés sötétségében veszteglő világnak a szent élet szépségét. Ez a szentség kifejezésre jut az önfeláldozás krisztusi lelkületében, az ember helyett Isten felmagasztalásában, és szerető, fáradhatatlan szolgálatban azokért, akik a megváltás igazságának áldásait annyira nélkülözik.