Az emberiség történelmét „nyomorúság”, „sötétség” és „homály” (Ézsa 8:21) jellemezte. Hosszú századokon át – attól a naptól kezdve, hogy ősszüleink elvesztették édeni otthonukat, egészen addig, amíg Isten Fia a bűnösök Megváltójaként megjelent – a bukott emberiség reménysége a Szabadító eljövetelében összpontosult, aki feloldja az embert a bűn és a sír fogságából.

E lehetőség első jelzését Ádám és Éva Édenben a kígyóra kimondott ítéletben kapta, amikor az Úr kijelentette előttük Sátánnak: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod” (1Móz 3:15).

E szavak hallatára reménység ébredt a bűnös pár szívében, mert a Sátán hatalmának megtöréséről szóló próféciában felismerték a bűn okozta romlástól való szabadulás ígéretét. Bár ellenségük hatalmától szenvedniük kell, mert csábító hatása alá kerülve Jahve világos parancsával szembeni engedetlenséget választották, de nem kell kétségbeesniük. Isten Fia felajánlotta, hogy saját vérével engesztelést szerez törvényszegésükért. Próbaidőt kapnak, amely alatt Krisztus szabadító hatalmába vetett hitük nyomán újra Isten gyermekei lehetnek.

Sátán „e világ istene” (2Kor 4:4) lett azáltal, hogy sikerült az embert az engedelmesség útjáról letérítenie. Az uralom, amely azelőtt Ádámé volt, a bitorló kezébe került. Isten Fia azonban felajánlotta, hogy eljön erre a földre, megfizeti a bűn büntetését, és ezzel nemcsak megváltja az embert, hanem eljátszott uralmát is visszaszerzi. Erről a helyreállításról prófétált Mikeás, amikor így szólt: „És te, őrtornya a nyájnak, Sionnak várhegye! Visszatér hozzád, és helyreáll a régi hatalom...” (Mik 4:8). Pál apostol így utal erre: „...hogy megváltsa tulajdon népét...” (Ef 1:14). A zsoltáríró az ember eredeti örökségének ugyanerre a végső helyreállítására gondolt, amikor kinyilatkoztatta: „Az igazak öröklik a földet, és ott laknak mindvégig” (Zsolt 37:29).

Soha nem aludt ki az emberek szívében az a reménység, hogy Isten Fiának mint Megváltónak és Királynak adventje megváltást hoz. Kezdettől fogva voltak, akik a jelen árnyain túl hitükkel látták a jövő valóságait. Ádám, Séth, Énok, Mathusélah, Noé, Sém, Ábrahám, Izsák és Jákób, valamint más kiváló emberek által az Úr megőrizte az akaratát hirdető drága kinyilatkoztatásokat. Isten így ismertette meg törvénye kívánalmait és a szeretett Fia engesztelő áldozata általi megváltást Izráel fiaival, a választott néppel, akiken keresztül kapta a világ a megígért Messiást.

Izráel reménysége Ábrahám elhívásakor tett ígéretben fogalmazódott meg, majd leszármazottai számára újra és újra elhangzott: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 12:3). Amikor Ábrahám előtt feltárult, hogy Isten meg akarja váltani az embert, az Igazság Napja bevilágított lelkébe, és a sötétség szertefoszlott. Végül pedig maga a Megváltó, amikor itt járt az emberek között és beszélt velük, bizonyságot tett a zsidóknak a pátriárkák boldog reménységéről, az eljövendő Üdvözítő általi szabadulásról. „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat – mondta Krisztus –: meg is látta, és örült is” (Jn 8:56).

Ugyanez az áldott reménység csillant meg abban az áldásban, amit Jákób, a haldokló pátriárka mondott fiára, Júdára:

„Júda! téged magasztalnak testvéreid. Kezed ellenségeid nyakán lesz, leborulnak előtted atyádnak fiai... Nem távozik Júdából a jogar, sem a kormánypálca térdei közül, míg eljő Siló, akinek engednek a népek”

(1Móz 49:8–10).

Az Ígéret földje határán – Bálám próféciájában – ismét elhangzott a világ Megváltója eljöveteléről szóló jövendölés:

„Látom őt, de nem most, szemlélem, de nem közel. Csillag jön fel Jákóbból, királyi pálca támad Izráelből. Bezúzza Móáb halántékát és Sét összes fiainak a koponyáját”

(4Móz 24:17).

Mózes által Isten állandóan emlékeztette Izráelt arra, hogy el fogja küldeni Fiát az elbukott emberiség Megváltójaként. Mózes nem sokkal halála előtt kijelentette: „Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az Úr, olyant, mint én, őreá hallgassatok!” Mózes világos tanítást kapott Izráel számára az eljövendő Messiás munkájáról: „Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te – mondta szolgájának Jahve. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok” (5Móz 18:15–18).

A pátriárkális korban az istentiszteletekhez kapcsolódó áldozatok állandóan emlékeztették a népet az eljövendő Megváltóra. Ez vonatkozott a szentélyszolgálat minden szertartására is Izráel egész történelmében. A szentsátor és a helyét később elfoglaló templom szolgálatai előképekben és jelképekben mindennap tanították a népet Krisztusnak mint Megváltónak, Főpapnak és Királynak adventjéhez fűződő nagy igazságaira. Egyszer egy évben pedig figyelmüket a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem záró jelenetére irányították, amikor a világegyetem végleg megtisztul a bűntől és a bűnösöktől. A mózesi szertartásrend áldozatai állandóan a jobb szolgálatra, a mennyeire mutattak. A földi szentély, amelyben ajándékokat adtak és áldozatokat mutattak be, „példázat... a mostani időre”. Két szent helye „a mennyei dolgok képmása” volt, mert Krisztus, a mi Főpapunk ma „a szentélynek és igazi sátornak szolgája ... amelyet az Úr épített, nem pedig ember” (Zsid 9:9, 23; 8:2).

Attól a naptól fogva, hogy az Úr kijelentette a kígyónak az Édenben, hogy „ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt” (1Móz 3:15), Sátán tudja, hogy soha nem lesz e föld lakóinak korlátlan ura. Amikor Ádám és fiai elkezdték a ceremóniális áldozatokat, amelyeket Isten az eljövendő Megváltó jelképéül rendelt el, Sátán a föld és menny közötti szoros kapcsolat szimbólumát ismerte fel bennük. Hosszú századok alatt e bensőséges kapcsolat megbontására törekedett. Fáradhatatlanul igyekezett hamis színben feltüntetni Istent és félremagyarázni a Megváltóra mutató szertartásokat. Az emberi család tagjainak nagy többségénél sikert ért el.

Miközben Isten meg akarta tanítani az embert arra, hogy az Ő szeretetéből fakad az az Ajándék, aki megbékíti őket vele, az emberiség ősellensége igyekezett úgy bemutatni Istent, mint aki gyönyörködik pusztulásukban. Így azok az áldozatok és rendtartások, amelyekkel a menny Istene szeretetét akarta kinyilatkoztatni, oly eszközzé torzultak, amelyek által a bűnösök hiába remélik – ajándékkal és jó cselekedettel – kiengesztelni a megsértett Isten haragját. Ugyanakkor Sátán igyekezett az emberek bűnös szenvedélyeit felkelteni és fokozni, hogy ismételt törvényszegéseik miatt tömegek kerüljenek egyre távolabb Istentől, kilátástalanul megkötözve a bűn bilincseivel.

Amikor Isten a héber prófétákat Igéje megírására ihlette, Sátán szorgalmasan tanulmányozta a Messiásról szóló kinyilatkoztatásokat. Gondosan kereste azokat a szavakat, amelyek félreérthetetlen világossággal felvázolták, hogy Krisztus mint szenvedő áldozat és győztes király, mit fog cselekedni az emberek között. Az ótestamentomi szent iratok pergamen tekercseiben olvasta, hogy az a valaki úgy jelenik meg „...mint a bárány, ha vágóhídra viszik...”, és „...torz, nem emberi... külseje, emberhez nem méltó... alakja...” lesz (Ézsa 53:7; 52:14). Az emberiség megígért Megváltója „megvetett... és emberektől elhagyatott”, „fájdalmak férfia, betegségek ismerője...” De nagy hatalmát gyakorolja azért, hogy „szolgáltasson igazságot a nép nyomorultjainak, segítse meg a szegényeket, de tiporja el az elnyomókat” (Ézsa 53:3–4; Zsolt 72:4). E próféciák láttán Sátánt félelem és rettegés fogta el, de kitartott szándéka mellett: meghiúsítja – ha lehetséges – Jahve irgalmas gondoskodását, az elveszett emberiség megváltását. Elhatározta, elvakítja az embereket, amennyire csak lehet a messiási próféciák igazi jelentésével szemben, és így előkészíti a megjelenő Krisztus megtagadásának útját.

Közvetlenül az özönvíz előtti századokban Sátánnak sikerült világméretű lázadást szítania Isten ellen. De még az özönvíz tanulságai sem maradtak sokáig az emberek emlékezetében. Sátán ravasz behízelgéssel, lépésről lépésre újra vakmerő lázadásra vette rá az embert. Megint úgy tűnt, hogy győzni fog. De nem hiúsíthatta meg azt, amit Isten akart tenni a bukott emberért. A Sém nemzetségéből származó Ábrahám leszármazottainak meg kellett őrizniük Jahve áldott elgondolásainak ismeretét az eljövendő nemzedékek áldására. Időről időre Istentől kiválasztott hírnökök támadtak – az igazság hírnökei –, hogy felhívják az emberek figyelmét az áldozati szertartások értelmére, különösen Jahve ígéretére, amelyet annak adventjével kapcsolatban tett, akire az áldozati rendszer minden előírása mutatott. Így akarta Isten megőrizni a világot az egyetemes hitehagyástól.

Isten a legnagyobb akadályok ellenére is véghez vitte szándékát. Az igazság és jogosság ellensége Ábrahám leszármazottaival minden lehető módon igyekezett elfeledtetni megtisztelő, szent hivatásukat; a bálványimádás kultuszát pedig elfogadtatni. Sokszor majdnem sikerült ezt elérnie. Krisztus első adventje előtt századokon át sötétség borította a földet, nagy sötétség a népeket. Sátán rávetette ördögi árnyékát az emberek ősvényére, hogy meggátolja őket Isten, és az eljövendő világ megismerésében. Tömegek vesztegeltek a halál árnyékának völgyében. Egyetlen reményük volt e sötétség eloszlására, hogy Isten kinyilatkoztatja önmagát.

Dávid, Isten felkentje, prófétai szemmel előre látta, hogy Krisztus eljövetele olyan lesz, „mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel” (2Sám 23:4). Hóseás pedig így tett bizonyságot: „eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás” (Hós 6:3). A nappali világosság csendesen és szelíden terül el a földön; eloszlatja a sötétség árnyát, és életre kelti a földet. Ugyanígy támad fel az Igazság Napja, „...sugarai gyógyulást hoznak” (Mal 3:20). „A halál árnyékának földjén...” lakó tömegek „nagy világosságot” látnak (Ézsa 9:1).

Ézsaiás próféta elragadtatott örömmel nézte ezt a dicsőséges szabadulást, és így kiáltott:

„Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége a Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantól fogva mindörökké. A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt”

(Ézsa 9:5–6).

Izráel történelmének későbbi századaiban – az első advent előtti időben – megértették, hogy ez a prófécia a Messiás eljövetelére utal: „Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.” „Megjelenik az Úr dicsősége – jövendölte meg a próféta –, látni fogja minden ember egyaránt” (Ézsa 49:6; 40:5). Erről a világosságról tett Keresztelő János később bátran bizonyságot, amikor ezt hirdette: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak ahogyan Ézsaiás próféta megmondta” (Jn 1:23).

Krisztusnak szólt e prófétikus ígéret: „Ezt mondja az Úr, Izráel megváltója, Szentje, annak, akit megvetnek az emberek... Ezt mondja az Úr: ...Megőrizlek és megajándékozom általad szövetségemmel népemet, hogy te állítsd helyre az országot és oszd szét az elpusztult örökséget. Mondd a foglyoknak: Jöjjetek ki! – a sötétségben levőknek: Jöjjetek a napvilágra!... Nem éheznek és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve, mert az terelgeti őket, aki könyörült rajtuk, az vezeti őket forrásvizekhez” (Ézsa 49:7–10).

A zsidó nemzet hűségesei, a szent törzs leszármazottai, akik megőrizték Isten ismeretét, ezek és hasonló igeszakaszok felidézésével erősítették hitüket. Túláradó örömmel olvasták, hogyan fog az Úr felkenni valakit, aki „örömhírt” visz „az alázatosaknak,” bekötözi „a megtört szíveket,” „szabadulást” hirdet „a foglyoknak,” és kinyilatkoztatja az „Úr kegyelmének esztendejét” (Ézsa 61:1, 2). De szívük szomorúsággal telt meg, amikor azokra a szenvedésekre gondoltak, amelyeket a mennyei cél betöltése érdekében el kell viselnie. Lelkükben mélyen megalázkodva olvasták a prófétikus tekercsben feljegyzett szavakat:

„Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az Úr hatalma?

Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna.

Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.

Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta.

Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.

Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.

Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.

Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?!

A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul”

(Ézsa 53:1–9).

Zakariással Jahve elmondatta a szenvedő Megváltóról: „Kard! Támadj pásztoromra, bizalmas emberemre!” (Zak 13:7) Isten igazságos volta miatt Krisztusnak a bűnös ember helyetteseként és kezeseként kellett szenvednie. Értenie kellett, mit jelent az igazságosság. Tudnia kellett, mit jelent a bűnösnek Isten előtt közbenjáró nélkül állnia.

A Megváltó megjövendölte önmagáról a zsoltárírón keresztül:

„A gyalázat összetörte szívemet, egészen belebetegedtem. Részvétre vártam, de hiába, vigasztalókra, de nem találtam. Ételembe mérget tettek, szomjúságomban ecettel itattak”

(Zsolt 69:21–22).

Megmondta azt, ahogy bánni fognak vele: „Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek” (Zsolt 22:17–19).

A „Megígért” keserves szenvedésének és kegyetlen halálának e pontos leírásai, bár szomorúak, de ígérettel teljesek, mert Jahve kinyilatkoztatta róla – „az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze,” – aki „fel is áldozta magát jóvátételül” a bűnért:

„...mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele. Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz.

Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket. Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért”

(Ézsa 53:10–12).

A bűnösök iránti szeretete indította Krisztust a megváltás árának megfizetésére. „Amikor látta, hogy nincs ott senki, és elámult, hogy nincs, aki közbelépjen”; senki más nem válthatta ki az embert az ellenség hatalmából. „...saját karja segítette őt, saját igazsága támogatta” (Ézsa 59:16).

„Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek”

(Ézsa 42:1).

Életvitelébe nem vegyült önérdek. Az a hódolat, amellyel a világ a rangnak, a gazdagságnak és a képességnek adózik, idegen volt Isten Fia előtt. A Messiás semmilyen emberi eszközt nem vett igénybe, hogy hűséget vegyen vagy hódolatot követeljen. Énjének tökéletes megtagadását ezek a szavak vetítették előre:

„Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el...”

(Ézsa 42:2–3).

A Megváltó egészen másként viselkedett az emberek között, mint korának tanítói. Soha nem hangoskodott, nem vitatkozott, nem imádkozott tüntetően, és nem tett semmit azért, hogy dicsőítsék. A Messiás Istenben rejtőzött el, és Isten pedig megmutatkozott Fiának jellemében. Isten ismerete nélkül az emberiség örökre elveszne. Mennyei segítség nélkül az emberek egyre mélyebbre süllyednének. Életet és erőt kell kapniuk a világ Alkotójától. Az ember hiányait nem lehet másképpen kielégíteni.

A továbbiakban ez a prófécia hangzott el a Messiásról: „Nem alszik ki, és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek.” Isten Fia „igazsága érdekében akart... nagy és felséges tanítást adni” (Ézsa 42:4, 21). Nem csökkentette a törvény fontosságát és követelményeit. Inkább magasra emelte, és ugyanakkor megszabadította e mennyei elveket az emberek által ráhelyezett terhektől. E terhek sok embert elcsüggesztettek, amikor igyekeztek Istennek tetszően szolgálni.

Jahve kijelentette a Megváltó küldetéséről: „Én, az Úr elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket. Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket! Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak. A régebbiek már beteljesedtek, most újakat mondok. Még mielőtt kibontakoznak, tudatom veletek” (Ézsa 42:6–9).

Izráel Istene a megígért Mag által szabadulást hozott Sionnak. „Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről.” „Íme egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuélnek nevezik el. Tejszínt és mézet fog az enni, amíg meg tudja vetni a rosszat, és a jót tudja választani” (Ézsa 11:1; 7:14–15).

„Az Úr lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke. Az Úr félelme lesz a gyönyörűsége. Nem a látszat után ítél, és nem hallomás után dönt, hanem igazságosan ítél a nincstelenek ügyében, és méltányosan dönt az ország szegényeinek dolgában. Megveri a földet szájának botjával, ajka leheletével megöli a bűnöst. Igazság lesz derekának öve, csípőjének öve pedig a hűség.” „Azon a napon Isai gyökeréhez fognak járulni a nemzetek, mert zászlóként magaslik ki a népek közül, és székhelye dicsőséges lesz” (Ézsa 11:2–5, 10).

„Van egy férfi, akinek Sarjadék a neve, ...Ő fogja felépíteni az Úr templomát, és nagy méltóságra emelkedik, trónra lép, és uralkodik. Egy pap is lesz mellette a trónon, és békés egyetértés lesz kettőjük között” (Zak 6:12–13).

Forrás fakad „hogy lemossa a vétket és a szennyet” (Zak 13:1), és az emberek fiai meghallják az áldott meghívást:

„Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért!

Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok csak rám, és jó ételt fogtok enni, élvezni fogjátok a kövér falatokat!

Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert hűséges maradok Dávidhoz”

(Ézsa 55:1–3).

Izráel ezt az ígéretet kapta: „Tanúvá tettem őt a népek között, fejedelemmé és parancsolóvá a nemzetek fölött. Te pedig olyan népet hívsz, melyet nem is ismersz, és olyan népek futnak hozzád, amelyek nem ismertek: Istenedért, az Úrért, Izráel Szentjéért, aki dicsővé tesz téged” (Ézsa 55:4–5).

„Közel van igazságom, nincs már messze, szabadításom nem késik. A Sionon szabadulást szerzek ékességemnek, Izráelnek” (Ézsa 46:13).

Földi szolgálata alatt a Messiás szóban és cselekedetben kinyilatkoztatta az emberiségnek az Atya Isten dicsőségét. Minden cselekedete, minden szava, minden csodatette Isten végtelen szeretetét mutatta be az elbukott emberiségnek.

„Magas hegyre menj föl, ki örömhírt viszel Sionnak, kiálts erős hangon, ki örömhírt viszel Jeruzsálemnek! Kiálts, ne félj! Mondd Júda városainak: Itt van Istenetek!

Az én Uram, az Úr jön hatalommal, karja uralkodik. Vele jön szerzeménye, előtte jön, amiért fáradozott. Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti”

(Ézsa 40:9–11).

„Azon a napon a süketek is meghallják az írás beszédét, a vakok szemei pedig látni fognak, a homály és a sötétség után. Újra örömüket lelik az alázatosak az Úrban, vigadnak a szegény emberek Izráel Szentje előtt.”

„A tévelygő lelkek észhez térnek, és a zúgolódók levonják a tanulságot”

(Ézsa 29:18–19, 24).

Isten a pátriárkák és a próféták, valamint az előképek és a jelképek által szólt a világnak a bűntől Szabadító jöveteléről. Az ihletett próféciák hosszú sora jelezte annak adventjét, akit minden népek óhajtanak. Még születésének helyét és megjelenésének idejét is pontosan meghatározták.

Dávid Fiának Dávid városában kellett születnie. Betlehemből „származik... aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba” (Mik 5:1) – mondta a próféta.

„Te pedig Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt”

(Mt 2:6).

Az első advent idejét, valamint a Megváltó élete és szolgálata köré sorakozó események közül néhány nagyon fontosnak az idejét Gábriel angyal közölte Dániellel. „Hetven hét van kiszabva népedre és szent városodra. Akkor véget ér a hitszegés és megszűnik a vétek, engesztelést nyer a bűn, és eljön hozzánk az örökké tartó igazság. Beteljesül a prófétai látomás, és felkenik a szentek szentjét” (Dán 9:24). A próféciában egy nap egy évet jelképez. Lásd: 4Móz 14:34; Ez 4:6! A hetven hét, illetve négyszázkilencven nap négyszázkilencven évet jelent. Ennek az időszaknak kiindulópontja adott. „Tudd meg azért, és értsd meg. Attól fogva, hogy elhangzott a kijelentés Jeruzsálem újjáépüléséről, hét hét fog eltelni a fejedelem felkenéséig. Azután még hatvankét hét, és újjáépülnek a terek és a falak nyomorúságos időkben” (Dán 9:25) – összesen hatvankilenc hét, vagyis négyszáznyolcvanhárom év. A rendelet, amellyel Artaxerxes Longimanus a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére kiadott rendeleteket kiegészítette, Kr.e. 457 őszén lépett hatályba. (Lásd: Ezsd 6:14; 7:1, 8!) Innen kiindulva a négyszáznyolcvanhárom év i.sz. 27 őszéig terjed. A prófécia szerint ez az időszak a Messiásig, a Felkentig tart. Jézus Kr.u. 27–ben – keresztségekor – megkapta a Szentlélek kenetét, és nemsokára ezután megkezdte szolgálatát. Ekkor nyilatkoztatta ki, hogy „betelt az idő” (Mk 1:15).

Az angyal ezt is mondta: „erős szövetséget köt sokakkal egy hétre” [7 év]. Miután a Megváltó megkezdte szolgálatát, az evangéliumot hét évig különösen a zsidók számára kellett prédikálni. Három és fél évig Krisztus maga prédikált, majd azután az apostolok. „De a hét közepén véget vet a véres- és az ételáldozatnak” (Dán 9:27). Kr.u. 31 tavaszán Krisztus, az igazi áldozat, feláldozta önmagát a Golgotán. Ekkor a templomban kettéhasadt a kárpit, jelezve, hogy az áldozati szolgálat szentsége és jelentősége megszűnt. Ezzel lezárult a földi áldozatok bemutatásának ideje.

Az egy hét – hét év – Kr.u. 34–ben ért véget. Ekkor István megkövezésével a zsidók végleg elvetették az evangéliumot. A tanítványok, akiket az üldözés szétszórt, „elmentek, és hirdették az igét” (ApCsel 8:4). Nem sokkal ezután Saul, az üldöző, megtért és Pállá, a pogányok apostolává lett.

A Megváltó adventjéről szóló sok prófécia a hébereket állandó várakozásban tartotta. Sokan szívükben hittel haltak meg, mivel az ígéretek nem valósultak meg életükben. Messziről látva beteljesülésüket, hitték és vallották, hogy idegenek és vándorok a földön. Énok korától kezdve a pátriárkák és próféták által elismételt ígéretek életben tartották a Megváltó megjelenésének reménységét.

Isten nem mindjárt nyilatkoztatta ki az első advent pontos idejét. Amikor Dániel próféciája ezt ismertette, nem mindenki értelmezte helyesen ezt a kinyilatkoztatást.

Egyik század múlt a másik után. Végül elhallgattak a próféták. Az elnyomó keze súlyosan nehezedett Izráelre. Amint a zsidók elfordultak Istentől, hitük megfakult, és reménységük szinte már alig világította meg a jövőt. Sokan nem értették meg a próféták szavát, és azok, akiknek továbbra is erősen kellett volna hinniük, már-már így kiáltottak: „Múlnak a napok, és nem teljesül a sok látomás” (Ez 12:22). A mennyei tanács azonban eldöntötte Krisztus eljövetelének óráját, és amikor „eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát... hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk” (Gal 4:4–5).

Az emberiséget az emberiség nyelvén kell tanítani. A Szövetség Követének meg kell szólalnia. Hangját hallatnia kell saját templomában. Neki, az igazság alkotójának külön kell választania az igazságot az emberi kijelentések pelyvájától, amely hatástalanította az igazságot. Isten kormányzatának alapelveit és a megváltás tervét világosan kell meghatároznia. Az Ótestamentum tanításait a maguk teljességében kell az emberek elé tárnia.

Amikor a Megváltó végül megjelent – „emberekhez hasonlóvá lett” (Fil 2:7) –, és elkezdte szolgálatát, a kegyelem munkáját, Sátán csak sarkát mardoshatta; míg Krisztus minden megalázkodásával és szenvedésével az ellenség fejét sebezte meg. A bűnokozta gyötrelem átjárta bűntelen szívét, és miközben Krisztus elviselte a bűnösök ellenkezését, megfizette a bűnös ember adósságát és széttörte bilincseit. Minden gyötrelem, minden bántás, az emberiség szabadulásához vezetett.

Ha Sátán elérte volna, hogy Krisztus egyetlen kísértésnek is engedjen, ha rá tudta volna venni egyetlen olyan tettre vagy gondolatra, amellyel foltot ejt tökéletes tisztaságán, a sötétség fejedelme győzött volna az ember kezesén, és megszerezte volna magának az egész emberiséget. Sátán meggyötörhette Krisztust, de nem tudta beszennyezni. Fájdalmat okozhatott neki, de nem tudta őt megfertőzni. Hosszú küzdelem és megpróbáltatás színterévé tette életét, de minden egyes támadásával egyre jobban csökkent Sátánnak az emberiség feletti hatalma.

A kísértés pusztájában, a Gecsemáné kertben és a kereszten Megváltónk megküzdött a sötétség fejedelmével. Sebei az emberiség javára aratott győzelmének jeleivé lettek. Amikor Krisztus a gonosz lelkek örvendezése és a gonosz emberek gyalázkodása közepette haláltusában függött a kereszten, Sátán csakugyan mardosta a sarkát, de pontosan ez a cselekmény zúzta össze a kígyó fejét. Krisztus megsemmisítette halála által „azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt” (Zsid 2:14). Ez a tette döntötte el az őslázadó sorsát, és örökre biztossá tette a megváltás tervét. Halálával Krisztus diadalmaskodott a halál hatalmán, feltámadásával pedig kitárta a sír kapuját minden követője előtt. Utolsó nagy küzdelmében e prófécia teljesedését látjuk: „...ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod” (1Móz 3:15).

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában” (1Jn 3:2). Megváltónk utat nyitott: a legbűnösebb, a legnyomorultabb, a leglesújtottabb és legmegvetettebb ember is az Atyához juthat.

„Uram, te vagy Istenem! Magasztallak, dicsérem neved, mert csodákat vittél véghez, ősrégi terveket, való igazságot”

(Ézsa 25:1).