Isten megparancsolta Illésnek, hogy „Elizeust... Sáfát fiát... kend fel prófétává a magad helyébe” (1Kir 19:16). Illés a parancsnak engedelmeskedve elindult, hogy megkeresse Elizeust. Ahogy észak felé haladt, egészen más látvány tárult elé, mint rövid idővel azelőtt. Akkor a föld száraz volt, és a megművelésre váró területek parlagon hevertek, mert sem harmat, sem eső nem hullott három és fél évig. Most mindenfelé virultak a növények, mintha be akarnák pótolni a szárazsággal és éhínséggel elvesztegetett időt.

Elizeus apja jómódú gazdálkodó volt. Családja azok közé tartozott, akik a csaknem egyetemes hitehagyás idején sem hajtottak térdet a Baál előtt. Otthonukban tisztelték Istent, és köznapi életükben hűen követték az ősi Izráel hitet. Ilyen környezetben telt el Elizeus kora ifjúsága. A vidék csendjében Isten és a természet volt a tanítómestere, a hasznos munka pedig fegyelmezte. Ebben az iskolában megszokta az egyszerűséget, megtanulta a szülei és Isten iránti engedelmességet. Mindez növelte alkalmasságát arra a szent hivatásra, amelyet később be kellett töltenie.

Isten akkor hívta el Elizeust prófétának, amikor apja szolgáival szántott a mezőn. Azt a munkát végezte, ami éppen kínálkozott. Vezető egyéniség volt, de tudott alázatosan szolgálni is. Nyugodt, szelíd, de energikus, következetes, becsületes és megbízható volt. Szerette és félte Istent. Naponta ismétlődő, fárasztó munkája egyformaságában céltudatossá és nemes jelleművé nevelődött; ismeretekben és lelki értékekben egyre gazdagodott. Miközben együttműködött apjával az otthon feladatainak elvégzésében, megtanult együtt munkálkodni Istennel is.

Kicsi dolgokban való megbízhatósága készítette fel Elizeust a nehezebb feladatok elvégzésére. Naponkénti gyakorlati élete alkalmassá tette nagyobb, magasabb rendű feladatra. Megtanult szolgálni, eközben megtanulta, hogyan kell tanítani és vezetni. Ez mindnyájunknak tanulságul szolgál. Senki sem tudhatja, mi Isten célja, amikor fegyelmez. Abban azonban mindannyian biztosak lehetünk, hogy a kicsi dolgokban való hűségünk tanúsítja alkalmasságunkat nagyobb felelősség hordozására. Az életben minden tettünk jellemünket leplezi le. Isten csak azt tisztelheti meg magasabb rendű szolgálattal, aki a kis feladatokban tanúsítja, hogy „oly munkás, aki nem vall szégyent” (2Tim 2:15).

Aki úgy érzi, lényegtelen, hogyan látja el a kis feladatokat, alkalmatlannak bizonyul megtisztelőbb helyre. Lehet, hogy alkalmasnak véli magát nagyobb feladatra, de Isten látja, mi van a külszín mögött. Miután megvizsgálta és kipróbálta, ezt a terhelő mondatot írja ellene: „Megmért... a mérlegen, és könnyűnek talált.” Hűtlensége visszahat reá. Nem kapja meg azt a kegyelmet, erőt, jellemszilárdságot, amelyhez csak akkor jut, ha teljesen átadja magát Istennek.

Sokan haszontalannak tartják életüket. Úgy érzik, nem tesznek semmit Isten országa előre haladása érdekében, mivel munkájuk nem kapcsolódik közvetlenül a valláshoz. Ha valami nagyszerű dolgot tehetnének, örömmel vállalkoznának rá! De mivel csak kis jelentőségű dologban szolgálhatnak, azt gondolják, joguk van, hogy ne csináljanak semmit. Nincs igazuk! Az ember akkor is szolgálhatja Istent, amikor megszokott, köznapi feladatait végzi – fát vág, gyomlál vagy szánt. Az anya, aki Krisztusnak neveli gyermekeit, éppúgy Istennek szolgál, mint a lelkész a szószéken.

Sokan különleges képességre vágynak, amellyel csodálatos munkát végezhetnének, közben szem elől tévesztik a kezük ügyében levő feladatokat, amelyeknek elvégzésével kellemessé tehetnék az életet. Fogjanak hozzá ahhoz a munkához, ami éppen előttük van! Az eredmény nem annyira a képességen, mint inkább a határozottságon és készségen múlik. Nem a ragyogó képességek tesznek alkalmassá arra, hogy megfelelően lássuk el munkánkat, hanem a mindennapi feladatok lelkiismeretes elvégzése, a megelégedettség, a mások sorsa iránti őszinte, képmutatás nélküli érdeklődés. A legszerényebb sorsúak között igazi kiválóság található. A szerető szívvel és hűséggel végzett mindennapi feladatok is kedvesek Isten előtt.

Isten megparancsolta Illésnek, hogy keressen utódot. Amikor a próféta elhaladt a szántóföld mellett, ahol Elizeus szántott, rádobta a felszentelés palástját az ifjú vállára. Az éhínség alatt Sáfát családja tudomást szerzett Illés munkájáról, küldetéséről, és most Isten Lelke megértette Elizeussal, hogy mit jelent a próféta cselekedete. Számára annak a jele volt, hogy Isten elhívta Illés utódjául.

„Akkor ő otthagyta az ökröket, Illés után futott, és ezt mondta: Hadd csókoljam meg apámat és anyámat, azután követlek! Ő azt felelte: Menj, de térj vissza, mert valamit tettem veled.” Ez a hit próbája. Elizeusnak számolnia kellett az áldozattal, és döntenie, hogy elfogadja vagy visszautasítja a hívást. Ha szíve otthonához köti és a vele járó előnyökhöz ragaszkodik, jogában áll otthon maradnia. Elizeus azonban megértette, mit jelent a hívás. Tudta, hogy Istentől van, és tétovázás nélkül engedelmeskedett. Semmilyen világi előnyért nem akart lemondani arról a lehetőségről, hogy Isten hírnöke legyen. Nem akarta feláldozni azt a kiváltságot, hogy Isten szolgájának társa lehessen. Vette „az egyik pár ökröt, levágta, és az ökrök szerszámánál megfőzte a húst, odaadta a népnek, és ettek. Ő pedig elindult, követte Illést, és szolgálatába állt” (1Kir 19:20–21). Tétovázás nélkül elhagyta családját, amely szerette, hogy elkísérje a prófétát bizonytalan életútján.

Ha Elizeus megkérdezte volna Illést, mit kell tennie, mi lesz a feladata – ezt a választ kapta volna: az Úr tudja. Ő majd megismerteti veled. Ha az Úrra vársz, választ kapsz tőle minden kérdésedre. Velem jöhetsz, ha biztos vagy abban, hogy Isten hívott el. Győződj meg magad, hogy Isten áll mögötted, és az Ő hangja lesz az, amit hallasz! Ha szemétnek ítélsz mindent, hogy Isten tetszését megnyerd, akkor jöjj!

Elizeus elhívásához hasonló volt az a válasz, amit Krisztus adott a gazdag ifjúnak, aki azt kérdezte: „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” „Ha tökéletes akarsz lenni – felelte Krisztus –, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem” (Mt 19:16, 21).

Elizeus elfogadta a szolgálatra szóló meghívást, és egyetlen pillantást sem vetett hátra. Nem vette számba az otthon örömét és kényelmét, amit elhagyott. A gazdag ifjú, amikor hallotta a Megváltó szavait, „szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt” (Mt 19:22). Nem volt hajlandó áldozatot hozni. Jobban szerette vagyonát, mint Istent. Nem akart Krisztusért mindenről lemondani, és ezért méltatlannak bizonyult arra, hogy helyet kapjon a Mester szolgálatában.

A felszólítás, hogy helyezzünk mindent a szolgálat oltárára, valamennyiünknek szól. Isten nem mindannyiunkat kér arra, hogy úgy szolgáljunk, mint Elizeus. Nem mindannyiunknak mondja: adjuk el mindenünket. Azt azonban kéri, hogy szolgálatát első helyre tegyük életünkben; ne engedjünk egyetlen napot sem elmúlni anélkül, hogy ne tettünk volna valamit Isten földi műve előbbrevitelére! Az Úr nem vár mindannyiunktól ugyanolyan szolgálatot. Az egyiket elhívja, hogy szolgáljon idegen országban; a másiktól anyagiakat kér az evangélium munkájára. Isten elfogadja mindenki áldozatát. Az élet és minden hozzáfűződő érdek odaszentelésére van szükség. Akik így odaszentelődnek, azok meghallják a menny hívását és engedelmeskednek.

Az Úr mindazoknak, akik kegyelmének részesévé lesznek, kijelöl valamilyen munkát, amelyet másokért kell végezniük. Mindenkinek személy szerint kell vállalnia a maga részét, mondván: „Itt vagyok, engem küldj.” Legyen pap vagy orvos, kereskedő vagy gazdálkodó, értelmiségi vagy kétkezű munkás, felelősség terheli. Feladata, hogy feltárja másoknak a megváltás evangéliumát. Mindennek, amivel az ember foglalkozik, ezt a célt kell szolgálnia.

Nem volt nagy az a feladat, amit Elizeusnak eleinte végeznie kellett. Köznapi kötelességek még mindig eszközül szolgáltak arra, hogy fegyelmezzék. Azt olvassuk, hogy vizet öntött mesterének, Illésnek kezére. Kész volt bármit megtenni, amivel az Úr megbízta. Minden lépésnél az alázatosság és szolgálat leckéit tanulta. Mint a próféta személyes kísérője, továbbra is hűségesnek bizonyult a kis feladatokban, mialatt naponta erősödő elhatározással odaszentelte magát arra a küldetésre, amelyet Isten kijelölt számára.

Elizeus élete, miután csatlakozott Illéshez, nem volt kísértésmentes. Nagyon sok próba érte, de minden szorongató helyzetben Istenre támaszkodott. Az elhagyott otthon emléke kísértette, de nem figyelt rá. Az eke szarvára tette kezét, és elhatározta, hogy nem fordul vissza. Megbízatásához a megpróbáltatásokban is hűségesnek bizonyult.

A lelkészi szolgálat a prédikálásnál sokkal többet foglal magában. Fiatalok kiképzését is jelenti, mint ahogy Illés is tette Elizeussal. Ki kell emelni őket köznapi feladatkörükből, és felelősséget helyezni rájuk Isten művében. Először kisebbeket, majd nagyobbakat, ahogy erősödnek és tapasztalatokat szereznek. A lelkészi szolgálatban ott vannak a hit és ima emberei, akik elmondhatják: „Ami kezdettől fogva volt, ...amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük” (1Jn 1:1–3). Istennek ezek a tapasztalt szolgái vegyék maguk mellé a fiatal, tapasztalatlan munkásokat. Velük együtt dolgozva, tanítsák őket! A fiatalok így tanulják meg, hogyan kell a terhet hordozniuk.

Akik vállalkoznak fiatal munkások nevelésére, nemes szolgálatot teljesítenek. Az Úr maga támogatja fáradozásukat. A papi szolgálatra felszentelt fiatalok, akiknek kiváltságuk, hogy szoros kapcsolatba lépjenek buzgó, istenfélő munkásokkal, használják ki jól lehetőségüket. Isten megtisztelte őket azzal, hogy szolgálatára kiválasztotta és oda helyezte, ahol alkalmasságuk növekedhet. Legyenek alázatosak, hűségesek, engedelmesek és áldozatra készek. Ha alávetik magukat Isten fegyelmezésének, ha teljesítik parancsait, és szolgáit választják tanácsadókul, becsületes, emelkedett gondolkodású, állhatatos emberekké válnak, akikre Isten felelősséget bízhat.

Miközben a tiszta evangélium hangzik, Isten embereket hív el az eke mellől, vagy az üzleti életből, ahol az értelemnek elsődleges szerepe van, hogy tapasztalt emberek társaságában nevelődjenek. Ha megtanulnak eredményesen dolgozni, az igazságot is hathatósan tudják hirdetni. Az isteni gondviselés csodálatos munkája nyomán a hegyként tornyosuló nehézségek eltűnnek az útból és a tengerbe hullanak. A föld lakóinak oly sokat jelentő üzenet hangozni fog. Az emberek megértik és megtudják mi az igazság. Egyre nagyobb területet ölel fel ez a munka, s végül az egész földre eljut a figyelmeztetés. És akkor jön el a vég.

Elhívása után Elizeus évekig dolgozott Illéssel együtt. A fiatalabb szolgatárs napról napra jobban felkészült munkájára. Illés Isten eszköze volt a mérhetetlen gonoszság megszüntetésére. Erélyes „megállj”-t parancsolt a bálványimádásnak, amely Akháb és Jézabel befolyására megrontotta a nemzetet. Baál prófétáit megölték. Az egész Izráel mélyen megrendült, és sokan újra Istent imádták. Elizeusnak, mint Illés utódjának, körültekintő, türelmes tanítással kellett vezetnie a biztos úton Izráelt. Kapcsolata Illéssel, Mózes kora óta a legnagyobb prófétával, felkészítette arra a munkára, amelyet nemsokára egyedül kellett végeznie.

A közös szolgálat éveiben Illés időről időre keményen dorgálta az égbekiáltó bűnöket. Amikor a gonosz Akháb elvette Nábót szőlőjét, Illés volt az, aki megjövendölte végzetét és egész családja pusztulását. Amikor Akházia atyjának, Akhábnak halála után az élő Isten helyett Baálzebubhoz, Ekron istenéhez fordult, újra hallható volt Illés nyomatékos tiltakozásának hangja.

A Sámuel által alapított prófétaiskolák Izráel hitehagyása idején hanyatlásnak indultak. Illés újjászervezte ezeket az iskolákat. Gondoskodott arról, hogy a fiatalembereket a törvény tiszteletére és megdicsőítésére tanítsák. A Szentírás három ilyen iskolát említ: a Gilgálban, a Béthelben és a Jerikóban lévőket. Illés, közvetlen mennyberagadtatása előtt, Elizeussal együtt meglátogatta e nevelési központokat. Isten prófétája most elismételte azokat a tanításokat, amelyeket előző látogatásai alkalmával adott. Különösen arról beszélt az ifjaknak, hogy mily nagy kiváltságban van részük, és maradjanak hűségesek a menny Istenéhez. Azt is lelkükbe véste, milyen fontos, hogy egyszerűség jellemezze tanulmányaik minden ágát. A menny csak így formálhatja őket, és csak így indulhatnak munkába az Úr útján.

Illés szívét öröm töltötte el, amikor ezeknek az iskoláknak eredményeit látta. A reformáció munkája nem oldott meg mindent, de országszerte tapasztalhatta, hogy az Úr beszéde beigazolódott: „De meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, mely nem hajolt meg a Baal előtt” (1Kir 19:18).

Miközben Elizeus szolgálati körútján iskoláról iskolára kísérte a prófétát, Isten újra próbára tette hitét és elhatározását. Gilgálban, majd Béthelben és Jerikóban Illés felszólította, hogy forduljon vissza. „Maradj itt – mondta Illés –, mert engem Bételbe küldött az Úr” (2Kir 2:2). Korábban, mikor Elizeus az ekét kezelte, megtanulta, hogy ne adja fel a harcot és ne veszítse el kedvét. Most pedig, hogy a kötelesség más területén tette kezét az eke szarvára, nem hagyta magát eltéríteni szándékától. Nem akart elválni mesterétől addig, amíg mellette alkalmasabbá válik a szolgálatra. Illés tudtán kívül eljutott tanítványaihoz a prófétaiskolába és különösen Elizeushoz annak a kinyilatkoztatásnak a híre, hogy a prófétát Isten elragadja. Isten emberének kipróbált szolgája a próféta közelében maradt. Ahányszor felszólította, hogy forduljon vissza, Elizeus mindannyiszor így válaszolt: „Az élő Úrra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak el!”

„Elmentek tehát Bételbe... megálltak a Jordánnál... Illés fogta a palástját, összegöngyölte, és ráütött vele a vízre, mire az kettévált, ők pedig mindketten szárazon mentek át rajta. Amikor átmentek, Illés ezt mondta Elizeusnak: Kérj valamit, megteszem, mielőtt elragadnak tőled.”

Elizeus nem kért világi dicsőséget vagy a föld nagyjai között vezető szerepet. Amire sóvárgott, az Isten Lelkének nagy mértéke volt. Ezt a Lelket Isten bőségesen árasztotta Illésre, akit nemsokára azzal tisztelt meg, hogy magához ragadott. Elizeus tudta, hogy egyedül csak az Illésen megnyugvó Lélek teheti alkalmassá arra, hogy betöltse azt a helyet Izráelben, amelyre Isten elhívta. Ezért így könyörgött: „Jusson nekem a benned működő lélekből kétszeres rész!”

Kérésére Illés így válaszolt: „Nehezet kértél. Ha látsz engem, amikor elragadnak tőled, akkor úgy lesz; de ha nem, akkor nem lesz úgy. Amikor azután tovább mentek, és beszélgettek, hirtelen egy tüzes harci kocsi jelent meg tüzes lovakkal, és elválasztotta őket egymástól. Így ment föl Illés forgószélben az égbe” (2Kir 2:1–11).

Illés előképe lett azoknak a szenteknek, akik Krisztus második adventje idején élnek a földön, és akik elváltoznak „...hirtelen, egy szempillantás alatt az utolsó harsonaszóra...” anélkül, hogy megízlelnék a halált (1Kor 15:51–52). Illés, amikor Krisztus földi szolgálatának vége felé Mózessel együtt a Megváltó mellett állhatott a megdicsőülés hegyén, azokat ábrázolta, akik ugyanígy elváltoznak majd. Ezekben a megdicsőült emberekben a tanítványok a megváltottak országának miniatűr ábrázolását szemlélhették. Látták a menny fényébe öltözött Jézust. Hallották a „hang”-ot „a felhőből” (Lk 9:35), amely Isten Fiának vallotta. Látták Mózest, aki azokat jelképezte, akik a második adventkor feltámadnak. Ott állt Illés is azokat képviselve, akik a föld történelme végén halandókból halhatatlanokká változnak, akiket Isten elragad a mennybe anélkül, hogy megízlelnék a halált.

A puszta magányában Illés csüggedten mondta, elege van az életből, és azért imádkozott, hogy bárcsak meghalna. De az irgalmas Isten nem fogta szaván. Illésre még nagy munka várt. Amikor feladatát elvégezte, nem kellett csüggedten és elhagyatottan elpusztulnia. Nem az volt a sorsa, hogy alászálljon a sírba, hanem hogy felemelkedjék Isten angyalaival a menny dicsőségébe.

„Elizeus látta ezt, és így kiáltott: Atyám! Atyám! Izráel harci kocsijai és lovasai! Azután nem látta őt többé. Ekkor megragadta a ruháját, és két darabra szakította. Majd fölemelte Illés leesett palástját, és megint odaállt a Jordán partjára. Fogta Illés leesett palástját, ráütött azzal a vízre, és így szólt: Hol van az Úr, Illés Istene, hol van Ő? Amikor ráütött a vízre, az kettévált, Elizeus pedig átment rajta. Látták ezt a prófétatanítványok, akik átellenben, Jerikóban voltak, és ezt mondták: Az Illésben működő lélek Elizeusra szállt! És eléje menve a földre borultak előtte” (2Kir 2:12–15).

Amikor a gondviselő Isten jónak látja, hogy művéből elmozdítsa azokat, akiknek bölcsességet adott, segíti és megerősíti utódaikat, ha tőle várják a segítséget, és az Ő útin járnak. Elődeiknél bölcsebbek lehetnek, mert kamatoztathatják azok tapasztalatait, és tanulva hibáikból, bölcsességet szerezhetnek.

Ettől kezdve Illés helyét Elizeus töltötte be. Aki hű volt a kevesen, hűségesnek bizonyult a sokon is.