A babiloni fogságról szóló próféciák csendes, de erőteljes befolyásának nagy szerepe volt a Jósiás uralkodása tizennyolcadik évében végbement reformáció kibontakoztatásában. Ez a reformációs mozgalom, amely egy időre elhárította a fenyegető ítéletet, teljesen váratlanul született meg a hosszú évek óta furcsamód elkallódott szentírási rész megtalálása és tanulmányozása nyomán.

Közel egy évszázaddal korábban Ezékiás az általa első ízben megtartott páskabárány ünnepségen elrendelte, hogy a tanító papok naponként nyilvánosan olvassanak a népnek a törvény könyvéből. A Mózes által leírt rendelkezések megtartása – különösen azoké, amelyeket az ötödik könyv „szövetség” része tartalmaz – Ezékiás uralkodását virágzóvá tette. Manassé azonban vakmerően félredobta e törvényeket. Uralkodása alatt a Törvénykönyv templomi példánya gondatlanságból elveszett. A nép hosszú évekig nélkülözte tanításait.

A régen elveszett kéziratot Hilkiás, a főpap, megtalálta a templomban, amikor a ház teljes felújítását végezték, hogy Jósiás király szándéka szerint a szent építményt megóvják a pusztulástól. A főpap az örökbecsű kézirattekercset átadta Sáfánnak, az írástudónak. Sáfán elolvasta, azután elvitte a királynak, és elmondta megtalálása történetét.

Jósiás mélyen megrendült, amikor első ízben hallotta az ősi iratban foglalt intéseket és figyelmeztetéseket. Eddig nem volt igazán tudatában, hogy Isten ilyen világosan tárta Izráel elé „az életet és a halált, az áldást és az átkot” (5Móz 30:19); és milyen sokszor kérlelte őket: válasszák az élet útját, hogy a földön dicséretessé, minden nemzet áldásává lehessenek. „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük – buzdította Isten Mózes által Izráelt –, mert maga az Úr, a te Istened megy veled, nem hagy el téged, és nem marad el tőled” (5Móz 31:6).

Isten a könyvben sokszorosan ígéri, hogy kész mindent megtenni azok megmentésére, akik bizalmukat teljesen belé vetik. Amiként munkálta az egyiptomi szolgaságból való megszabadításukat, oly hatalmasan munkálja majd letelepedésüket az ígéret földjén, s a föld népeinek fejévé teszi őket.

Az engedelmesség jutalmaként kínált bátorításokat az engedetlenek büntetését meghirdető próféciák kísérték. Amikor a király meghallotta az ihletett szavakat, ráeszmélt arra, hogy az elé táruló kép hasonlít a birodalmában ténylegesen uralkodó állapotokra. Az Istentől való elfordulás prófétikus ábrázolásában döbbenten ismerte fel a gyorsan közelgő súlyos csapások bejelentését, amelyek elől nincs menekülés. A beszéd világos, félreérthetetlen volt. A könyv végén, ahol Mózes összegezte Isten eljárását Izráellel és részletezte a jövő eseményeit, mindezek kétszeresen nyilvánvalóvá lettek. Mózes egész Izráel hallatára nyilatkoztatta ki:

„Figyeljetek, ti egek, hadd szóljak, a föld is hallja meg számnak mondásait! Esőként szitáljon tanításom, harmatként hulljon mondásom, mint permet a zsenge fűre, záporeső a pázsitra. Bizony, az Úr nevét hirdetem, magasztaljátok Istenünket! Kőszikla ő, cselekvése tökéletes, minden útja igazságos. Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő!”

(5Móz 32:1–4).

„Emlékezz az ősidőkre, gondolj az elmúlt nemzedékek éveire! Kérdezd atyádat, elbeszéli, véneidet, majd elmondják. A Felséges részt adott a népeknek, és szétosztotta az emberfiakat, megszabta a népek határait, Izráel fiainak száma szerint. Mert az Úr része az ő népe, Jákób a kimért öröksége. Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét”

(5Móz 32:7–10).

De Izráel „...elvetette Istent, alkotóját, elhagyta szabadító kőszikláját. Idegen istenekkel ingerelték, utálatosságokkal bosszantották. Szellemeknek áldoztak, nem Istennek, isteneknek, akiket nem ismertek, újaknak, kik nemrég jöttek, akiket az atyák még nem féltek. Kőszikládat, aki nemzett, elfeledted; elfeledted Istent, aki világra hozott!

Látta az Úr, és megutálta bosszúságában fiait s leányait, és ezt mondta: Elrejtem arcom előlük, meglátom, mi lesz a végük! Állhatatlan nemzedék ez, fiak, kikben hűség nincsen. Semmit érő istenekkel ingereltek, hiábavalóságokkal bosszantottak. Semmit érő néppel ingerlem én is, bolond nemzettel bosszantom őket.”

„Veszedelmeket halmozok rájuk, nyilaim mind rájuk szórom, éhség gyötri, láz emészti őket és a keserű halál...”

„Milyen tanácstalan ez a nemzet, és milyen értelmetlen! Ha bölcsek lennének, felfognák, s megértenék, mi lesz a végük. Hogyan kergethet ezret egy, és hogy űzhet kettő tízezret? Csak úgy, hogy Kősziklájuk odaadta, az Úr kiszolgáltatta őket. Mert sziklájuk nem ér fel a mi Kősziklánkkal, ezt ellenségeink is megítélhetik.”

„De el van ez téve nálam, lepecsételve kincstáramban. Enyém a bosszú és a megtorlás, amikor megtántorodik lábuk, mert közel van vesztük napja, és siet, ami rájuk vár”

(5Móz 32:15–21, 23–24, 28–31, 34–35).

Ezek és hasonló igeszakaszok tanúsították Jósiásnak, hogy Isten szereti népét, és gyűlöli a bűnt. A király remegett a jövőtől, amikor olvasta annak az ítéletnek megjövendölését, amely gyorsan lesújt a makacsul engedetlenkedőkre. Nagy volt Júda romlottsága. Vajon hogyan végződik tartós hitehagyása?

A király már korábban sem nézte közömbösen az elharapódzó bálványimádást. „Uralkodása nyolcadik évében, még ifjúkorában” teljesen Isten szolgálatára szentelte magát. Négy évvel később, húsz esztendős korában buzgó szívvel elhatározta, hogy eltávolítja alattvalóitól a kísértést. Megtisztítja „Júdát és Jeruzsálemet az áldozóhalmoktól, a bálványoszlopoktól, a faragott és öntött bálvány-szobroktól. Lerombolták az ő jelenlétében a Baalok oltárait... a bálványoszlopokat, a faragott és öntött bálványszobrokat összetörette, porrá zúzatta, és szétszóratta azoknak a sírján, akik áldoztak nekik. Az oltárokon elégette papjaik csontjait. Így tisztította meg Júdát és Jeruzsálemet” (2Krón 34:3–5).

A fiatal uralkodó nem elégedett meg azzal, hogy Júdában elvégezte ezt a munkát, kiterjesztette munkaterületét Palesztinának azokra a részeire is, ahol korábban a tíz törzs lakott. Ott már csak egy erőtlen maradék volt. Így cselekedék – hangzik a jelentés – „Manassé, Efraim és Simeon városaiban is, egészen Naftáliig.” Csak akkor tért vissza Jeruzsálembe, amikor már széltében-hosszában bejárta a rombadőlt otthonok borította vidéket, „az oltárokat és a bálványoszlopokat, összetörette a bálványszobrokat, porrá zúzatta... Izrael egész országában. Azután visszatért Jeruzsálembe” (2Krón 34:6–7).

Jósiás királyi hatalmát kora ifjúságától kezdve Isten szent törvénye elveinek megdicsőítésére igyekezett felhasználni. Most, amikor Sáfán, az íródeák olvasott neki a Törvénykönyvből, az ismeret kincsestárát fedezte fel benne; erőteljes szövetségest abban a reformációs munkában, amelynek az országában való megvalósítására mélységesen vágyott. Elhatározta: tanácsai szerint jár el, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy népével megismertesse tanításait, és – ha lehet – a menny törvénye iránt tiszteletet és szeretetet ébresszen bennük.

De vajon megvalósítható-e a szükséges reform? Izráel már majdnem elérte Isten türelmének határán, és Isten büntetése már-már lesújtott azokra, akik szégyent hoztak nevére. Az Úr haragja fellobbant a nép ellen. Jósiás a fájdalomtól és rémülettől porba sújtva megszaggatta ruháit. Gyötrődő lélekkel hajolt meg Isten előtt, és könyörgött, hogy bocsássa meg a megátalkodott nép bűneit.

Ebben az időben Hulda prófétaasszony Jeruzsálemben – a templom közelében – élt. Az aggasztó sejtelmekkel vívódó király gondolatai hozzá szálltak, és elhatározta, megkérdezi az Urat e szolgája által: ő, a király, megmentheti-e az összeomlás határán álló, tévelygő Júdát?

A helyzet komolysága és a prófétanő iránti tisztelete arra késztette, hogy országa első embereit küldje hozzá követségbe. „Menjetek – mondta –, kérdezzétek meg az Urat, hogy mit jelentenek ennek a megtalált könyvnek az igéi rám és az egész népre, Júdára nézve! Mert nagy haragra gyulladt ellenünk az Úr, mivel nem hallgattak elődeink ennek a könyvnek az igéire, és nem tették meg mindazt, ami elénk van írva” (2Kir 22:13).

Az Úr azt üzente Huldával, hogy nem lehet a jeruzsálemi katasztrófát elhárítani. Még ha a nép meg is alázza magát Isten előtt, akkor sem kerülheti el a büntetést. Oly hosszú ideig tompította érzékeiket a gonoszság, hogy hamar visszatérnek bűnös életmódjukhoz, ha nem sújtja őket a büntetés. „Mondjátok meg annak az embernek, aki hozzám küldött benneteket: Ezt mondja az Úr: Én veszedelmet hozok erre a helyre és lakóira, annak a könyvnek minden igéje szerint, amelyet Júda királya elolvasott. Mert elhagytak engem, és más isteneknek tömjéneztek, hogy bosszantsanak engem kezük mindenféle csinálmányával. Ezért gyulladt fel lángoló haragom ez ellen a hely ellen, és nem alszik ki” (2Kir 22:15–17).

Mivel azonban a király megalázta szívét Isten előtt, az Úr értékelte készségét, amellyel sietett bocsánatot és irgalmat kérni. Neki szólt ez az üzenet: „Mivel meglágyult a szíved, és megaláztad magad az Úr előtt, amikor meghallottad, hogy mit jelentettem ki erről a helyről és lakóiról, hogy milyen pusztulás és átok vár rájuk, megszaggattad ruhádat, és sírtál előttem, ezért én is meghallgatlak! – így szól az Úr. Ezért őseid mellé foglak tétetni, békességgel kerülsz sírodba, és nem látod meg azt a nagy veszedelmet, amelyet erre a helyre hozok” (2Kir 22:19–20).

Bízza a király a jövőt az Úrra; nem tudja megváltoztatni Jahve örök végzéseit. A menny megtorló ítéletének meghirdetésével azonban az Úr nem vonta meg a bűnbánat és reformáció lehetőségét. Jósiás megértette ebből, hogy Isten kész kegyelemmel mérsékelni a büntetést, és a király ezért elhatározta, hogy minden tőle telhetőt megtesz a szigorú reformok megvalósítására. Azonnal intézkedett egy nagy tanácsülés megtartásáról, amelyre meghívta Jeruzsálem és Júda véneit és elöljáróit a köznéppel együtt. A király a templom udvarán fogadta őket a papokkal és lévitákkal együtt.

Ennek a hatalmas gyülekezetnek a király személyesen olvasta fel mindazon igéket, melyeket „az Úr házában találtak” (2Kir 23:2). Elérzékenyülve, megtört szívvel, ünnepélyesen olvasta az üzenetet. Hallgatói mélyen megrendültek. A király arcán tükröződő érzéseknek, a tanítás komolyságának, a közelgő ítéletre való figyelmeztetésnek megvolt a hatása. Sokan elhatározták, hogy a királlyal együtt könyörögnek bocsánatért.

Jósiás javasolta, hogy a legfőbb tisztségviselők a néppel együtt ünnepélyesen fogadják meg az Úr előtt, hogy közös erőfeszítéseket tesznek igazi változások létrehozására. „Majd odaállt a király az oszlop mellé, és szövetséget kötött az Úr színe előtt arra nézve, hogy az Urat követik, parancsolatait, intelmeit és rendelkezéseit teljes szívvel és teljes lélekkel megtartják, és teljesítik a szövetség igéit, amelyek meg vannak írva abban a könyvben.” A hatás nagyobb volt, mint amire a király számított: „És az egész nép elfogadta ezt a szövetséget” (2Kir 23:3).

Az ezután következő reformációban a király figyelme a bálványimádás maradványainak felszámolására irányult. Az ország lakossága olyan régóta követte a környező népek szokásait, a fa- és kőszobrok imádatát, hogy szinte emberfölöttinek látszott e gonoszság minden nyomának eltávolítása. Jósiás azonban rendületlenül tisztogatta az országot. Könyörtelenül végzett a bálványimádással: megölte „az áldozóhalmok összes papjait”. „Jósiás király megtisztította Júda országát és Jeruzsálemet a halottidézőktől és jövendőmondóktól, a házibálványoktól és egyéb bálványszobroktól is, mindazoktól a förtelmes bálványoktól, amelyek ott láthatók voltak. Így szerzett érvényt a törvény rendelkezéseinek, amelyek le vannak írva abban a könyvben, amelyet Hilkijjá pap talált az Úr házában” (2Kir 23:20, 24).

Századokkal előbb, a birodalom kettészakadása idején, amikor Jeroboám, a Nébát fia Izráel Istenével vakmerően dacolva, a nép szívét a jeruzsálemi templom szolgálataitól új istentiszteleti formákhoz igyekezett téríteni, megszenteletlen oltárt állított fel Béthelben. Ennek az oltárnak felajánlási ünnepségén, amelynél a következő években sok embert magukkal ragadtak a bálványimádó szokások, egyszer csak megjelent Júdából Isten embere, és ítéletet mondott a szentségtörő cselekményre. Ezt hirdette az Úr parancsára az oltárnál:

„Oltár! Oltár! Így szól az Úr: Egy fiú születik majd Dávid családjából, akinek Jósiás lesz a neve, ő majd föláldozza rajtad az áldozóhalmok papjait, akik most rajtad tömjéneznek, és emberi csontokat fognak elégetni rajtad!” (1Kir 13:2). Ezt a kijelentést jel kísérte, amely tanúsította, hogy az elhangzott beszéd az Úrtól van.

Elmúlt három évszázad. Jósiás a reformáció során Béthelbe is eljutott, ahol ez az ősi oltár állt. A sok-sok évvel azelőtt Jeroboám jelenlétében kimondott jövendölés most szó szerint teljesedett.

„A bételi áldozóhalmon levő oltárt is, amelyet Jeroboám, Nebát fia készíttetett... ezt az oltárt is leromboltatta az áldozóhalommal együtt. Az áldozóhalmot fölperzseltette, porrá zúzatta, a bálványoszlopot pedig elégette.

Azután körülnézett Jósiás, és meglátta a sírboltokat, amelyek ott voltak a hegyen. A sírboltokból kihozatta a csontokat, és elégette az oltáron. Így tette azt tisztátalanná az Úr igéje szerint, amelyet az Isten embere hirdetett; az, aki ezeket a dolgokat hirdette.

Majd ezt kérdezte: Miféle síremlék ez, amelyet itt látok? A városbeliek így feleltek neki: Isten emberének a sírja ez, aki Júdából jött, és megjövendölte ezeket a dolgokat, amelyeket a bételi oltárral tettél. Erre azt mondta: Hagyjátok nyugodni, senki se bolygassa meg a csontjait! És békén hagyták a csontjait a Samáriából jött próféta csontjaival együtt” (2Kir 23:15–18).

Az Olajfák hegyének déli lejtőin, Jahve gyönyörű Mórija-hegyi templomával szemben voltak a szentélyek és bálványok, amelyeket Salamon állított oda, hogy bálványimádó feleségeinek kedveskedjék. Lásd: 1Kir 11:6–8! Több mint három évszázadon át ott álltak ezek a nagy, idomtalan bálványok a „botránkozás hegyén”, némán tanúskodva Izrael legbölcsebb királyának hitehagyásáról. Jósiás ezeket is eltávolította és romba döntötte.

A király Júdának atyái Istenébe vetett hitét nagy páska ünnepséggel igyekezett tovább erősíteni, amelyet a törvénykönyvben foglalt rendelkezések szerint tartott meg. A szent szolgálatok irányításával megbízottak elvégezték az előkészületeket, és a nép bőkezűen hozta áldozatait az ünnep nagy napján. „Bizony, nem tartottak ehhez hasonló páskát a bírák ideje óta, akik Izráelt ítélték, sem Izráel, sem Júda királyainak az idejében” (2Kir 23:22). Jósiás buzgósága azonban, bármilyen kedves is volt az Úr előtt, nem szerezhetett engesztelést régebbi nemzedékek bűneiért. A király követőinek kegyessége sem hozhatott változást azok szívében, akik konokul ragaszkodtak a bálványimádáshoz, és nem akarták az igaz Istent imádni.

Jósiás több mint egy évtizedig uralkodott a páskabárány ünnepének megtartása után. Harminckilenc éves korában halt meg az egyiptomi csapatokkal vívott csatában, „...és eltemetteték ősei sírjába. Egész Júda és Jeruzsálem gyászolta Jósiást. Jeremiás siratódalt szerzett Jósiásról, az énekesek és az énekesnők pedig máig is megéneklik Jósiást siratóénekeiben” (2Krón 35:24–25). Nem volt Jósiáshoz „...hasonló király őelőtte, aki úgy megtért volna az Úrhoz teljes szívével, teljes lelkével és teljes erejével, egészen a Mózes törvénye szerint; és utána sem támadt hozzá hasonló. Az Úr izzó nagy haragja azonban nem múlt el, mert haragra gerjedt Júda ellen azért a sok bosszantásért, amivel Manassé bosszantotta” (2Kir 23:25–26). Rohamosan közeledett az az idő, amikor Jeruzsálemet lerombolják, az ország lakosait fogságba viszik Babilonba, hogy ott tanulják meg azt a leckét, amelyet kedvezőbb körülmények között nem akartak megtanulni.