2 Királyok 4.

Elizeus prófétai működése bizonyos vonatkozásokban nagyon különbözött Illés munkájától. Illésre a kárhoztatás és ítélet üzenetét bízta Isten. A próféta bátran dorgált. A királyt és a népet bűnös útjuk elhagyására szólította. Elizeusnak békésebb küldetése volt. Építenie és erősítenie kellett azt a munkát, amelyet Illés elkezdett; tanítani a népet az Úr útjára. Az ihletett ige szerint személyes kapcsolatba lépett a néppel. Prófétaifjak vették körül. Csodái és szolgálata által gyógyulást és örömet hozott.

Elizeus szelíd és kedves ember volt, de szigorú is tudott lenni. Ezt a bétheli úton tanúsított eljárása mutatja, amikor a városból kijövő gonosz fiatalok csúfolódtak vele. Ezek az ifjak hallottak Illés mennybemeneteléről, és ebből az ünnepélyes eseményből gúnyt űztek. Ezt mondták Elizeusnak: „Menj föl, kopasz! Menj föl, kopasz!” Gúnyolódó szavaikat hallva a próféta hátrafordult és a mindenható Isten sugallatára megátkozta őket. A rettenetes büntetés Istentől származott. „Ekkor két medve jött ki az erdőből, és szétszaggatott közülük negyvenkét gyermeket” (2Kir 2:23–24).

Ha Elizeus figyelmen kívül hagyta volna a gúnyolódást, a gyülevész nép továbbra is csúfolta és sértegette volna. Küldetése pedig – a tanítás és mentés a súlyos nemzeti vész idején – kudarcot vallhatott volna. Ez az egyetlen eset, amikor félelmes szigort alkalmazott, elég volt ahhoz, hogy egész életében tiszteletet keltsen. Ötven éven át járt ki és be Béthel kapuján és szerte az országban városról városra tétlen, faragatlan, léha fiatalok között haladt át, de senki sem gúnyolta, senki sem becsülte le a magasságos Isten prófétájaként kapott képességeit.

A kedvességnek is van határa. A tekintélyt határozott szigorral kell őrizni, különben sokan gúnyolódnak rajta és semmibe veszik. A szülők és a gyámok az úgynevezett féltő szeretettel, becézéssel és engedékenységgel árthatnak legtöbbet a gyermekeknek. Minden családban szükség van erélyre, szabályokra és határozott követelményekre.

A tiszteletadás – ami nagyon hiányzott az Elizeust csúfoló fiatalokból – olyan kegyelmi ajándék, amelyet gondosan ápolni kell. Minden gyermeket meg kell tanítani az Isten iránti őszinte tiszteletre. Sohasem szabad Isten nevét felelőtlenül vagy meggondolatlanul kimondani. Az angyalok eltakarják arcukat, amikor Isten nevét kiejtik. Nekünk, elbukott bűnös embereknek, mily tisztelettel kellene ajkunkra vennünk nevét!

Tiszteletet kell tanúsítanunk Isten képviselői – a lelkészek, tanítók és szülők – iránt, akik Isten nevében szólnak és cselekednek. Az irántuk tanúsított tisztelettel Istent dicsőítjük meg.

Mindenkinek gyakorolnia kell az udvariasságot, amely szintén a Lélek egyik kegyelmi ajándéka. Az udvariasság csiszolja természetünket. Nélküle ridegek vagyunk és eldurvulunk. Nem tanultak Jézustól azok, akik – jóllehet Krisztus követőinek vallják magukat – gorombák, barátságtalanok és udvariatlanok. Talán nem kell őszinteségüket kétségbe vonni és becsületességüket megkérdőjelezni, de az őszinteséggel és becsületességgel nem lehet jóvátenni a ridegséget és udvariatlanságot.

Elizeust jóindulatáról, amely arra képesítette, hogy hathatósan befolyásolja sok ember életét Izráelben, tanúskodik az a történet, amely egy súnemi családhoz fűződő baráti kapcsolatát mondja el. Miközben járta az országot, Súnembe is eljutott. „Volt ott egy jómódú asszony, aki marasztalni szokta őt, hogy ott egyék.” A ház asszonya felismerte, hogy Elizeus „Isten szent embere”, és ezt mondta férjének: „Építsünk neki egy kis felső szobát, tegyünk bele neki ágyat, asztalt, széket és mécsest, hogy ott szálljon meg, amikor hozzánk jön!” (2Kir 4:8–10). Elizeus gyakran betért ide, és hálás volt a nyugalomért, a békéért. Isten sem hagyta figyelmen kívül e gyermektelen asszony kedvességét. Az Úr megjutalmazta vendégszeretetét, és fiúgyermekkel ajándékozta meg.

Múltak az évek. A gyermek elég idős lett ahhoz, hogy kint lehetett a mezőn az aratókkal. Egy nap a hőségtől napszúrást kapott. „Egyszer csak azt mondta az apjának: Jaj a fejem, a fejem!” Az apa elküldte egy fiúval a gyermeket az anyjához: „föl is vette, és elvitte az anyjához; annak a térdén feküdt délig, akkor meghalt. Az anya fölment, és lefektette az Isten emberének az ágyára, rázárta az ajtót, és elment.”

A súnemita asszony fájdalmában elhatározta, hogy Elizeushoz fordul segítségért. A próféta akkor Kármel hegyén volt. Az asszony szolgája kíséretében azonnal útnak indult. „Amikor az Isten embere távolról meglátta őt, így szólt Géhazihoz, a szolgájához: Nézd csak, az ott a súnémi asszony! Fuss eléje, és kérdezd meg, hogy jól van-e ő, jól van-e a férje, és jól van-e a gyermeke?” A szolga úgy cselekedett, ahogy Elizeus parancsolta, de a lesújtott anya csak akkor mondta el bánatát, amikor odaérkezett az Isten emberéhez. Amikor Elizeus meghallotta, hogy milyen veszteség érte az asszonyt, megparancsolta Géházinak: „Övezd fel derekadat, vedd kezedbe a botomat, és menj el! Ha valakivel találkozol, ne köszönj neki, és ha valaki neked köszön, ne válaszolj! Tedd a botomat a fiú arcára!”

Az anya azonban nem nyugodott meg addig, amíg Elizeus maga el nem ment vele. „Az élő Úrra és a te életedre mondom, hogy nem hagylak itt – mondta. Elindult tehát Elizeus, és ment az asszony után. Géhazi már előttük elment, és a botot a fiú arcára tette, de az nem szólt és nem eszmélt. Visszatért tehát Elizeushoz, és jelentette neki, hogy nem ébredt fel a fiú.”

Amikor a házhoz értek, Elizeus bement a szobába, amelyben a gyermek feküdt. „Bement, bezárta kettőjük mögött az ajtót, és imádkozott az Úrhoz. Majd fellépett az ágyra, odafeküdt a gyermek mellé, és rátette száját a szájára, szemét a szemére, tenyerét a tenyerére. Ahogy így ráhajolt, fölmelegedett a gyermek teste. Azután néhányszor föl-alá járt a házban, majd ismét odalépett, és föléje hajolt. Ekkor a fiú tüsszentett hétszer egymásután, és felnyitotta a szemét.”

Így jutalmazta meg Isten az asszony hitét. Krisztus a nagy Élet-adó, visszaadta fiát. Hasonlóképpen jutalmazza meg hűségeseit, amikor eljövetelekor a halál elveszti fullánkját és Krisztus elveszi a sír hatalmát. Akkor visszaadja szolgáinak a gyermekeket, akiket a halál elvett tőlük. „Ezt mondja az Úr: Hangos jajgatás hallatszik Rámában, és keserves sírás: Ráhel siratja fiait, nem tud megvigasztalódni, hogy nincsenek többé fiai. Ezt mondja az Úr: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma... visszatérnek fiaid az ellenség földjéről. Reménykedhetsz a jövőben – így szól az Úr –, mert visszatérnek fiaid hazájukba” (Jer 31:15–17).

Jézus az örökkévalóság reménységét kínálva vigaszt nyújt a halottak miatti bánatunkban: „Kiváltom őket a holtak hazájából, megváltom őket a haláltól. Hol van a tövised, halál? Hol a fullánkod, holtak hazája?” (Hós 13:14.) „Én vagyok... az élő: halott voltam, de élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai” (Jel 1:18). „Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk” (1Thessz 4:16–17).

Elizeus, a Megváltóhoz hasonlóan, akinek előképe volt, az emberek közötti szolgálatában a gyógyítás munkáját összekapcsolta a tanítással. Hosszú és eredményes munkásságában mindig odaadóan és fáradhatatlanul támogatta és segítette a prófétaiskolák által végzett fontos nevelési munkát. Tanította az összegyűlt fiatalok lelkes csoportjait, a Szentlélek pedig mélységesen érintette szívüket. Isten így hitelesítette a tanításokat és időnként más, félreérthetetlen bizonyítékkal is erősítette Elizeusnak, mint Jahve szolgájának tekintélyét.

A Gilgálban alapított iskolában tett egyik látogatása alkalmával meggyógyította a mérgezett főzeléket. „...éhínség volt az országban. A prófétatanítványok ott ültek előtte, ő pedig így szólt a szolgájához: Tedd föl a nagy fazekat, és főzz valami főzeléket a prófétatanítványoknak! Egyikük kiment a mezőre, hogy valamilyen zöldségfélét szedjen. Talált is a mezőn egy indás növényt, és teleszedte a ruháját vadtökkel. Hazaérve belevagdalta a fazékba főzeléknek, mert nem tudták, mi az. Azután kimerítették a férfiaknak, hogy egyenek; de amikor enni kezdtek a főzelékből, így kiáltottak föl: Halál van a fazékban, Isten embere! És nem tudták megenni. Akkor ezt mondta: Hozzatok lisztet! Beledobta azt a fazékba, és így szólt: Merítsd ki a népnek, hadd egyenek! Akkor már nem volt semmi rossz a fazékban” (2Kir 4:38–41).

Szintén Gilgálban történt, amikor még tartott az éhség, hogy Elizeus száz embert táplált egy „Baal Sálisából” jövő férfi ajándékából. Ezeket hozta: „Első termésből készült kenyeret: húsz árpakenyeret meg friss gabonát a tarisznyájában.” Olyan emberek voltak a prófétával, akiknek égető szükségük volt az ételre. Az ajándék érkezésekor Elizeus ezt mondta szolgájának: „Add oda a népnek, hadd egyenek. A szolgája azonban így szólt: Hogyan adjam ezt száz embernek? De ő így felelt: Add oda a népnek, hadd egyenek! Mert ezt mondja az Úr: Enni fognak és még marad is. Odaadta tehát nekik, azok pedig ettek, és még hagytak is belőle, ahogyan az Úr megmondta.”

Milyen kegyelmes volt Krisztus, hogy szolgája által csodát művelt emberek éhségének kielégítésére! Az Úr Jézus azóta is újra és újra – ha nem is mindig ilyen feltűnően és kézzel foghatóan – betöltötte az emberek szükségletét. Ha tiszta lelki látásunk volna, hamarabb felismernénk, hogy Isten könyörületesen bánik az emberrel.

Isten áldása nyomán lesz a kicsi mennyiség elegendő. Isten keze meg tudja százszorozni a keveset. Készleteiből asztalt terít a kietlenben. Keze érintésével meg tudja szaporítani a szűkös élelmet, hogy elég legyen mindenki számára. Az Ő hatalma szaporította meg a kenyeret és a gabonát a prófétaifjak kezében.

Krisztus földi szolgálata idején, amikor hasonló csodát tett a tömegek táplálásával, ugyanaz a hitetlenség mutatkozott meg, mint amit a régi idők prófétájának társai tanúsítottak. „Hogyan adjam ezt száz embernek?” – kérdezte Elizeus szolgája. Amikor Jézus megparancsolta a tanítványoknak, hogy adjanak enni a tömegnek, ezt válaszolták: „Nincs nálunk több, mint öt kenyér és két hal, hacsak el nem megyünk, és nem veszünk eledelt ennek az egész sokaságnak” (Lk 9:13). Mi ez ilyen sok embernek?

Ez a lecke Isten gyermekeinek szól minden korban. Amikor feladattal bíz meg, senki se vizsgálgassa, hogy ésszerű-e a parancs, vagy mit eredményezhet engedelmes fáradozása. A kezében levő készlet talán sokkal kevesebbnek tűnik, mint amennyire szükség van, de az Úr kezében a szükségesnél is többnek bizonyul majd. A szolga „odaadta... nekik, azok pedig ettek, és még hagytak is belőle, ahogyan az Úr megmondta.”

Világosabban kellene látnunk, hogyan viszonyul Isten azokhoz, akiket Fia odaajándékozásával vásárolt meg; jobban kellene hinnünk Isten földi ügye előre haladásában. Erre a látásra és erre a hitre van nagy szüksége az egyháznak ma. Ne vesztegessük az időt a látható tartalékok szűk volta miatti sajnálkozással! Lehet, hogy a külső látszat keveset ígér, de a tetterő és az Istenbe vetett bizalom feltárja a tartalékokat. A hálaadással és áldáskéréssel hozzá vitt ajándékot megsokszorozza, amint megszaporította a prófétaifjaknak és az elcsigázott tömegeknek adott táplálékot.