Sedékiás „uralkodásának kilencedik évében... megérkezett Nabukodonozor, Babilónia királya egész hadseregével Jeruzsálem alá...”, hogy megostromolja a várost (2Kir 25:1). Júda helyzete kilátástalan volt. „...én rád támadok – jelentette ki Ezékiel által maga az Úr –, kihúzom kardomat hüvelyéből... nem is tér az vissza!” „...megdermed minden szív, elerőtlenedik minden kéz, elcsügged minden lélek, és minden térd vizes lesz.” „Kitöltöm rajtuk dühömet, megsemmisítem őket haragom tüzével, fejükre olvasom tetteiket! – így szól az én Uram, az Úr” (Ez 21:8, 10, 11; 22:31).

Az egyiptomiak a körülzárt város segítségére akartak sietni. A káldeusok pedig, hogy őket visszaverjék, egy időre abbahagyták Júda fővárosának ostromát. Sedékiás reménykedni kezdett. Követet küldött Jeremiáshoz azzal a kéréssel, hogy imádkozzék Istenhez a héber nemzetért.

A próféta válasza félelmes volt. Azt mondta, a káldeusok visszatérnek, és elpusztítják a várost. A parancs elhangzott. A megátalkodott nemzet már nem háríthatta el Isten ítéletét. „Ne áltassátok magatokat” – figyelmeztette népét az Úr. „A káldeusok... nem fognak elvonulni! Ha megvernétek is az ellenetek harcoló káldeusok egész hadseregét, úgyhogy csak sebesültek maradnának belőle, még ezek is fölkelnének sátrukból, és fölperzselnék ezt a várost” (Jer 37:9–10). Júda maradékának fogságba kellett mennie, hogy viszontagságok közt tanulja meg azt a leckét, amelyet nem volt hajlandó kedvező körülmények között megtanulni. A szent Vigyázó határozatát nem lehetett megfellebbezni.

A még Jeruzsálemben lakó igazak közül, akik előtt világosan feltárult Isten szándéka, egyesek elhatározták a szent frigyláda elrejtését, amelyben a Tízparancsolat elveit megörökítő kőtáblák voltak, hogy azt ne érintsék könyörtelen kezek. Meg is tették. Sírva és bánkódva rejtették el egy barlangba Izráel és Júda férfiai elől, mert vétkeztek. Sohasem kapták vissza. A szent láda még mindig rejtekhelyén van. Mióta elrejtették, senki sem bolygatta.

Jeremiás hosszú évekig Isten hűséges tanújaként állt a nép előtt. Most, hogy a pusztulásra ítélt város már-már a pogányok kezére került, munkáját befejezettnek vélte és távozni próbált. De egy hamis próféta fia megakadályozta. Azt híresztelte, hogy Jeremiás a babiloniaiakkal akar összefogni, akik előtti meghódolásra buzdította Júda népét. A próféta visszautasította a hazug vádat, de „a vezetők felháborodtak, megverték Jeremiást, és börtönbe vetették” (Jer 37:15).

A remény, mely feltámadt a fejedelmek és a nép szívében, amikor Nabukodonozor serege dél felé fordult, hogy szembeszálljon az egyiptomiakkal, hamar szertefoszlott. Az Úr ezt üzente: „Én ellened fordulok, te fáraó, Egyiptom királya, te nagy szörnyeteg, aki ott heverészel a Nílus ágai közt...” Egyiptom hatalma olyan volt, mint a törött nád. Megtudja „Egyiptom minden lakója – hangzott az ihletett kinyilatkoztatás –, hogy én vagyok az Úr. Mert olyan támasz voltál Izráel házának, mint a nád.” „Megerősítem Babilónia királyának a karjait, a fáraó karjai pedig lehanyatlanak. Akkor megtudják, hogy én vagyok az Úr, mert kardomat Babilónia királyának a kezébe adom, hogy azt Egyiptom ellen fordítsa” (Ez 29:3, 6; 30:25).

Miközben Júda fejedelmei hiába vártak Egyiptom segítségére, Sedékiás aggasztó sejtelmek között gondolt Isten börtönbe vetett prófétájára. Napok múltával a király érte küldött, és titokban megkérdezte tőle: „Van-e mondanivalója az Úrnak? Jeremiás ezt felelte: Van! – és hozzátette: A babilóniai király kezébe kerülsz.

Majd ezt kérdezte Jeremiás Cidkijjá királytól: Mit vétettem ellened, udvari embereid és a nép ellen, hogy fogházba vetettetek engem? Hol vannak prófétáitok, akik azt prófétálták nektek, hogy nem jön el Babilónia királya ellenetek és az ország ellen?! Most azért, uram király, hallgass meg, és jusson eléd könyörgésem: Ne vitess vissza Jónátán kancellár házába, ne kelljen ott meghalnom!” (Jer 37:17–20)

Ekkor Sedékiás megparancsolta, „hogy a börtön udvarán legyen felügyelet alatt Jeremiás, és adjanak neki naponként egy kenyeret a pékek utcájából, amíg csak el nem fogy a kenyér a városban. Így maradhatott Jeremiás a börtön udvarában” (Jer 37:21).

A király nem merte nyíltan megvallani, hogy hisz Jeremiásnak. Félelme azonban arra késztette, hogy titokban kikérdezze. Ahhoz gyenge és gyáva volt, hogy a fejedelmek és a nép rosszallását vállalva, a próféta szavai szerint meghódoljon Isten akarata előtt.

A börtön pitvarából Jeremiás továbbra is tanácsolta a Babilon ura előtti meghódolást. Az ellenállás biztos halált jelent. Ezt üzente az Úr Júdának: „Aki ebben a városban marad, az fegyver, éhség és dögvész miatt fog meghalni. Aki azonban kimegy a káldeusokhoz, az megmarad, életét ajándékul kapja, és élni fog.” Világosak és határozottak voltak ezek a szavak. A próféta az Úr nevében bátran kijelentette: „A babilóniai király hadseregének a kezébe fog kerülni ez a város, és elfoglalja” (Jer 38:2–3).

Végül a fejedelmek felbőszülve Jeremiás újra és újra elmondott tanácsán, amely ellentétben állt elszánt ellenállásukkal, határozottan tiltakoztak a király előtt. Hangoztatták, hogy a próféta a nemzet ellensége; szavai meggyengítették a nép kezét, és bajt hoztak rájuk. Ezért halálra kell ítélni!

A gyáva király tudta, hogy ezek hamis vádak. De hogy megbékítse a magas és befolyásos tisztségviselőket, színlelte; elhiszi hazugságaikat és Jeremiást átadta nekik, hogy tetszésük szerint bánjanak vele. A prófétát bevetették „Melkijjá királyfi ciszternájába, amely a börtön udvarán volt. Köteleken bocsátották le Jeremiást, és mivel a ciszternában nem volt víz, csak sár, belesüllyedt Jeremiás a sárba” (Jer 38:6). Isten azonban barátokat támasztott, akik könyörögtek a királynak érte, és Jeremiást visszahelyeztették a börtön udvarába.

A király titokban újra Jeremiásért küldött, és megparancsolta neki, hogy pontosan mondja el, mi Isten szándéka Jeruzsálemmel. Jeremiás kérdéssel válaszolt: „Ha kijelentést mondok neked, biztosan megöletsz, ha pedig tanácsot adok, nem hallgatsz rám.” A király titkos egyezségre lépett a prófétával. „Az élő Úrra mondom, aki az életet adta nekünk, hogy nem öletlek meg, és nem adlak az életedre törő emberek kezébe!” (Jer 38:15–16).

A királynak még lehetősége volt megfogadni Jahve figyelmeztetését, hogy kegyelem vegyülhessen a várost és a népet sújtó ítéletbe. „Ha van bátorságod kimenni a babilóniai király vezéreihez, akkor életben maradsz, és nem perzselik föl ezt a várost sem; életben maradsz házad népével együtt – szólt az üzenet a királynak. De ha nem mégy ki a babilóniai király vezéreihez, akkor ez a város a káldeusok kezébe kerül, és fölperzselik. Te sem menekülsz meg a kezükből.”

„Aggódom, hogy a káldeusokhoz átpártolt júdaiak kezébe adnak, és azok gúnyt űznek belőlem.” A próféta azonban megígérte: „Nem adnak!” Könyörögve tette hozzá: „Hallgass az Úr szavára, amelyet most mondok neked, akkor jól jársz, és életben maradsz!” (Jer 38:17–20).

Isten még az utolsó órában is világosan megmutatta, hogy irgalmaz azoknak, akik engedelmeskednek jogos kívánalmainak. Ha a király az engedelmességet választja, megmentheti a nép életét, és a várost is a tűzvésztől. A király azonban azt gondolta, túl messzire ment ahhoz, hogy visszaforduljon. Félt a zsidóktól, félt a gúnytól, féltette életét. Évek óta tartó istenellenes lázadása után Sedékiás túl megalázónak tartotta ezt mondani népének: Megfogadom az Úr szavát, amelyet Jeremiás prófétával üzent. Nem merek az intésekkel szembehelyezkedve háborúzni az ellenséggel.

Jeremiás sírva kérlelte Sedékiást, mentse meg magát és népét. Szíve fájdalmában aggódó lélekkel bizonygatta neki, hogyha nem fogadja meg Isten tanácsát, az élete és minden java a babiloniaiakhoz jut. A király azonban rossz irányba indult el, és nem akart visszafordulni a megtett úton. Úgy döntött, hogy a hamis próféták és azok tanácsát követi, akiket valójában megvetett, és akik kinevették, mert gyengeségből oly könnyen teljesítette kívánságaikat. Feláldozta emberi mivoltának nagyszerű szabadságát, és a közvélemény meghunyászkodó rabszolgájává lett. Nem akart szántszándékkal rosszat tenni, de nem határozta el azt sem, hogy bátran kiáll az igazságért. Jóllehet meg volt győződve Jeremiás tanácsának értékéről, de nem volt erkölcsi bátorsága az engedelmességre, és következetesen ment tovább a rossz irányba.

A király gyengeségből még azt sem akarta, hogy udvarnokai tudomást szerezzenek Jeremiással folytatott tárgyalásáról. Ennyire uralta az emberektől való félelem. Milyen pusztítást hárított volna el Sedékiás, ha kijelenti, elhiszi, amit a próféta mondott, – ami már félig beteljesedett! Ezt kellett volna mondania: Engedelmeskedem az Úrnak, és megmentem a várost a pusztulástól. Ha félek is az emberektől, és szívesen keresném kegyeiket, arra még sincs bátorságom, hogy áthágjam Isten parancsát. Szeretem az igazságot, gyűlölöm a bűnt, és követem Izráel mindenható Urának tanácsát!

Akkor a nép tisztelte volna bátorságát, és a hit és kételkedés között ingadozók határozottan az igazság mellé álltak volna. Éppen ez a bátorság és becsületesség ébresztett volna csodálatot és hűséget alattvalóiban. Sokan mellé álltak volna, és akkor Júda megmenekült volna a vérontás, az éhség és a tűzokozta kimondhatatlan szenvedéstől.

Sedékiás gyengesége bűn volt, amelyért félelmes árat fizetett. Az ellenség feltartóztathatatlan lavinaként söpört végig és dúlta fel a várost. Az összezavarodott zsidó csapatokat visszaszorította, a nemzetet legyőzte. Sedékiás fogságba esett, és fiait szeme láttára ölték meg. A királyt fogolyként vitték el Jeruzsálemből, szemét kiszúrták, és Babilonba érkezése után nyomorultul elpusztult. A Sion hegyének ormán több mint négy évszázadon át koronaként ékeskedő gyönyörű templomot sem kímélték. „Az Isten házát felgyújtották, Jeruzsálem várfalát lerombolták, palotáit mind fölperzselték, és minden drága értékét elpusztították” (2Krón 36:19).

Amikor Nabukodonozor véglegesen legyőzte Jeruzsálemet, sokan, akik a hosszú ostrom borzalmait átvészelték, kard által pusztultak el. A megmaradtak közül egyeseket Babilonba vittek – főként a vezető papokat, tisztségviselőket és az ország fejedelmeit –, és kivégezték őket mint árulókat. Másokat pedig azért vittek fogságba, hogy Nabukodonozornak és fiainak szolgáljanak, „amíg a perzsa királyság uralomra nem jutott; hogy beteljesedjék az Úrnak Jeremiás által mondott igéje” (2Krón 36:20–21).

Jeremiásról ezt olvassuk: „Jeremiásra nézve pedig ezt a parancsot adta Nabukodonozor, Babilónia királya Nebuzaradán testőrparancsnoknak: Vedd magad mellé, és legyen rá gondod! Ne tégy vele semmi rosszat, hanem úgy bánj vele, ahogyan kívánja” (Jer 39:11–12).

Miután a babiloni tisztek kiszabadították Jeremiást fogságából, a próféta önként osztozott az erőtlen maradék, „a föld szegényei” közül valók sorsában, akiket a káldeusok ott hagytak, hogy legyenek „szőlőmívesek” és „szántó-vető emberek.” Babilonia Gedáliát tette felettük kormányzóvá. Csak néhány hónap múlt el, és az újonnan kinevezett kormányzót orvul megölték. A sok megpróbáltatást átélt szegény népet vezetői végül rávették arra, hogy keressen menedéket Egyiptom földjén. Jeremiás felemelte tiltakozó szavát e lépés ellen. „Ne menjetek Egyiptomba” – könyörgött. De az ihletett tanácsot nem fogadták meg, és „Júdának egész maradéka” Egyiptomba menekült – férfiak, asszonyok és gyermekek. „Elmentek tehát Egyiptomba, mert nem hallgattak az Úr szavára; és eljutottak Taphanhészig” (Jer 42:19; 43:7).

Az Egyiptomba meneküléssel Nabukodonozor ellen lázadó maradék megítéléséről szóló jeremiási próféciák a megbocsátás ígéreteivel szövődtek át azok részére, akik megbánták oktalanságukat és készek voltak visszatérni. Az Úr nem kímélte azokat, akik az egyiptomi bálványimádás csábítására elfordultak tanácsától, de irgalmat tanúsított a hűségesek és igazak iránt. „De akik megmenekülnek a fegyvertől, vissza fognak térni Egyiptomból Júdába, szám szerint kevesen. Majd megtudja Júda maradéka, mindazok, akik Egyiptomba mentek, hogy ott lakjanak mint jövevények, hogy kinek a szava valósul meg, az enyém, vagy az övék!” (Jer 44:28).

A próféta a Siralmak könyvében mondja el azok romlottsága miatti fájdalmát, akiknek a világ világosságává kellett volna lenniük; fájdalmát a Sion és a Babilonba vitt fogoly nép sorsáért. Írásban állított emléket annak, hogy milyen oktalan dolog Jahve tanácsa helyett az emberi bölcsesség elfogadása. A romok között is el tudta mondani: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma;” és egyre így könyörgött: „Inkább kutassuk, vizsgáljuk meg útjainkat, és térjünk meg az Úrhoz!” (JSir 3:22, 40). Amikor Júda királysága még fennállt a nemzetek között, a próféta megkérdezte Istenét: „Ennyire megvetetted Júdát, szívből megutáltad Siont?” Majd felbátorodva így esdekelt. „A te nevedért kérünk, ne utálj meg...” (Jer 14:19, 21). Tökéletesen hitte, hogy Isten örök szándéka: rendet teremteni a zűrzavarból, és kinyilatkoztatni a föld népeinek és az egész világegyetemnek, hogy Ő igazságos és szerető Isten. Ez a hite késztette arra, hogy bizalommal esedezzék azokért, akik talán elfordulnak gonoszságuktól s az igaz útra térnek.

Sion most romokban hevert; Isten népe pedig fogságban volt. A próféta fájdalomtól porba sújtva kiáltott: „Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város! Olyanná lett, mint az özvegy. Nagy volt a népek között, úrnő a tartományok között, de kényszermunkássá lett! Sírva sír az éjszakában, könny áztatja arcát. Senki sem vigasztalja azok közül, akik szerették, barátai mind hűtlenné lettek, ellenségeivé váltak.

A nyomorúság és terhes szolgálat után fogságba került Júda. Ott lakik a pogányok között, de nem talál nyugodt helyet. Üldözői mind utolérik nyomorúságában. Gyászolnak a Sion útjai, nincs, aki ünnepekre járjon. Kapui mind elpusztultak, papjai sóhajtoznak. Szűzei szomorkodnak, neki csak keserűsége van! Elnyomói fölülkerekedtek, ellenségei jólétben élnek. Az Úr szomorította meg sok vétke miatt. Gyermekei fogságba mentek elnyomóik előtt.”

„Jaj, de sötét felhőt borított az Úr haragja Sion leányára! Az égből a földre dobta Izráel ékességét, nem gondolt lábai zsámolyával haragja napján. Elpusztította az Úr kíméletlenül Jákób összes hajlékát. Ledöntötte féktelen haragjában Júda leányának erődítményeit. Földre terítette, meggyalázta az országot és vezéreit. Haragja hevében egészen összetörte Izráel hatalmát, visszavonta segítő jobbját, amikor jött az ellenség. Perzselte Jákóbot, mint lángoló tűz, emésztette körös-körül. Fölvonta íját mint ellenség, előállott mint támadó, és jobbjával megölt mindent, ami a szemnek kívánatos Sion leányának a sátrában; tűzként öntötte ki haragját.”

„Kihez mérjelek, kihez hasonlítsalak, Jeruzsálem leánya? Milyen példával vigasztaljalak meg, Sion szűz leánya? Romlásod nagy, mint a tenger, ki gyógyíthat meg?”

„Emlékezz, Uram, mi történt velünk! Tekints ránk, és lásd meg gyalázatunkat! Örökségünk bitorlókra szállt, házunk idegenekre. Apátlan árvák lettünk, anyáink özvegyek... Atyáink, akik vétkeztek, már nem élnek; nekünk kell hordanunk bűneik terhét. Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki kiragadjon kezükből... Ezért lett beteg a szívünk, emiatt homályosodott el szemünk.”

„De te, Uram, trónodon ülsz örökké, királyi széked megmarad nemzedékről nemzedékre. Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig, miért hagysz el minket oly hosszú időn át? Téríts magadhoz, Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak!” (JSir 1:1–5; 2:1–4, 13; 5:1–3, 7–8, 17, 19–21).