Dániel 4.

A földi méltóság csúcsára emelkedett Nabukodonozor, akit még az ihletett Ige is „királyok királyá”-nak (Ez 26:7) ismer el, időnként Jahve kegyének tulajdonította birodalma dicsőségét és uralkodása fényét. Ez történt azután is, hogy a nagy szoborról álmodott. Mélyen érintette az, amit látott, valamint az a gondolat, hogy a babiloniai birodalom – egyetemes volta ellenére – végül elbukik, és más birodalmak fognak uralkodni; míg aztán minden földi hatalom helyére lép az a birodalom, amelyet a menny Istene állít fel. Ez a birodalom sohasem múlik el.

Nabukodonozor később szem elől tévesztette nemes elképzelését arról, hogy mi Isten szándéka a nemzetekkel. Amikor azonban Dura mezején Isten megalázta a tömeg előtt, újra elismerte: Isten országa „örök királyság, és uralma megmarad nemzedékről nemzedékre” (Dán 3:33). Jóllehet születésénél és neveltetésénél fogva bálványimádó volt és bálványimádó nép élén állt, de ösztönösen érezte, hogy mi az igazság és a jogosság. Ezért Isten fel tudta használni eszközként a lázadók megbüntetésére és szándékának véghezvitelére. „A legkegyetlenebb” népnek (Ez 28:7), Nabukodonozornak a feladata volt, hogy évekig tartó türelmes és fárasztó munka árán legyőzze Tírust. Győzelmes hadainak Egyiptom is áldozatul esett. Miközben korának legnagyobb uralkodójaként egyik országot a másik után csatolta a babiloniai birodalomhoz, a maga dicsőségét is egyre öregbítette.

Nem csoda, hogy a nagy sikereket elért, becsvágyó, öntelt uralkodót Sátán arra kísértette, hogy térjen le az alázatosság útjáról, amely az igazi nagysághoz vezető egyedüli út. Hódító hadjáratai közötti fegyverszünetekben sok gondot fordított fővárosa erősítésére és szépítésére, míg végül Babilon városa birodalmának legfőbb ékessége, „az egész föld büszkesége” (Jer 51:41) lett. Építési szenvedélye, valamint az a rendkívüli dolog, hogy sikerült Babilont a világ egyik csodájává tennie, növelte kevélységét, és már félő volt, hogy Isten nem tekinti többé bölcs uralkodónak, akit eszközként használhat szándéka megvalósítására.

Az irgalmas Isten másik álmot adott neki, hogy figyelmeztesse veszélyes helyzetére és a megrontására állított csapdára. Éjszakai látomásban Nabukodonozor nagy fát látott, amely a föld közepén nőtt, és koronája az égig ért. Ágai a föld széléig nyúltak. A hegyek és dombok nyájai védelmet találtak árnyéka alatt, ágain pedig az ég madarai fészkeltek. „Szép lombja volt és sok gyümölcse, táplálékot nyújtott mindenkinek... róla táplálkozott minden élő lény.”

Amint a király bámulta a fenséges fát, észrevett egy „szent angyalt”, aki a fához közeledve hangosan kiáltott:

„Vágjátok ki ezt a fát, és vagdaljátok le ágait, tépjétek le leveleit, és szórjátok szét gyümölcseit! Meneküljenek alóla a vadak, és ágairól a madarak! De a tövét gyökerestül hagyjátok a földben, vas- és rézbilincsben a mező füve között! Hadd áztassa az ég harmatja, és egye a föld füvét, mint az állatok! Boruljon el emberi elméje, állati értelem maradjon csak benne, hét időszak teljék el így fölötte! Az angyalok határozata ez a rendelet, a szentek parancsa ez a végzés. Hadd tudják meg az élők, hogy a Felséges uralkodik az emberek királysága fölött: annak adja, akinek akarja, és a legalacsonyabb sorsú embert is trónra emelheti.”

A királyt nagyon nyugtalanította a kétségkívül szerencsétlenséget jövendölő álom, és elmondta az írástudóknak, a varázslóknak, a káldeusoknak és a jövendőmondóknak. Az álom nagyon világos volt, de egyik bölcs sem tudta megfejteni.

A bálványimádó országban újra bizonyságot kellett tenni arról, hogy csak azok értik a mennyek országának titkait, akik szeretik és félik Istent. Tanácstalanságában a király szolgájáért, Dánielért küldött, akit nagyra értékelt becsületességéért, állhatatosságáért és páratlan bölcsességéért.

Amikor a király hívására Dániel megjelent, Nabukodonozor így szólt: „Baltazár, te nagy mágus! Tudom, hogy szent, isteni lélek van benned, és nincs olyan titok, amit ne tudnál megfejteni. Magyarázd meg azt a látomást, amelyet álmomban láttam!” Az álom elmondása után Nabukodonozor így szólt: „...Baltazár, magyarázd meg, mert országomnak egyetlen bölcse sem tudta megmagyarázni nekem. De neked tudnod kell, mert szent, isteni lélek van benned.”

Dániel jól értette, hogy mit jelent az álom, „egy pillanatra megdöbbent, mert gondolatai megrémítették” Amikor a király látta Dániel tétovázását és szorongását, megértéssel fordult hozzá. „Baltazár – mondta –, ne rémülj meg az álomtól és a jelentésétől!”

„Uram – felelt Dániel –, szálljon az álom gyűlölőidre, jelentése pedig ellenségeidre!” A próféta megértette, hogy ünnepélyes kötelessége kinyilatkoztatni Nabukodonozornak, milyen büntetés fogja önteltsége és gőgje miatt sújtani. Dánielnek olyan nyelvezettel kellett megmagyaráznia az álmot, amelyet a király meg tudott érteni; és jóllehet annak félelmes jelentése miatt tétovázott és döbbenten hallgatott, mégis meg kellett mondania mi az igazság, bármilyen következményekkel jár is ez számára.

Ekkor Dániel közölte a Mindenható rendelkezését: „Az a fa, amelyet láttál, és amely olyan nagyra és hatalmasra nőtt, hogy az égig ért, és látható volt az egész földön, szép lombja és sok gyümölcse volt, táplálékot nyújtott mindenkinek, alatta tanyáztak a mezei vadak, ágain fészkeltek az égi madarak, az te magad vagy, ó király! Te lettél naggyá és hatalmassá; hatalmad megnőtt, felér az égig, és uralmad elér a föld széléig.

Annak pedig, hogy a király egy szent angyalt látott leszállni a mennyből, aki ezt mondta: Vágjátok ki ezt a fát és pusztítsátok el, de a tövét gyökerestül hagyjátok a földben, vas- és rézbilincsben a mező füve között, hadd áztassa az ég harmatja, és azt egye, amit a mezei vadak, míg csak hét időszak el nem telik fölötte! – annak ez a magyarázata, ó király: A Felségesnek az ítélete ér utol téged, uram, király! Száműznek téged az emberek közül, a mezei vadak közt tanyázol, füvet eszel, mint az ökrök, és az ég harmatja áztat. Hét időszak telik így el fölötted, amíg el nem ismered, hogy a Felséges uralkodik az emberek királysága fölött, és annak adja azt, akinek akarja. Azért mondták, hogy a fa tövét gyökerestül hagyják meg, mert királyságod megmarad, mihelyt elismered, hogy a menny uralkodik.”

Miután Dániel őszintén elmondta az álom értelmét, kérlelte a büszke királyt, Istenhez fordulva bánja meg bűneit. Jó cselekedetekkel talán elháríthatja a fenyegető csapást. „Azért, ó, király, fogadd meg tanácsomat: Hagyj fel vétkeiddel, légy igazságos, és gonoszság helyett bánj irgalmasan a szegényekkel! Így boldogan élhetsz sokáig.”

A próféta intése és tanácsa egy ideig erősen hatott Nabukodonozorra. De az a szív, amelyet nem formált át az Isten kegyelme, hamar elveszti a Szentlélek befolyását. Lelke mélyén ott volt az önzés és becsvágy gyökere, és ezek a jellemvonások később újra előjöttek. A jóindulattal adott eligazítás és a múlt tapasztalataiból fakadó intések ellenére Nabukodonozor engedte, hogy az utána következendő birodalmak iránt féltékeny legyen. Uralkodása, amely mindeddig jórészt igazságos és irgalmas volt, zsarnokivá lett. Mivel megkeményítette szívét, a maga dicsőségére használta Istentől kapott képességeit, önmagát Isten fölé emelte, aki életet és hatalmat adott neki.

Isten hónapokig halogatta büntető ítéletét. Ahelyett azonban, hogy ez a türelem megtérésre késztette volna a királyt, addig táplálta magában a gőgöt, míg elvesztette bizalmát az álom magyarázásában, és tréfálkozott korábbi félelmén.

Egy évvel azután, hogy a figyelmeztetést kapta, Nabukodonozor palotája tetején sétált, és büszkén gondolt uralkodói hatalmára, építészeti eredményeire, és felkiáltott: „Ez az a nagy Babilon, amelyet én építettem királyi székhellyé hatalmam teljében, fenségem dicsőítésére!”

A gőgös dicsekvés még el sem hagyta a király ajkát, amikor egy hang a mennyből kihirdette, hogy elérkezett a büntetés ideje. Fülét megütötte Jahve parancsa: „Neked szól ez az üzenet Nabukodonozor király! Elvesztetted királyságodat! Száműznek az emberek közül, a mezei vadak közt tanyázol, füvet eszel, mint az ökrök, és hét időszak múlik el fölötted, amíg el nem ismered, hogy a Felséges uralkodik az emberek királysága fölött, és annak adja azt, akinek akarja.”

Egy pillanat alatt elvesztette Istentől kapott értelmét. Ítélőképessége, amelyet a király tökéletesnek vélt, bölcsessége, amellyel hivalkodott, eltávozott tőle, és az egykor hatalmas uralkodó megőrült. Nem tudta többé az uralmat gyakorolni. Az intő üzeneteket nem fogadta meg. Megfosztva a Teremtőjétől kapott hatalomtól, és elűzve az emberek közül, Nabukodonozor „füvet evett, mint az ökrök, és az ég harmatja áztatta testét, míg olyan hosszúra nem nőtt a szőre, mint a sasnak a tolla, és olyan karmai nem lettek, mint a sasnak.”

Hét éven át döbbenten gondolt Nabukodonozorra minden alattvalója. A király hét éven át megalázottan élt az egész világ előtt. Hét év után visszakapta értelmét. Alázattal a menny Istene felé tekintett, és felismerte Isten kezét a büntetésben. Nyilvánosan meghirdetett nyilatkozatában elismerte vétkességét, és azt, hogy gyógyulásában Isten nagy irgalma mutatkozott meg. „Amikor eltelt ez az idő, én, Nabukodonozor, föltekintettem az égre, és értelmem visszatért. Áldottam a Felségest, dicsőítettem és magasztaltam az örökké élőt, mert az ő uralma örök uralom, és királysága megmarad nemzedékről nemzedékre. A föld minden lakóját semminek tekinti, tetszése szerint bánik a menny seregével és a föld lakóival. Senki sem foghatja le a kezét, és senki sem mondhatja neki: mit csinálsz?

Abban az időben értelmem visszatért, és királyságomhoz méltóan visszatért tündöklő dicsőségem is. Az udvari emberek és a főurak fölkerestek engem, visszahelyeztek királyságomba, és még nagyobb hatalomra jutottam.”

Az egykor büszke király Isten alázatos gyermekévé; a zsarnoki, fennhéjázó uralkodó bölcs és könyörületes királlyá lett. Aki valamikor dacolt a menny Istenével, és káromolta Őt, most elismerte a magasságos Isten hatalmát; buzgón igyekezett alattvalóiban Jahve iránt tiszteletet ébreszteni és boldogságukat elősegíteni. A királyok Királya és uraknak Ura dorgálása nyomán Nabukodonozor végre megtanulta azt a leckét, amelyet minden uralkodónak meg kell tanulnia – hogy az igazi nagyság tulajdonképpen az igazi jóság. Elismerte Jahvét élő Istenként. Így szólt: „Most azért én, Nabukodonozor, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei Királyt, mert minden tette helyes, eljárása igazságos, és meg tudja alázni azokat, akik kevélyen élnek.”

Most valóra vált Istennek az a szándéka, hogy a világ legnagyobb birodalma megdicsőítse Őt. Ezt a nyilatkozatot, amelyben Nabukodonozor nyilvánosan elismerte Isten irgalmát, jóságát és hatalmát, a szent történelem a király utolsó tetteként jegyezte fel.