Joakim uralkodásának első éveiben állandóan hangzott a közelgő végzetről szóló figyelmeztetés. Az Úr szava, amelyet a próféták mondtak, beteljesüléséhez közeledett. Északon a hosszú ideig elsőbbséget tartó asszír hatalom már nem uralkodott a népeken. Délen Egyiptom, amelynek hatalmában hiába bízott Júda királya, nemsokára végzetes vereséget szenvedett. Keleten egy új világhatalom – Babilon – lépett elő teljesen váratlanul, és gyorsan háttérbe szorított minden más népet.

Isten néhány rövid év múltán Babilont használta eszközül, hogy kitöltse haragját a megátalkodott Júdán. Nabukodonozor ostromló hadai újra és újra körülzárták Jeruzsálemet és behatoltak a városba. Egyik csoportot a másik után – először csak kevés embert, majd később ezreket és tízezreket – vitték fogságba Sineár földjére, és a száműzöttek sorsára juttatták őket. Joakim, Joakin, Sedékiás Júda királyai egymás után a babiloniai uralkodó hűbéresei lettek, és mindannyian fellázadtak. Az engedetlen nemzet egyre súlyosabb büntetést kapott, míg végül az egész ország elpusztult, Jeruzsálemet feldúlták és felégették; a templomot, amelyet Salamon épített, lerombolták. Júda országa összeomlott, és soha többé nem foglalta el korábbi helyét a föld népei között.

Azokban a változó – Izráel számára igen vészterhes – időkben a menny feltűnően sok üzenetet küldött Jeremiás által. Az Úr bőven adott alkalmat Júda fiainak arra, hogy véget vessenek Egyiptommal való zavaros kapcsolataiknak, és elkerüljék az összetűzést Babilon uralkodóival. Amint a fenyegető veszély közeledett, Jeremiás szemléltető példázatokkal tanította a népet, remélve, hogy felkelti Isten iránti kötelességérzetüket, egyúttal baráti kapcsolatra buzdította őket a babiloni hatalommal.

Jeremiás – hogy illusztrálja az Isten kívánalmai iránti feltétlen engedelmesség fontosságát – a templom egyik helyiségébe összehívott néhány rékábitát, majd bort tett eléjük, és ivásra biztatta őket. Ahogy várható volt, heves tiltakozással visszautasították. „Nem iszunk bort – jelentették ki határozottan –, mert a mi ősünk, Jónadáb, Rékáb fia, ezt parancsolta nékünk: Ne igyatok ti bort soha, se ti, se a fiaitok!”

„Ekkor így szólt Jeremiáshoz az Úr igéje: Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene: Menj, és mondd meg Júda férfiainak és Jeruzsálem lakóinak: Miért nem okultok, és miért nem hallgattok beszédemre? – így szól az Úr. Jónádábnak, Rékáb fiának a szavait megtartották. Ő azt parancsolta fiainak, hogy ne igyanak bort; nem is ittak a mai napig sem, hanem engedelmeskedtek ősük parancsának” (Jer 35:6, 12–14).

Isten így akarta a rékábiták engedelmességét éles ellentétbe állítani népe engedetlenségével és ellenszegülésével. A rékábiták engedelmeskedtek atyjuk parancsának, és nem hagyták magukat bűnbe vinni. De Júda férfiai nem hallgattak az Úr szavaira, és ezért hamarosan el kellett szenvedniük legszigorúbb büntetését.

„Én is szóltam hozzátok, idejében szóltam – mondta az Úr –, de ti nem hallgattatok rám. Elküldtem hozzátok szolgáimat, a prófétákat, idejében küldtem, és ezt mondtam: Térjen meg mindenki a rossz útról! Jobbítsátok meg tetteiteket, ne kövessetek más isteneket, és ne tiszteljétek őket! Akkor azon a földön lakhattok, amelyet nektek és őseiteknek adtam. De ti nem figyeltetek és nem hallgattatok rám. Jónádábnak, Rékáb fiának az utódai megtartották ősük parancsát, amit az megparancsolt, de ez a nép nem hallgatott rám. Azért ezt mondja az Úr, a Seregek Istene, Izráel Istene: Elhozom Júdára és Jeruzsálem minden lakójára mindazt a veszedelmet, amit megmondtam. Mert beszéltem hozzájuk, de nem hallgattak rám, hívtam őket, de nem válaszoltak” (Jer 35:14–17).

Amikor a Szentlélek meglágyítja és foglyul ejti az emberek szívét, akkor megfogadják tanácsát. De ha visszautasítják az intést, s szívük megkeményedik, az Úr hagyja, hogy más hatások alá kerüljenek. Az igazság elutasításával elfogadják a hazugságot, amely saját pusztulásukat okozza.

Isten kérte Júdát, hogy ne gerjessze haragra, de nem hallgatott rá. Az Úr végül kimondta az ítéletet Júdára: fogolyként viszik Babilonba. A káldeusok voltak az eszközök, akik által Isten megbüntette engedetlen népét. Júda szenvedése arányban állt ismeretével, és a semmibevett, elutasított intésekkel. Isten hosszú ideig késleltette ítéletét, de most utolsó erőfeszítésként meglátogatja őket haragjával, hogy visszatartsa gonosz útjukon.

A rékábiták családjára Isten folyamatosan tartó áldást mondott. A próféta kijelentette: „Mivel ti hallgattatok ősötöknek, Jónádábnak a parancsára, megtartottátok minden parancsát, és mindent úgy tettetek, ahogyan ő parancsolta nektek, azért így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Nem halnak ki Jónádábnak, Rékáb fiának az utódai, színem előtt maradnak mindenkor” (Jer 35:18–19). Isten így tanította népét, hogy hűsége és engedelmessége áldásban sugárzik vissza Júdára, mint ahogy a rékábitákat is megáldotta atyjuk parancsa iránti engedelmességükért.

A tanulság nekünk szól. Ha a jó és bölcs atya kívánalmainak – aki a legjobb és leghatásosabb eszközökkel akarta megóvni utódait a részegeskedés bűnétől – érdemes volt szigorúan engedelmeskedni, minden kétségen felül áll, hogy Isten tekintélyét annyival nagyobb tiszteletben kell tartanunk, amennyivel szentebb Ő, mint az ember. Teremtőnk és Urunk, akinek hatalma végtelen és büntetése rettenetes, az embert minden eszközzel bűnei felismerésére és megbánására akarja késztetni. Szolgái szája által előre megmondja, milyen veszéllyel jár az engedetlenség. Hallatja figyelmeztető hangját, és kitartóan dorgálja a bűnt. Csak irgalma őrzi népe jólétét; kiválasztott eszközei által éber gonddal vigyáz reá. Nem támogathat és nem védelmezhet olyan népet, amely elveti tanácsát és semmibe veszi feddéseit. Talán egy ideig visszafogja megtorló büntetéseit, de ez nem tarthat örökké.

Júda fiai azok közé számítottak, akikről az Úr ezt mondta: „Papok királysága és szent nép lesztek” (2Móz 19:6). Szolgálata során Jeremiás soha nem tévesztette szem elől, hogy mily életbe vágóan fontos a szív szentsége az élet sokféle vonatkozásában, különösen a magasságos Isten szolgálatában. Világosan látta a birodalom összeomlását, Júda lakóinak szétszóródását a népek között. Hitszemével azonban mindezeken túllátott, egészen a helyreállítás idejéig. Fülében csengett az isteni ígéret: „Összegyűjtöm nyájam maradékát minden országból, ahová szétszórtam őket, és visszaterelem legelőjükre... Eljön majd az idő – így szól az Úr –, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak, olyan királyt, aki bölcsen uralkodik, jog és igazság szerint jár el az országban. Az ő idejében szabad lesz Júda, Izráel is biztonságban él, és így fogják nevezni: AZ ÚR A MI IGAZSÁGUNK” (Jer 23:3–6).

A közelgő ítéletről szóló jövendölések így összevegyültek a végső és dicsőséges szabadulás ígéreteivel. Akik szeretnének Istennel megbékélni és a hitehagyás közepette szent életet élni, azok erőt kapnak minden próbában, és hatalmas erővel tudnak bizonyságot tenni Istenről. Az eljövendő korszakok során szabadulásuk híre túlszárnyalja azt, amit Isten Izráel fiaiért az Egyiptomból való kivonulás idején tett. Az Úr kijelentette prófétája által, hogy eljönnek azok a napok, „...amikor nem azt mondják többé, hogy él az Úr, aki fölhozta Izráel fiait Egyiptom földjéről, hanem azt, hogy él az Úr, aki felhozta, hazahozta Izráel házának utódait észak földjéről és mindazokból az országokból, amelyekbe szétszórta őket; és a maguk földjén fognak lakni.” (Jer 23:7–8). Ilyen csodálatos jövendöléseket mondott Jeremiás Júda országa történetének utolsó éveiben, amikor a babiloniaiak szerezték meg a világuralmat, és ostromló seregei Sion falai ellen is felsorakoztak.

A szabadulás ígérete kellemes zeneként hatott azok fülének, akik kitartottak Jahve tiszteletében. Az előkelő és az egyszerű otthonokban, ahol a szövetséget megtartó Isten tanácsait még mindig tiszteletben tartották, újra és újra elismételték a próféta szavait. A gyermekeket is mélyen érintették e szavak. Fiatal, fogékony lelkükre maradandó benyomást tettek.

Jeremiás szolgálata idején azért kínálkozott alkalom Dánielnek és társainak arra, hogy az igaz Istent megdicsőítsék a föld népei előtt, mert lelkiismeretesen megtartották a Szentírás parancsait. Az a tanítás, amelyet ezek a gyermekek a szülői házban kaptak, erőssé tette őket hitben és állhatatossá az élő Istennek, a menny és föld Teremtőjének szolgálatában. Amikor Joakim uralkodása kezdetén Nabukodonozor első ízben ostromolta meg és vette be Jeruzsálemet, Dánielt és társait másokkal együtt fogságba vitte. Kiválasztotta őket a babiloni udvar szolgálatára. E héber foglyok hite a végsőkig próbára lett téve. De azok, akik megtanultak bízni Isten ígéreteiben, teljes nyugalmat találtak, bármit is kellett átélniük az idegen országban való tartózkodásuk idején. A Szentírás volt vezérük és támaszuk.

Jeremiás elmondta, hogy miért sújtják Júdát az elkezdődött büntetések, és nemes lélekkel védte Istennek a legsúlyosabb büntetésben is megmutatkozó igazságos és irgalmas voltát. A próféta fáradhatatlanul dolgozott. Szeretett volna átfogni minden társadalmi osztályt. Ezért hatáskörét kiterjesztette Jeruzsálemen túl a környező vidékekre is, és sokszor ellátogatott az ország különböző részeibe.

Az egyházhoz intézett bizonyságtételeiben Jeremiás állandóan utalt a törvény könyvének tanításaira, melyet Jósiás uralkodása alatt tiszteletben tartottak. Ismét hangoztatta, hogy milyen fontos a végtelenül irgalmas és könyörületes Istennel kötött szövetség megőrzése, aki a Sínai-hegyen kinyilatkoztatta a Tízparancsolatban foglalt elveket. Jeremiás figyelmeztető és kérlelő szavai eljutottak a birodalom minden részébe. Mindenkinek alkalma volt megtudni, mi Isten szándéka a nemzettel.

A próféta világosan feltárta, mennyei Atyánk azért küldi büntetését, hogy „tudják meg a népek, hogy ők csak emberek!” (Zsolt 9:21). „Ha mégis szembeszálltok velem, és nem akartok rám hallgatni – figyelmeztette népét –, akkor... szétszórlak a nemzetek közé, és kirántott karddal üldözlek benneteket. Országotok pusztasággá lesz, városaitok pedig romhalmazzá” (3Móz 26:21, 33).

Miközben a közelgő pusztulásról szóló kinyilatkoztatások nyomatékosan hangzottak a fejedelmek és a nép előtt, uralkodójuk, Joákim, akinek bölcs lelki vezetőként kellett volna elöljárni a bűnvallomásban, reformációban és jócselekedetekben, önző élvezetekkel töltötte idejét. Így tervezgetett: „...hatalmas palotát építek, tágas felső szobákat”; a „cédrusfával” burkolt és „vörösre” (Jer 22:14) festett ház csalással és elnyomással szerzett pénzen épült.

A próféta haragra gerjedt, és Isten sugallatára ítéletet mondott a hitetlen uralkodóra. „Jaj annak, aki nem igaz úton építi házát, és felső szobáit jogtalan módon, ingyen dolgoztatja embertársát, és a munkájáért nem fizet bért! – nyilatkoztatta ki. Attól leszel király, hogy halmozod a cédrust? Apád talán nem evett és nem ivott? De törvényesen és igazságosan járt el: ezért ment jól a dolga! Jogához segítette a nyomorultat és a szegényt, ezért ment jól a dolga! Így tesz, aki ismer engem – így szól az Úr. Szemed és szíved nem törődik mással, csak a magad hasznával. Kiontod az ártatlanok vérét, elnyomó és zsaroló vagy!

Azért ezt mondja az Úr Jójákimról, Jósiás fiáról, Júda királyáról: Nem fogják így elsiratni: Jaj, bátyám! Jaj, öcsém! Így sem siratják el: Jaj, uram! Jaj, felség! Úgy temetik el, mint egy szamarat. Kivonszolják, kidobják Jeruzsálem kapuin” (Jer 22:13, 15–19).

„Azért ezt mondja a Seregek Ura: Mivel nem hallgattatok beszédemre, elhoztam észak valamennyi népét – így szól az Úr –, meg szolgámat, Nabukodonozort, Babilónia királyát. Rázúdítom erre az országra, lakóira és valamennyi szomszédos népre. Kiirtom őket, megborzad és felszisszen aki látja, mert örökre romhalmazzá teszem őket. Megszüntetem náluk a vidám örvendezés zaját, a vőlegény és a menyasszony örömét, a malomzúgást és a mécsvilágot. Ez az ország szörnyű romhalmazzá lesz, és ezek a népek Babilónia királyának fognak szolgálni hetven esztendeig” (Jer 25:8–11).

Isten kimondta a pusztulást hordozó ítéletet, de a tömeg, amely hallotta, aligha tudta felfogni félelmes jelentőségét. Az Úr szemléltette kijelentését, hogy azt hatásosabbá tegye. Megparancsolta Jeremiásnak, hogy a nép sorsát az Isten haragja borával megtöltött pohár kiürítéséhez hasonlítsa. Az elsők között „Jeruzsálemnek és Júda városainak, királyainak és vezetőinek” kellett adnia a serleget. Másokat is részesíteni kellett ugyanabból a pohárból – Egyiptom királyát, az ő szolgáit és fejedelmeit és minden ő népét, és a föld sok más népét is –, amíg Isten szándéka meg nem valósul. (Jer 25. fej.)

A gyorsan közelgő büntetések jellegének további szemléltetésére Isten ezt parancsolta a prófétának: „...végy magad mellé néhány embert a nép és a papok vénei közül és menj ki a Ben-Hinnóm völgyébe” és ott Júda hitehagyásának megemlítése után darabokra kellett törnie a fazekas „cserépkorsó”-ját, és kijelentenie Jahve nevében, akinek a szolgája: „Úgy összetöröm ezt a népet és ezt a várost, ahogyan összetörik a cserépedényt, úgyhogy nem lehet többé éppé tenni.”

A próféta úgy cselekedett, ahogy Isten parancsolta. Azután visszatért a városba, megállt a templom udvarában, és kijelentette az egész nép hallatára: „Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: El fogom hozni erre a városra és a hozzá tartozó többi városra mindazt a veszedelmet, amit kijelentettem róla. Mert megmakacsolták magukat és nem hallgattak beszédemre.” (Jer 19. fej.)

A próféta szavai ahelyett, hogy bűnvallomásra és megtérésre késztették volna a népet, haragra gerjesztették a hatalmon levőket. Ennek következményeként Jeremiást megfosztották szabadságától. A bebörtönzött, kalodába zárt próféta továbbra is hirdette a menny üzenetét az ott állóknak. Az üldözéssel nem lehetett elhallgattatni. Az igazság igéje – mondta – „... perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam” (Jer 20:9).

Ebben az időben parancsolta meg az Úr Jeremiásnak, hogy foglalja írásba az üzeneteket, amelyeket szeretne tolmácsolni azoknak, akiknek megváltására szánakozó szíve szünet nélkül vágyott. „Végy elő egy irattekercset – parancsolta szolgájának az Úr –, és írd rá mindazokat az igéket, amelyeket kijelentettem neked Izráelről, Júdáról és a többi népről, attól fogva, hogy beszélni kezdtem hozzád: Jósiás idejétől egészen a mai napig. Talán meghallja Júda háza, hogy mennyi veszedelmet készülök rájuk zúdítani, és ha megtérnek a rossz útról, én megbocsátom bűnüket és vétküket” (Jer 36:2–3).

E parancsnak engedelmeskedve, Jeremiás segítségül hívta megbízható barátját, Bárúkot, az íródeákot, és lediktálta „...az Úrnak minden igéjét, amit kijelentett neki” (Jer 36:4). Bárúk ezeket gondosan a pergamentekercsre írta. Komoly feddést tartalmazott a bűn ellen, figyelmeztetést a megrögzött hitehagyás következményeire, és nyomatékos kérést a bűn elhagyására.

Amikor az írás elkészült, Jeremiás – aki még mindig rab volt – elküldte Bárúkot, hogy olvassa fel a tekercset a sokaságnak, amely a nemzeti böjtnap alkalmából „Jójákimnak a Jósiás fiának, Júda királyának ötödik esztendejében, a kilencedik hónapban”, a templomba gyűlt. „Talán az Úr elé száll könyörgésük – mondta a próféta – és megtérnek a rossz útról. Mert nagy és lángoló haraggal beszélt az Úr ez ellen a nép ellen” (Jer 36:9, 7).

Bárúk engedelmeskedett. A tekercset felolvasta Júda egész népe előtt. Ezután az íródeákot a fejedelmek elé hívták, hogy olvassa fel nekik is a beszédet. Nagy érdeklődéssel hallgatták, és megígérték, hogy mindazt, amit hallottak, tudtul adják a királynak. De azt tanácsolták az íródeáknak, hogy rejtőzzék el, mert attól féltek, hogy a király elveti a bizonyságtételt, és azok életére tör, akik az üzenetet tolmácsolták és átadták.

Amikor a fejedelmek elmondták Jojákim királynak, amit Bárúk olvasott, megparancsolta, hogy hozzák el néki a tekercset és olvassák el az ő hallatára is. A király kíséretének egyik tagja, név szerint Jehudi, elhozta a tekercset, és olvasni kezdte a feddés és intés igéit. Tél volt. A király és vezető emberei, Júda fejedelmei a nyitott tűz köré gyűltek. Jehudi még csak egy kis részt olvasott, amikor a király cseppet sem félve az őt és népét fenyegető veszélytől, megragadta a tekercset, és tomboló dühhel „levágta azt a kancellár késével, és a kályha tüzébe dobta, míg csak az egész tekercs a kályha tüzébe nem került” (Jer 36:23).

Sem a király, sem a fejedelmek nem féltek, „ruháikat sem szaggatták meg, sem a király, sem udvari emberei”. Jóllehet a kegyes fejedelmek „kérlelték ugyan a királyt, hogy ne égesse el a tekercset, de nem hallgatott rájuk.” Miután az írás megsemmisült, a gonosz király haragja Jeremiás és Bárúk ellen fordult. Azonnal értük küldött, „de az Úr elrejtette őket” (Jer 36:24–26).

Az irgalmas Isten Júda népe érdekében akarta az ihletett írásba foglalt intésekkel a templomban összegyűlt hívőket, valamint a fejedelmeket és a királyt figyelmeztetni. „Talán meghallja Júda háza, hogy mennyi veszedelmet készülök rájuk zúdítani – mondta az Úr –, és ha megtérnek a rossz útról, én megbocsátom bűnüket és vétküket” (Jer 36:3). Isten szánja a romlott elvakultságban vergődő embert. A dorgálásokkal és fenyegetésekkel fényt akar gyújtani elhomályosult értelmükben. Azt akarja, hogy a legnagyobbak is érezzék tudatlanságukat és sírjanak botlásaik miatt. Az elbizakodottakban elégedetlenséget akar kelteni a maguk üres sikereivel szemben, és vágyat akar ébreszteni a mennyel való szoros kapcsolat útján elnyerhető lelki áldások után.

Isten nem a bűnösök kedvét kereső és nekik hízelgő követeket akar küldeni. Nem akarja a békesség üzenetével hiú biztonságba ringatni a megszenteletlen embert. Inkább felébreszti a bűnös lelkiismeretét, és a meggyőzés éles nyilaival hatol lelkébe. Szolgáló angyalok tárják fel neki Isten félelmes végzéseit, hogy hiányérzetét elmélyítsék, és kimondassák vele a lelkét mardosó kérdést: „...mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” (ApCsel 16:30). Az a kéz, amely porig aláz, a bűnt megfeddi, a gőgöt és becsvágyat megszégyeníti, ugyanaz a kéz felemeli a bűnbánót, a megsebzettet. Aki megengedi a büntetést, mélységes együttérzéssel kérdezi: „Mit tegyek érted? Mit szeretnél?”

Amikor az ember a szent és irgalmas Isten ellen vétkezik, nincs szebb az őszinte megbánásnál, a keserű könnyekkel való bűnvallásnál. Isten ezt kívánja tőle. Nem fogadhat el mást, csak megtört szívet és töredelmes lelket. De a felfuvalkodott és gőgös Jójákim király és a főurak elutasították Isten hívását. Nem akarták megfogadni az intést, nem akarták megbánni bűneiket. Az irgalmasan felkínált alkalom, amelyet a szent tekercs elégetésével elszalasztottak, az utolsó lehetőség volt számukra. Isten kijelentette, hogyha most nem hajlandók meghallani szavát, félelmes büntetést mér rájuk. Ők pedig nem akarták meghallani, és Isten meghirdette végső ítéletét Júdára. Azt az embert pedig, aki kevélyen fellépett a Mindenható ellen, különös haraggal látogatta meg.

„Ezért így szól az Úr Jójákimról, Júda királyáról: Nem fog az utódja Dávid trónján ülni. Holttestét pedig kidobják, és ott hever nappal a hőségben, éjszaka a fagyon. Megbüntetem őt és utódját meg udvari embereit a bűneik miatt. Elhozom rájuk és Jeruzsálem lakóira meg a júdaiakra mindazt a veszedelmet, amit megmondtam nekik, de nem hallgattak meg” (Jer 36:30–31).

A tekercs elégetésével nem volt vége e dolognak. A leírt szavaktól könnyebb megszabadulni, mint a benne foglalt feddéstől és intéstől, valamint a rohamosan közelgő büntetéstől, amelyet Isten kimondott az engedetlen Izráelre. De még az elégett tekercset is pótolta Isten. „Végy elő egy másik tekercset – parancsolta az Úr –, és írd rá az előbbi igéket mind, amelyek az előző tekercsen voltak, de elégette Jójákim, Júda királya!” Az írás, amely a Júdáról és Jeruzsálemről szóló próféciákat tartalmazta, elhamvadt, de a szavak „perzselő tűz”-ként éltek Jeremiás szívében, és a próféta megismételhette azt, amit az emberi harag szívesen megsemmisített volna.

Jeremiás vett egy másik tekercset, és odaadta Bárúknak, aki „felírta rá... azokat a beszédeket, amelyek a Jójákim, Júda királya által elégetett iratban voltak. Sőt még sok más hasonló beszédet is csatoltak hozzájuk” (Jer 36:28, 32). Az ember haragja akadályozni akarta Isten prófétájának munkáját. De amivel Jojákim Jahve szolgája befolyását korlátozni akarta, éppen az adott újabb alkalmat Jeremiásnak Isten kívánalmai megvilágítására.

Ma is létezik a feddés ellen tiltakozó lelkület, amely Jeremiást üldözte és bebörtönözte. Sokan semmibe veszik az intéseket. Inkább hallgatják a hamis tanítókat, akik hízelegnek hiúságuknak és szemet hunynak gonoszságuk fölött. Ezeknek az embereknek nem ad menedéket, és nem nyújt segítséget a nyomorúság idején a menny. Isten kiválasztott szolgái viseljék hősiesen és türelemmel a próbákat és szenvedéseket, amikor becsmérlik, mellőzik és hamis színben tüntetik fel őket. Végezzék tovább is hűségesen Istentől kapott feladatukat. Sose felejtsék el, hogy a próféták, az emberiség Megváltója és az apostolok is megadással viselték el a gyalázást, az üldözést a világ javára.

Isten azt akarta, hogy Jojákim fogadja meg Jeremiás tanácsát, szerezze meg Nabukodonozor jóindulatát, és így sok fájdalomtól megmenekül. Az ifjú király hűséget fogadott Babilon uralkodójának, s ha ezt betartja, kivívja a pogányok tiszteletét, és ez lelkek megtérésének értékes alkalmaihoz vezethette volna.

Júda királya a néki adott különleges előjogok semmibevevésével makacsul a maga választotta úton járt. Megszegte Babilon uralkodójának adott szavát, és fellázadt. Ezzel önmagát és birodalmát nagyon súlyos helyzetbe sodorta. Az Úr „káldeus és arám rablócsapatokat, továbbá móábi és ammóni rablócsapatokat küldött ellene” (2Kir 24:2), és nem tudta megmenteni az országot a fosztogatók rohamától. Néhány éven belül csúfosan lezárult tragikus uralma. A menny elvetette, népe nem szerette; Babilon uralkodója pedig, akinek a bizalmával visszaélt, megvetette. Mindez annak a végzetes hibának volt a következménye, hogy eltért Isten szándékától, amelyet szolgája által kinyilatkoztatott.

Jojákin, Joákim fia, csak három hónapig és tíz napig ült a trónon, amikor megadta magát a káldeusok serege előtt, amely Júda uralkodójának lázadása miatt újra ostrom alá vette a pusztulásra ítélt várost. Ekkor Nabukodonozor „fogságba vitte Jójákint Babilóniába. A király anyját meg a király feleségeit, főembereit és az ország előkelőit is fogságba vitte Jeruzsálemből Babilóniába”, több ezret, valamint „mesterembert és várépítőt”. Ezekkel együtt Babilon királya elvitte „az Úr házának minden kincsét, meg a királyi palota kincseit” (2Kir 24:15–16, 13).

A hatalmában megtört, lakosoktól és kincsektől megfosztott Júda még mindig fennmaradhatott önálló kormányzatként. Nabukodonozor Mattaniát, Jósiás ifjabb fiát helyezte az ország élére, és nevét Sedékiásra változtatta.