Amikor Asszíria seregei betörtek Júda földjére, és úgy tűnt, hogy semmi sem mentheti meg Jeruzsálemet a teljes pusztulástól, az ország e súlyos helyzetében Ezékiás lelkesítette népe katonaságát, hogy töretlen bátorsággal szálljon szembe pogány elnyomóival, és bízzon Jahve szabadító hatalmában. „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek, és ne rettegjetek az asszír királytól, meg a vele levő egész sokaságtól, mert velünk többen vannak, mint ővele – buzdította Ezékiás Júda embereit –. Ővele emberi erő van, mivelünk pedig Istenünk, az Úr, aki megsegít bennünket, és velünk együtt harcol harcainkban” (2Krón 32:7–8).

Nem ok nélkül beszélt Ezékiás ilyen meggyőződéssel a harc kimeneteléről. A kérkedő Asszíria, jóllehet Isten egy ideig haragjának botjaként a népek megbüntetésére használta fel, nem fog mindig diadalmaskodni. Lásd: Ézsa 10:5! „Ne félj... Asszíriától – üzente az Úr Ézsaiással néhány évvel korábban Sion lakóinak –, mert rövid idő múlva... ostorral csapkodja a Seregek Ura, ahogyan megverte Midjánt az Óréb-sziklánál. Vesszejével rácsap a tengerre, mint Egyiptomban tette. Azon a napon lekerül terhe válladról, igája nyakadról, a kövérség miatt leszakad róla az iga” (Ézsa 10:24–27).

Egy másik prófétikus üzenetben, melyet „Áház király halála esztendejében” kapott, a próféta kinyilatkoztatta: „Megesküdött a Seregek Ura: Úgy lesz, ahogyan elterveztem, az következik be, amit elhatároztam. Országomban töröm össze Asszíriát, hegyeimen taposom el. Lekerül róluk igája, lekerül vállukról a teher. Ezt a tervet határoztam el az egész föld ellen, így nyújtom ki kezemet minden nép ellen. Ha így határoz a Seregek Ura, ki hiúsíthatja meg? Ha kinyújtja kezét, ki fordíthatja vissza?” (Ézsa 14:28, 24–27).

Az elnyomó hatalma meg fog törni. Uralkodása első éveiben Ezékiás még tovább fizette a hadisarcot Asszíriának, az Akház által kötött megállapodás értelmében. Időközben a király „tanácskozott vezető embereivel és vitézeivel”, minden lehetségest megtett országa védelmére. Gondoskodott arról, hogy bőségesen legyen víz Jeruzsálem falain belül, mialatt a városon kívül az kevés lesz. „Majd nekibátorodva, fölépítette az egész várfalat, ahol sérült volt; megnagyobbította az őrtornyokat, építetett kívül egy másik falat, és megerősítette a Millót Dávid városában. Csináltatott sok hajítófegyvert és pajzsot is. A hadinép élére csapatparancsnokokat rendelt...” (2Krón 32:5–6). Mindent megtett, amit tudott, hogy a várost felkészítse az ostromra.

Mielőtt Ezékiás Júda trónjára lépett, az asszírok már sok foglyot vittek Izráel fiai közül az északi királyságból. Néhány évvel azután, hogy uralkodni kezdett, és mialatt még erősítgette Jeruzsálem védelmi készültségét, az asszírok megostromolták és bevették Samáriát, a tíz törzset pedig szétszórták az asszír tartományokban, Júda határai csak néhány mérföldnyire voltak, Jeruzsálem pedig nem egészen ötven mérföldre; és a templomban található gazdag zsákmány visszatérésre csábította az ellenséget.

Júda királya azonban eltökélte, hogy mindent megtesz az ellenség visszaverésére. Miután elkövetett mindent, amire emberi ügyesség és erő képes, összegyűjtötte és bátorságra buzdította seregét. „...nagy közötted Izráel Szentje!” (Ézsa 12:6), volt Ézsaiás próféta Júdához intézett üzenete. A király rendíthetetlen hittel mondta: „Velünk... Istenünk, az Úr, aki megsegít bennünket és velünk együtt harcol” (2Krón 32:8).

Semmi sem lelkesít jobban a hitre, mint a hit gyakorlása. Júda királya felkészült a közelgő viharra. Biztos volt az asszírok ellen mondott prófécia teljesedésében, és ráhagyatkozott Istenre. „És megbátorodott a hadinép Ezékiásnak... beszédétől” (2Krón 32:8). Mit számít, ha Asszíria seregei a föld legnagyobb nemzeteinek meghódításáról új erőre kapva és Izráelben Samária felett diadalmaskodva most Júda ellen fordulnak? Mit számít, ha így kérkednek: „Ahogyan elérte kezem a bálványok országait, bár több bálványszobruk volt, mint Jeruzsálemnek és Samáriának, ahogyan elbántam Samáriával és bálványaival, úgy fogok elbánni Jeruzsálemmel és bálványaival” (Ézsa 10:10–11). Júdának semmitől sem kellett félnie, mert Jahvéban bízott.

A régóta várható válság végül is bekövetkezett. A győzelmesen előrenyomuló asszír csapatok megjelentek Júdeában. A győzelemben biztos vezetők haderejüket két seregre osztották. Az egyikkel délen az egyiptomi sereggel akartak szembeszállni, a másikkal pedig Jeruzsálemet akarták megostromolni.

Júda egyedüli reménysége Isten volt. Az Egyiptomtól várható minden segítségtől elvágták őket, és nem volt más nemzet a közelben, hogy baráti segítséget nyújtson.

Az asszír tisztek fegyelmezett seregük erős voltának tudatában megbeszélésre hívták Júda főembereit. A tárgyalás során arcátlanul követelték a város átadását. Követelésüket a héberek Istene elleni istenkáromló gyalázkodásokkal kísérték. Izráel és Júda gyengesége és hitehagyása miatt a nemzetek már nem tisztelték, hanem szüntelen becsmérelték Isten nevét. Lásd: Ézsa 52:5!

„Mondjátok meg Ezékiásnak – szólt Rabsaké, Szanhérib egyik főtisztje –, hogy ezt üzeni a nagy király, Asszíria királya: Miféle elbizakodottság ez? Miben bízol? Üres beszéd az, amit gondolsz, hogy csak ész és erő kell a hadakozáshoz! Kiben bíztál, hogy föllázadtál ellenem?” (2Kir 18:19–20).

A tisztek a város kapuin kívül tanácskoztak, de azok is hallhatták, akik a falon őrködtek. Amikor az asszír király képviselői hangosan sürgették Júda főembereit javaslataik elfogadására, a főemberek kérték őket, hogy inkább szír, mint zsidó nyelven beszéljenek, hogy a falon levők ne tudják meg, miről folyik a tárgyalás. Rabsaké gúnyolódott ezen a javaslaton és még jobban felemelve hangját, továbbra is héberül beszélt. Ezt mondta:

„Halljátok meg a nagy királynak, Asszíria királyának az üzenetét! Ezt üzeni a király: Ne hagyjátok, hogy rászedjen benneteket Ezékiás, mert ő nem tud megmenteni benneteket! És ne hagyjátok, hogy Ezékiás így biztasson benneteket az Úrral: Bizonyosan megment bennünket az Úr, és nem kerül ez a város Asszíria királyának kezébe!

Ne hallgassatok Ezékiásra, mert ezt üzeni Asszíria királya: Adjátok meg magatokat, és jöjjetek ki hozzám! Akkor mindenki a maga szőlőtőkéjéről és fügefájáról ehetik, és mindenki a maga kútjának a vizét ihatja, amíg el nem jövök, és el nem viszlek benneteket a ti földetekhez hasonló földre, gabonát és mustot adó földre, kenyeret és szőlőt adó földre.

Mert félrevezet benneteket Ezékiás, amikor ezt mondja: Az Úr megment bennünket! Vajon más népek istenei meg tudták-e menteni országukat Asszíria királyának a kezéből?... Hol vannak Szefarvaim istenei? Megmentették-e Samáriát az én kezemből? Ezeknek az országoknak valamennyi istene közül melyik tudta megmenteni országát az én kezemből? Hát az Úr megmentheti-e kezemből Jeruzsálemet?” (Ézsa 36:13–20.)

Júda fiai „nem válaszoltak... egy szót sem” e gúnyolódásokra. A tárgyalás véget ért. A zsidók képviselői visszatértek Ezékiáshoz „megszaggatott ruhában, és jelentették neki a kincstárnok beszédét” (Ézsa 36:21–22). Amikor a király meghallotta az istenkáromló kihívást, „megszaggatta ruháját, zsákruhát öltött, és bement az Úr házába” (2Kir 19:1).

A király elküldte követét Ézsaiáshoz, hogy közölje vele, mivel végződött a tárgyalás. „Nyomorúságnak, büntetésnek és szégyennek a napja ez a nap – üzente a király... Talán meghallja Istened, az Úr a kincstárnok minden szavát, akit ideküldött ura, az asszír király, hogy gyalázza az élő Istent, és talán megbünteti Istened, az Úr azokért a szavakért, amelyeket meghallott. Imádkozz a még meglevő maradékért!” (2Kir 19:3–4)

„Ekkor Ezékiás király meg Ézsaiás próféta, Ámoc fia imádkozott, és segítségért kiáltott az ég felé” (2Krón 32:20).

Isten meghallgatta szolgái imáját. Ézsaiással ezt üzente Ezékiásnak: „Így szól az Úr: Ne ijedj meg azoktól a beszédektől, amelyeket hallottál, amelyekkel káromoltak engem az asszír királynak a szolgái. Ímé én olyan lelket adok bele, hogy hírt hallva visszatérjen országába. Saját országában pedig kard által ejtem el” (2Kir 19:6–7).

Asszíria képviselői, miután elváltak Júda főembereitől, királyukkal léptek közvetlenül érintkezésbe, aki az egyiptomiak közeledésére ügyelő hadosztállyal volt. Amikor Szanhérib meghallotta a jelentést, leveleket írt, „amelyekben gyalázta Izráel Istenét, az Urat, és ilyeneket mondott róla: Ahogyan a többi országokban a népek istenei nem mentették meg népüket a kezemből, ugyanúgy Ezékiás Istene sem menti meg népét a kezemből” (2Krón 32:17).

A kérkedő fenyegetéshez e szavakat fűzte: „Ne engedd, hogy rászedjen téged Istened, akiben bízva azt gondolod, hogy nem kerül Jeruzsálem az asszír király kezébe! Hiszen te is hallottad, hogy mit vittek véghez Asszíria királyai minden országban, kiirtva mindent. Te talán megmenekülhetsz? Megmentették-e más népek istenei azokat, akiket elődeim elpusztítottak: Gózánt és Háránt, Recefet és Eden fiait, akik Telasszárban voltak? Hol van Hamát királya, Arpád királya és Szefarvaim városának a királya, meg Héna és Ivvá?” (2Kir 19:10–13).

Amikor Júda királya megkapta a gúnyolódó levelet, elvitte a templomba, „kiterítette azt... az Úr előtt” (2Kir 19:14), és erős hittel mennyei segítségért könyörgött, hogy hadd tudják meg a föld népei; most is él és uralkodik a héberek Istene! Jahve méltósága forgott kockán. Egyedül Ő hozhat szabadulást.

„Uram, Izráel Istene, aki a kerúbokon ülsz, egyedül te vagy a föld minden országának Istene, te alkottad a mennyet és a földet! Uram, hajtsd hozzám füledet, és hallgass meg! Uram, nyisd ki szemedet, és láss! Halld meg Szanhérib beszédét, aki ideküldte ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent! Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket és országaikat. Isteneiket tűzbe vetették, mert azok nem is voltak istenek, hanem csak emberi kéz alkotásai, fa és kő, azért pusztíthatták el azokat. De most te, Urunk Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, az egyedüli Isten!” (2Kir 19:15–19).

„Figyelj ránk, Izráel pásztora, aki úgy terelgeted Józsefet, mint egy nyájat! Te, aki kerúbokon trónolsz, jelenj meg ragyogva Efraimnak, Benjáminnak és Manassénak! Mutasd meg hatalmadat, jöjj segítségünkre! Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!

Uram, Seregek Istene, meddig füstölög haragod néped imádsága ellenére? Kenyér helyett könnyel etetted őket, bőségesen adtál inni könnyeket, Te okoztad, hogy civakodnak velünk szomszédaink, ellenségeink pedig gúnyolnak minket. Seregek Istene, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!

Egy szőlőt hoztál el Egyiptomból. Népeket űztél el, ezt meg elültetted. Helyét elegyengetted, gyökeret vert, és ellepte a földet. Árnyéka hegyeket borított be, vesszői vetekednek a hatalmas cédrusokkal. Indáit a tengerig növesztette, hajtásait a Folyamig.

Miért romboltad le kerítéseit, hogy szedhessen róla, aki csak arra jár?! Lerágja az erdei vadkan...

Újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk” (Zsolt 80. fejezet.)

Ezékiás esdeklése Júdáért és legfőbb Uruk méltóságáért összhangban volt Isten akaratával. Salamon arra kérte az Urat templomszentelési imája végén, hogy „pártolja szolgája ügyét és népének, Izráelnek az ügyét szüntelen. Hadd tudja meg a föld minden népe, hogy az Úr az Isten, nincs más” (1Kir 8:59–60). Különösen akkor mutassa meg kegyelmét az Úr, amikor háború vagy katonai megszállás idején Izráel főemberei az imádság házába lépnek, és szabadulásért könyörögnek! Lásd: 1Kir 8:33–34!

Isten nem hagyta Ezékiást reménytelenségben. Ezzel az üzenettel küldte hozzá Ézsaiást: „Meghallottam, hogyan imádkoztál hozzám Asszíria királya, Szanhérib miatt. Ezt az igét jelentette ki róla az Úr:

Megvet, gúnyol téged Sion szűz leánya, fejét rázza mögötted Jeruzsálem leánya!

Kit gyaláztál s káromoltál, ki ellen emeltél szót? Kire néztél gőgös szemmel? Izráel Szentjére! Követeiddel gyaláztad az Urat és ezt mondtad: Sok harci kocsimmal fölmentem a legmagasabb hegyre, a meredek Libánonra is. Kivágtam sudár cédrusait, válogatott ciprusfáit, eljutottam utolsó tanyájára, legsűrűbb erdejébe is. Kutat ástam és ittam másoknak a vizét; lépteimmel kiszárítom Egyiptomban a Nílus minden ágát.

Nem hallottad még, hogy én ezt régóta elvégeztem, jó előre kiterveltem? Most csak véghezviszem, hogy halomra dőljenek, rommá legyenek az erős városok. Lakosaiknak ereje elfogyott, megrémültek, megszégyenültek; olyanok lettek, mint mezőn a növény, mint a gyenge fűszál, a háztetőn nőtt fű: elszáradt, mielőtt szárba szökkent.

Én tudom, ha leülsz, ha kimégy vagy bejössz, és ahogyan tombolsz velem szemben! Mivel tombolsz velem szemben, és elbizakodott beszéded fülembe jutott, horgomat orrodba vetem, zablámat a szádba, és visszaviszlek az úton, amelyen idejöttél!” (2Kir 19:20–28).

Júda földjét letarolta a megszálló hadsereg, de Isten megígérte, hogy csoda útján gondoskodik a nép szükségleteiről. Ezt üzente Ezékiásnak: „Teneked pedig ezt a jelt adom: Ebben az évben azt eszitek, ami a tarlón nő, a második évben azt, ami annak a magvaiból hajt; a harmadik évben pedig vessetek és arassatok, ültessetek szőlőt, és egyétek gyümölcsét. Akik megmenekülnek és megmaradnak Júda házából, azok újra gyökeret vernek lenn, és gyümölcsöt hoznak fenn. Mert Jeruzsálemből terjed szét a maradék, és a Sion-hegyéről azok, akik megmenekülnek. A Seregek Urának féltő szeretete műveli ezt.

Azért ezt mondta az Úr Asszíria királyáról: Nem jut be ebbe a városba, és nyilat sem lő rá; nem fordít feléje pajzsot, töltést sem emel ellene. Azon az úton tér vissza, amelyen jött, de ebbe a városba nem jut be, így szól az Úr. Pajzsa leszek ennek a városnak, és megszabadítom önmagamért, meg szolgámért, Dávidért” (2Kir 19:29–34).

Azon az éjszakán jött a szabadulás. „...eljött az Úr angyala, és levágott az asszír táborban száznyolcvanezer embert” (2Kir 19:35). Megölt „minden vitéz harcost, fejedelmet és vezért” az asszír táborban (2Krón 32:21).

A Jeruzsálem elfoglalására küldött sereg rettenetes megítélésének híre csakhamar eljutott Szanhéribhez, aki még mindig az Egyiptomból Júdába vezető utat őrizte. Az asszír király rémülten elrohant, és „megszégyenülve tért vissza országába” (2Krón 32:21). Uralkodása nem tartott sokáig. A jövendölés szerint, amely hirtelen halálát jelezte, saját családtagjai gyilkolták meg, és „fia, Észárhaddón lett a király” (Ézsa 37:38).

A héberek Istene diadalmaskodott a büszke asszíron. Jahve megvédte méltóságát a környező népek előtt. Jeruzsálemben, a nép szíve szent örömmel telt meg. Buzgón esedeztek szabadulásért, és könnyek között vallották meg bűneiket. Nagy ínségükben Isten szabadító hatalmában bíztak és Isten nem hagyta őket cserben. A templom udvara most az ének, az ünnepélyes dicsőítés hangjától visszhangzott.

„Ismerik Istent Júdában, nagy az ő neve Izráelben. Sálémba került a sátra, lakóhelye a Sionra. Ott törte össze a tüzes nyilakat, a pajzsot, a kardot, a harci eszközöket.

Ragyogó vagy te, hatalmasabb a hegyeknél, ahol zsákmányt ejtenek. Kifosztottak lettek az elbizakodottak, álomba merültek, elvesztették erejüket a harcosok. Dorgálásodtól, Jákób Istene, mozdulni sem tud a kocsi és a ló.

Félelmes vagy te, ki állhat meg előtted, amikor haragszol? Ha ítéletet hirdetsz a mennyben, félni fog a föld, és elcsendesül. Mert ítéletet tart az Isten, szabadulást ad a földön az alázatosaknak. Még a haragvó emberek is magasztalni fognak téged, haragjuk maradékát is megfékezed.

Tegyetek fogadalmat Isteneteknek, az Úrnak, és teljesítsétek, ti, akik körülötte vagytok! Vigyetek ajándékot a Félelmetesnek, aki megtöri a fejedelmek büszkeségét, és félelmet kelt a föld királyaiban!”

(Zsolt 76. fejezet).

Az asszír birodalom emelkedése és bukása nagy tanulsággal szolgál ma is a föld népeinek. Az ihletett Ige a sikere csúcsán levő Asszíria dicsőségét pompás fához hasonlítja, amely Isten kertjében kimagaslik a környező fák közül.

„Nézd, Asszíria olyan volt, mint egy libánoni cédrus: szép ágú, árnyas lombú és magas növésű, a sűrű felhőkig ért a teteje... árnyékában lakott mindenféle nép. Szép volt nagyságával, hosszan kinyúló ágaival... Nem volt hozzáfogható cédrus az Isten kertjében, a ciprusoknak sem voltak hozzá hasonló ágai, és a platánoknak sem voltak olyan hajtásai, mint neki: Isten kertjében egy fának sem volt hozzá hasonló szépsége” (Ez 31:3–9).

Asszíria uralkodói azonban ahelyett, hogy a rendkívüli áldásokat az emberiség javára használták volna, sok ország ostorává lettek. Kegyetlenek voltak, nem gondoltak Istennel, és nem voltak tekintettel embertársaikra. Minden néppel erőszakkal el akarták ismertetni Ninive isteneinek felsőbbségét. A magasságos Isten fölé emelték bálványaikat. Isten elküldte hozzájuk Jónást intő üzenettel. Egy ideig megalázták magukat a seregek Ura előtt, és bocsánatért könyörögtek. Nemsokára azonban újra bálványokat imádtak, és világuralomra törtek.

Náhum próféta Ninive bűnözői ellen emelt vádjában így kiáltott:

„Jaj a vérontó városnak! Csupa hazugsággal és rablással van tele, nincs vége a zsákmányszerzésnek.

Hangzik az ostorcsattogás és a kerékdübörgés, lovak dobognak, harcikocsik robognak,

lovak ágaskodnak, kardok ragyognak, dárdák villognak, tömérdek a sebesült...

Én most rád támadok – így szól a Seregek Ura – ”

(Náh 3:1–3, 5).

A végtelen Isten most is tévedhetetlen pontossággal tartja számon a népek dolgait. Ameddig kegyelmét kínálva bűnbánatra szólít, a számvetést nem zárja le, de amikor az ember túllépi a menny által szabott határt, akkor Isten megmutatja haragját. A számadás lezárul. Isten türelme véget ér. Nem véd már a kegyelem.

„Türelmes az Úr, de nagy a hatalma; nem hagy az Úr büntetés nélkül. Förgetegben és forgószélben visz az útja, felhő a lépteinek pora. Megdorgálja a tengert, és kiszárítja, a folyamokat mind kiapasztja... A hegyek megrendülnek előtte, és a halmok remegnek. Tekintetétől megindul a föld, a földkerekség és minden lakója. Ha megharagszik, ki állhat meg előtte, izzó haragjának ki állhat ellene? Lángoló haragja árad, mint a tűz, még a sziklák is szétporladnak tőle” (Náh 1:3–6).

Ezért Ninivéből, „a vigadozó városból, amely biztonságban élt, és ezt gondolta magában: Nincs több olyan, mint én!” – pusztaság lett; „dúlás, pusztulás, felfordulás... az oroszlánok tanyája, az oroszlánkölykök barlangja, ahová járni szokott az anyaoroszlán meg a kölyke, és senki sem merte fölriasztani” (Sof 2:15; Náh 2:11–12).

Sofóniás előre látta a gőgös Asszíria megalázását, és így prófétált Ninivéről: „Csordákban lepi majd el mindenféle állat. Pelikán és bagoly is tanyázik az oszlopokon, hangosan rikoltoz az ablakokban. Omladék borítja a küszöböket, leválik a cédrusburkolat” (Sof 2:14).

Nagy volt az asszír birodalom dicsősége; de nagy volt bukása is. Ezékiel próféta folytatta a pompás cédrusfáról szóló példázatát, és félreérthetetlenül megjövendölte, hogy Asszíria elpusztul gőgje és kegyetlensége miatt. Így hangzik kinyilatkoztatása:

„Azért ezt mondja az én Uram, az Úr: ...teteje fölnyúlt a sűrű felhők közé, felfuvalkodott, mert magasra nőtt, a népek urának kezébe adtam: tegyen vele, amit akar. Bűne miatt taszítottam el. Kivágták az idegenek, ledöntötték a legkegyetlenebb népek. A hegyekre és a völgyekbe hullottak lombos ágai, hajtásai összetörve estek a földre, a patakmedrekbe. Árnyékából pedig elvonult a föld összes népe, és ott hagyta. Ledőlt törzsére rátelepedett minden égi madár, hajtásain ott tanyázott minden mezei vad. Azért ne nőjön túl magasra egy fa sem a víz mellett...

Így szól az én Uram, az Úr: Amikor leszállt a holtak hazájába, gyászba borítottam miatta a mélység vizeit... Zuhanásának hangjával megrendítettem a népeket” (Ez 31:10–16).

Asszíria gőgje és bukása legyen intő példa az idők végéig! Isten ezt kérdezi ma a föld népeitől, akik dölyfösen és kevélyen felsorakoznak ellene: „Kihez hasonlítasz dicsőségben és nagyságban Éden fái között? Le kell szállnod Éden fáival együtt a föld mélyébe...” (Ez 31:18).

„Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra. De elsöprő áradattal vet véget ellenfeleinek” (Náh 1:7–8). Elpusztítja mindazokat, akik a magasságos Isten fölé akarják emelni magukat.

„...Letűnik Asszíria gőgös uralma, vége lesz Egyiptom hatalmának” (Zak 10:11). Ez nemcsak azokra a népekre vonatkozik, amelyek az ókorban sorakoztak fel Isten ellen, hanem ma is érvényes azokra, akik elmulasztják végrehajtani Isten szándékát. Az utolsó ítéletkor, amikor a föld igazságos Bírája „rostálja a népeket” (Ézsa 30:28), és azok, akik megőrizték az igazságot, beléphetnek Isten városába, a menny boltozata visszhangzik a megváltottak győzelmes énekétől. „Úgy fogtok énekelni, mint az ünnepszentelés éjjelén – mondja a próféta –, szívetek pedig úgy örül, mint a zarándok, aki fuvolaszó mellett megy az Úr hegyére, Izráel Kősziklájához. Fölmorajlik az Úr fenséges szava... Megretten Asszíria az Úr szavától. Bottal veri meg. Valahányszor lesújt a büntető vessző, amellyel veri az Úr, dob és citera szól, míg ő harcra emelt kézzel küzd ellene” (Ézsa 30:29–32).