Uralkodása alatt Salamonnak kétszer jelent meg az Úr jóváhagyó és tanácsadó szavakkal: először éjszakai látásban Gibeonban, amikor a bölcsesség, gazdagság és dicsőség ígéretén kívül figyelmeztette, hogy maradjon alázatos és engedelmes; majd a templom felszentelése után, amikor ismét elvhűségre buzdította. Világos figyelmeztetéseket és csodálatos ígéreteket kapott. Aki körülményeinél, jelleménél és életvitelénél fogva alkalmasnak tűnt a megbízatásra és megfelelt a mennyei elvárásoknak, mégis azt olvassuk róla: „nem tartotta meg, amit az Úr parancsolt”. „...elhajolt szíve az Úrtól, Izráel Istenétől, aki kétszer is megjelent neki, és erre nézve azt parancsolta neki, hogy ne kövessen más isteneket...” (1Kir 11:9–10). Oly messzire távolodott el Istentől, szívét annyira megkeményítette a bűn, hogy helyzete szinte reménytelennek látszott.

Salamon az Istennel való lelki közösség örömétől az érzéki örömökhöz fordult. E tapasztalatáról mondja:

„Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem, és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával. Csináltattam víztárolókat, hogy öntözni lehessen belőlük az erdőben sarjadó fákat. Szereztem szolgákat és szolgálókat, voltak házamnál született szolgáim is. Marhacsordám és juhnyájam is több volt, mint mindazoknak, akik elődeim voltak Jeruzsálemben...

Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradsággal szereztem... De amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt.

Azután arra törekedtem, hogy meglássam: mit ér a bölcsesség, meg az esztelenség és az oktalanság, és hogy mit tesz az az ember, aki a király után következik. Csak azt, amit azelőtt is tett... Meggyűlöltem az életet... Meggyűlöltem mindazt, amit fáradsággal szereztem, míg fáradoztam a nap alatt...” (Préd 2:4–18).

Salamon saját keserves tapasztalataiból tanulta meg, hogy milyen üres az az élet, amely a földi dolgokban keresi a legfőbb jót. Pogány isteneknek emelt oltárokat, de meg kellett látnia, mennyire üres ama ígéretük, hogy nyugalmat adnak a léleknek. Nyomasztó gondolatok nyugtalanították éjjel és nappal. Nem tudott már semminek sem örülni az életben. Lelke békéjét elvesztette, és a jövőt kétségbeejtően sötétnek látta.

Az Úr azonban nem hagyta el. Dorgáló üzenetekkel és szigorú büntetésekkel akarta ráébreszteni bűnös útjára. Megvonta tőle védelmét. Hagyta, hogy ellenség zaklassa és gyöngítse birodalmát. „Azután ellenfelet támasztott az Úr Salamonnak, az edómi Hadadot, aki királyi ivadék volt Edómban... Támasztott Isten másik ellenfelet is, Rezónt... ellenfele volt Izráelnek Salamon egész életében... Jeroboám... föllázadt a király ellen” (1Kir 11:14–26).

Végül az Úr ezt a megdöbbentő üzenetet küldte Salamonnak egy prófétával: „Mivel ez történt veled, és nem tartottad meg a velem kötött szövetséget, sem rendelkezéseimet, amelyeket adtam neked, azért én ki fogom szakítani kezedből az országot, és a szolgádnak adom. De apádért, Dávidért nem a te napjaidban teszem ezt. A fiad kezéből fogom kiszakítani” (1Kir 11:11–12).

Mintha álomból ébresztette volna fel Salamont az ítélet, amelyet Isten ellene és családja ellen mondott ki! Lelkiismerete felébredt, és igazi megvilágításban kezdte látni oktalanságát. Kiábrándultan, testben és lélekben elerőtlenedve, elfáradva és megszomjazva fordult el a föld repedezett kútjaitól, hogy újra ihasson az élet forrásából. A szenvedés fegyelmezése elvégezte munkáját. Már hosszú ideje nyugtalanította az a gondolat, hogy végleg elvész, mert képtelen megszabadulni oktalanságától. De most a kapott üzenetben felcsillant előtte a remény sugara. Isten nem vetette el teljesen, kész volt megszabadítani a sírnál is kegyetlenebb rabságából, melyből önmaga nem tudott szabadulni.

Salamon hálás szívvel ismerte el annak hatalmát és szeretetét, aki felsőbbrendű a legfelsőbbrendűeknél is. Bűnbánattal indult el, hogy visszajusson a tisztaságnak és szentségnek arra a magaslatára, amelytől oly messzire eltávozott. Nem remélte, hogy megmenekül a bűn rontó következményeitől, de soha nem tudta kitörölni lelkéből annak az életnek emlékeit, amelyben mindent megengedett magának, de komolyan igyekezett másokat lebeszélni a hiábavalóság követéséről. Alázatosan megvallotta, hogy téves utakon járt. Felemelte intő szavát, nehogy mások elvesszenek régebbi rossz befolyása következtében.

Aki őszintén megbánja bűneit, az nem feledkezik el arról, hogy mit vétett. Amikor békesség költözik szívébe, nem válik közömbössé hibáival szemben. Azokra gondol, akiket élete példájával bűnre vitt, és minden lehetőt megpróbál, hogy visszavezesse őket az igaz útra. Minél nagyobb világosság veszi körül, annál jobban vágyik másokat a helyes útra téríteni. Nem szépítgeti helytelen életvitelét, és nem veszi könnyen tévedéseit; megszólaltatja a vészjelet, hogy mások óvakodjanak.

Salamon beismerte, hogy „...az emberek szíve tele van gonoszsággal, és esztelenség van bennük...” (Préd 9:3). Továbbá kijelentette: „Mivel nem ítélkeznek hamarosan a gonosz tettek fölött, azért van tele az embereknek a szíve gonosz törekvésekkel, úgyhogy a vétkes százszor is követhet el gonosztettet hosszú időn át. De én mégis tudom, hogy az istenfélőknek lesz jó dolguk, mert Őt félik. A bűnösöknek azonban nem lesz jó dolga, és élete nem nyúlik hosszúra, mint az árnyék, mivel nem féli az Istent” (Préd 8:11–13).

Isten Lelkének sugallatára a király írásba foglalta eltékozolt éveinek történetét és a benne rejlő elrettentő tanulságokat a későbbi nemzedékek számára. És így – bár népe learatta Salamon vetésnek gonosz gyümölcseit – a király életműve nem veszett el teljesen. Későbbi éveiben szelíden és alázatosan „...a népet is tanította ismeretre. Gondolkodott, kutatott, és sok példabeszédet szerzett. Igyekezett... arra, hogy értékes mondásokat találjon, és őszintén leírta az igaz mondásokat. A bölcsek szavai olyanok, mint a tüskék, és azoknak gyűjteménye olyan, mint az egymás mellé levert cövekek, amelyek egy Pásztortól valók. Ezeken felül, fiam, fogadd meg az intést...” (Préd 12:9–12).

„Mindezt hallva a végső tanulság ez; Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! Mert Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az” (Préd 12:13–14).

Salamon későbbi írásai tanúsítják, hogy amint egyre jobban ráébredt élete gonoszságára, különös gonddal intette az ifjúságot, hogy ne essen azokba a hibákba, amelyek következtében ő eltékozolta a menny legnagyszerűbb ajándékait. Szomorúan és szégyenkezve vallotta meg, hogy férfikora teljében, amikor Istenben kellett volna megtalálnia vigaszát, támaszát és életét, elfordult a menny világosságától, Isten bölcsességétől, és Jahve tiszteletét bálványimádással cserélte fel. És most, miután szomorú tapasztalatok árán megtanulta, mily oktalan dolog így élni, sóvárogva vágyott arra, hogy másokat megóvjon a maga keserű tapasztalataitól.

Szívbe markoló szavakkal írt arról, hogy milyen kiváltságok és kötelezettségek várnak az ifjúságra Isten szolgálatában:

„Édes a világosság, és jó látni szemünkkel a napot. Azért, ha sok évig élhet az ember, örüljön mindig, de gondoljon arra, hogy sok sötét napja is lesz, és ami következik, az mind hiábavalóság! Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged! Távolítsd el szívedből a bosszúságot, és tartsd távol magadtól a rosszat, mert az ifjúkor és a fiatalság mulandó!” (Préd 11:7–10).

„Gondolj Teremtődre ifjúságod idején,míg el nem jönnek a rossz napok,és el nem érkeznek azok az évek,melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!

Míg el nem sötétedik a nap világa,meg a holdés a csillagok,és újra felhők nem érkeznek az eső után.

Akkor reszketni fognak a ház őrizői,támolyognak az erős férfiak;megállnak az őrlő lányok,mert kevesen vannak,és elhomályosulnak az ablakon kinézők.Bezárulnak az utcára nyíló ajtók,

elcsendesül a malom zúgása.Fölkelnek a madárszóra is,és elhalkul minden énekszó.

Még egy kis emelkedőtől is félnek,és ijedeznek az úton.

A mandulafa kivirágzik,a sáska nehezen vonszolja magát,és mit sem ér a fűszer,

mert elmegy az ember örök otthonába,és az utcán körös-körül siratók járnak.

Végül elszakad az ezüstkötél,összetörik az aranypohár,a korsó eltörik a forrásnál,és a kerék belezuhan a kútba.

A por visszatér a földbe,olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez,aki adta”

(Préd 12:1–7).

Salamon élete tele van figyelmeztetéssel, nemcsak az ifjúság, hanem az érettebb korúak, valamint azok számára is, akik már a delelőn túl a lenyugvó nap útját járják. Látjuk és halljuk, hogy az ifjúság állhatatlan. Ingadozik a jó és a rossz között, és belekerül a bűnös szenvedélyek sodrába. Az érettebb kortól nem állhatatlanságot és megbízhatatlanságot, hanem kiforrott jellemet és jól meggyökerezett elveket várunk. De ez nem mindig válik be. Amikor Salamon jelleme erős tölgy kellett volna legyen, a kísértések hatására megingott és elbukott. Amikor a legerősebbnek kellett volna lennie, akkor volt a leggyengébb.

Az ilyen példákból meg kellene tanulnunk, hogy csak éberség és ima jelent védelmet ifjúnak és idősnek egyaránt. Nem magas állásban és nagy kiváltságokban rejlik a biztonság. Élhet valaki őszinte keresztény életet hosszú éveken át, akkor is Sátán támadásainak célpontja. Még a bölcs és erős Salamon is vereséget szenvedett harcában, amelyet a lelke mélyén lévő bűnökkel és a kívülről támadó kísértésekkel vívott. Kudarca arra tanít, hogy bármilyen értelmi képességei legyenek az embernek, és bármennyire hűségesen szolgálta Istent a múltban, soha nem bízhat saját bölcsességében és feddhetetlenségében.

A jellemépítés igazi alapja és módja mindenütt, minden nemzedék idején ugyanaz. Isten törvénye: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből... és felebarátodat, mint magadat” (Lk 10:27); – a Megváltónk jellemében és életében kifejezésre jutott nagy alapelv – az egyetlen biztos fundamentum, az egyetlen biztonságos vezető. „Nyugodt lesz az életed, bölcsesség és tudomány teszi szabaddá és gazdaggá; az Úr félelme lesz a kincse” (Ézsa 33:6), abban a bölcsességben és tudományban, amelyet csak Isten adhat.

Éppúgy van ma is, mint amikor ezek a szavak elhangzottak Izráel előtt az Isten parancsolatai iránti engedelmességről: „...mert az által lesztek bölcsek és értelmesek a népek szemében” (5Móz 4:6). Csakis ez biztosítja az ember egyéni feddhetetlenségét, a család tisztaságát, a társadalom jólétét és a nemzet állóképességét. Az élet kuszasága, veszélyei és egymásnak ellentmondó követelményei közepette az egyetlen biztos és biztonságos irányelv: cselekedni azt, amit Isten mond. „Az Úr rendelkezései helyesek”, és „...aki ezeket teszi, nem tántorodik meg soha” (Zsolt 19:9; 15:5).

Akik megfogadják a Salamon hitehagyásában rejlő intést, azok óvakodnak attól, hogy megtegyék az első lépést a Salamont elbuktató bűnök felé. Csak a menny akarata iránti engedelmesség óvja meg az embert a hitehagyástól. Isten nagy világosságot és sok áldást árasztott az emberre. Ha ezt a világosságot és áldást nem fogadja el, semmi sem védi meg az engedetlenségtől és a hitehagyástól. Amikor azok, akiket Isten magas állással és felelős megbízatással tisztelt meg, tőle elfordulva emberi bölcsességre építenek, világosságuk sötétséggé változik. A rájuk bízott képességek saját csapdájukká válnak.

Amíg a küzdelem véget nem ér, mindig lesznek olyanok, akik eltávoznak Istentől. Sátán úgy alakítja körülményeinket, hogy azok észrevétlenül aláássák lelki erőinket, ha Isten ereje nem őrzi azt. Minden egyes lépésnél meg kell kérdeznünk: „Ez az Úr útja?” Ameddig tart életünk, céltudatosan, szilárd elhatározással kell őrködnünk érzelmeinken és indulatainkon. Egyetlen pillanatig sem lehetünk biztonságban, csak akkor, ha Istenre bízzuk magunkat, és életünk Krisztusban rejtőzik. Éberség és ima őrzi meg tisztaságunkat.

Mindazok, akik Isten városába lépnek, gyötrő küzdelem árán jutnak át a szoros kapun, mert „tisztátalanok pedig nem jutnak be oda” (Jel 21:27). De azért ne adja fel a reményt, aki elesett! Lehet, hogy idős emberek, akiket Isten egykor nagyon megtisztelt, feláldozva erkölcsi tisztaságukat a vágyak oltárán, beszennyezik lelküket. De ha megtérnek, ha elhagyják a bűnt, és Istenhez fordulnak, van remény részükre. Aki azt mondja, hogy „légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” (Jel 2:10), felszólít erre is: „Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani” (Ézsa 55:7). Isten gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. „Kigyógyítom őket a hűtlenségből – hirdeti –, szívből szeretni fogom őket, mert elfordul róluk haragom” (Hós 14:5).

Salamon bűnbánata őszinte volt; de azt a kárt, amelyet cselekedeteinek rossz példája okozott, nem lehetett meg nem történtté tenni. Mialatt hitét megtagadva élt, az országban voltak, akik híven teljesítették megbízatásukat, megőrizték hitüket és lelki tisztaságukat. De Salamon sok embert vitt tévútra; és a gonoszság erőit, amelyek a bálványimádás és világias szokások bevezetésével működésbe léptek, a bűnbánó király nem tudta egykönnyen feltartóztatni. Jó befolyása nagyon lecsökkent. Annak ellenére, hogy a király megvallotta bűnét, és a későbbi nemzedékek tanulságára írásban is beszámolt oktalanságáról és bűnbánatáról, azt nem remélhette, hogy teljesen megszünteti tetteinek rontó hatását. Hitehagyásán felbátorodva, sokan megmaradtak gonoszságukban, és csakis a gonoszt művelték. Őt követő sok vezető lelki hanyatlása visszavezethető ahhoz a szomorú befolyáshoz, amikor a király Istentől kapott képességeit megrontotta.

Bűnös életének keserű emlékeitől gyötörve, ezek a szavak kívánkoztak ki Salamonból: „Többet ér a bölcsesség a harci eszközöknél; egyetlen vétkes sok jót pusztíthat el.” „Láttam, hogy van olyan rossz dolog is a nap alatt, amely a hatalmasok tévedéséből következik: az ostobák nagy méltóságra kerülnek, az érdemesek pedig alacsony sorsra jutnak.”

„Egy döglött légytől büdös lesz és megerjed a kenőcskészítő olaja; egy kis ostobaság hatásosabb a bölcsességnél és a tisztességnél” (Préd 9:18; 10:5–6; 10:1).

Salamon életének egyik leghangsúlyosabb tanulsága az, hogy a jó és a rossz befolyás hatalom. Bármilyen szűk is az a tér, ahol hatni tudunk, jó vagy rossz befolyást árasztunk. Anélkül, hogy tudnánk róla, vagy megszabhatnánk határát, áldásos vagy átkos nyomai meglátszanak másokon. Lehet, hogy a panasz és önzés komor hangulatától terhes, vagy valamilyen dédelgetett bűn halálosszennyével fertőz; lehet, hogy a hit, bátorság, reménység életadó erejét tartalmazza, és a szeretet jó illata teszi kedvessé. De biztos, hogy a befolyás hatalom, amelyből jó vagy rossz fakad.

Félelmes az a gondolat, hogy befolyásunk halál illata; pedig ez lehetséges. Ha egy lelket megrontunk és elveszti örök üdvösségét, ki mérheti fel a veszteséget! Pedig egyetlen elhamarkodott tettel, egyetlen meggondolatlan szóval oly mélyreható befolyást gyakorolhatunk valakire, hogy lelkileg tönkremegy. Egyetlen jellemhibánk miatt talán sokan eltávoznak Krisztustól.

Ha a magot elvetjük, termést aratunk; és ha a termést is elvetjük, megsokszorozódik a termés. Ugyanez a törvény érvényesül másokhoz való viszonyunkban. Minden tett, minden szó egy-egy mag, amely gyümölcsöt hoz. Minden figyelmes, előzékeny, engedelmes, önmegtagadó cselekedet megismétlődik másokban, és általuk ismét másokban. Ugyanúgy minden irigy, gyűlölködő vagy viszályt keltő tett olyan mag, amelyből „a keserűségnek a gyökere” (Zsid 12:15) nő ki, és sok embert megfertőz. De mennyivel több azoknak a száma, akiket ez a „sok” ember megmételyez! Így folytatódik a jó és a rossz magvak vetése, mely meghozza termését a földi életre és az örökkévalóságra.