Jeroboám halálától Illés Akháb előtti megjelenéséig Izráel népe egyre hanyatlott lelkileg. Uralkodói nem félték Jahvét, és idegen istentiszteleti formák tartására vették rá a népet. Többségük nagyon hamar szem elől tévesztette az élő Isten szolgálatát és sok bálványimádó szokást vett át.

Nádáb, Jeroboám fia, csak néhány hónapig ült Izráel trónján. Gonosz uralmának hirtelen véget vetett egyik hadvezére, Baása által vezetett összeesküvés. Ő akarta átvenni az uralmat. Nádábot és minden rokonát, akik követhették volna a trónon, megölték „az Úr szava szerint, amelyet megmondott szolgája, a silói Ahijjá által. Jeroboám vétkei miatt történt ez, aki vétkezett, és Izráelt is vétekbe vitte...” (1Kir 15:29–30).

Így pusztult el Jeroboám családja. Az általa bevezetett bálványimádás a menny megtorló ítéletét hozta a vétkesekre. Ennek ellenére az utána következő uralkodók – Baása, Ela, Zimri és Omri – majdnem negyven évig jártak a gonoszság végzetes útján.

Amíg Izráelben a hitehagyás tartott, Júdában jórészt Asa uralkodott. Hosszú évekig „Ászá azt tette, amit jónak és helyesnek tartott Istene, az Úr. Eltávolította az idegen oltárokat és az áldozóhalmokat, összetörte a szent oszlopokat és kivágta a szent fákat. A júdaiaknak pedig megparancsolta, hogy őseik Istenét, az Urat keressék, és teljesítsék a törvényt és a parancsolatokat. Eltávolította Júda összes városából az áldozóhalmokat és a tömjénező oltárokat, és uralkodása alatt béke volt az országban. Épített Júdában megerősített városokat, mert béke volt az országban. Nem viseltek ellene háborút azokban az években, mert nyugalmat adott neki az Úr” (2Krón 14:1–5).

Asa hitének kemény próbája volt az, amikor „az etióp Zerah milliós haderővel és háromszáz harci kocsival” (2Krón 14:8) betört az országba. Ebben a válságos helyzetben Asa nem Júda „megerősített” városaiban bízott, amelyeket „várfallal, tornyokkal, kapukkal, zárakkal” épített, sem az „erős vitézek”-ben, a gondosan kiképzett hadseregben (2Krón 14:6–7). A király bizalma a seregek Urában volt, akinek nevében csodálatos szabadulások történtek a régi Izráel életében. Csatasorba állította hadseregét, és Isten segítségét kérte.

Az ellenséges seregek szemtől szemben álltak egymással. Próbatétel és megpróbáltatás ideje volt ez azok számára, akik az Urat szolgálták. Vajon bevallották-e minden bűnüket? Júda emberei bíznak-e teljesen Isten szabadító hatalmában? Ilyen gondolatok foglalkoztatták a vezetőket. Emberileg nézve várható volt, hogy a hatalmas egyiptomi sereg elsöpör mindent maga előtt. A békesség idején azonban Asa nem a saját szórakozását és kedvteléseit kereste. Készült a válságos helyzetekre. Küzdelemre edzett hadserege volt. Igyekezett népét úgy vezetni, hogy Istennel békességben legyen. És most, bár hadereje kisebb volt az ellenségénél, nem gyengült meg hite abban, akibe bizalmát helyezte.

A király a jólét idején az Urat kereste, ezért most, a viszontagságos napokban támaszkodhatott rá. Könyörgéséből kitűnik, hogy nem volt ismeretlen előtte Isten csodálatos hatalma. „Uram, neked nem nehéz segíteni az erőtlent a sokasággal szemben! – esedezett –. Segíts meg bennünket, Urunk, Istenünk, mert rád támaszkodunk, és a te nevedben jöttünk ez ellen a tömeg ellen! Uram, te vagy a mi Istenünk, mutasd meg, hogy ember nem tehet ellened semmit!” (2Krón 14:10)

Asa imáját minden hívő keresztény imádkozhatja. Mi is harcot vívunk, de „nem test és vér ellen”, hanem „erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6:12). Az élet harcában találkozunk az igazság ellen felsorakozó gonosz erőkkel. Reménységünk nem emberben, hanem az élő Istenben van. Teljes hittel és bizonyossággal számíthatunk arra, hogy Isten egyesíti hatalmát az emberi eszközök igyekezetével neve dicsőségére. Igazságának fegyverzetében győzhetünk minden ellenségen.

Isten különösképpen megjutalmazta Asa király hitét. „Megverte az Úr az etiópokat Ászá és Júda előtt. Megfutamodtak az etiópok, Ászá és hadinépe egészen Gerárig üldözte őket. Elhulltak az etiópok, senki sem maradt életben közülük, mert összetörtek az Úr előtt és serege előtt” (2Krón 14:11–12).

Amikor Júda és Benjámin győztes serege visszatért Jeruzsálembe, „Isten lelke szállt Azarjáhúra, Ódéd fiára, kiment Ászá elé, és ezt mondta neki: Hallgassatok rám, Ászá és egész Júda, meg Benjámin! Az Úr veletek lesz, ha ti is ővele lesztek. Ha keresitek őt, megtaláljátok, de ha elhagyjátok, ő is elhagy benneteket. ...Ti azonban legyetek erősek, ne lankadjatok el, mert tetteiteknek meglesz a jutalma!” (2Krón 15:1–2, 7)

E szavak nagyon felbátorították Asát, és újabb reformációt kezdett Júdában. „...eltávolította az utálatos bálványokat Júda és Benjámin egész földjéről, meg azokból a városokból, amelyeket elfoglalt Efraim hegyvidékén. Ezután megújította az Úr oltárát, amely az Úr csarnoka előtt volt.

Majd összegyűjtötte egész Júdát, Benjámint és azokat, akik Efraim, Manassé és Simeon törzséből jövevényként náluk laktak. Mert sokan átpártoltak hozzá Izráelből, amikor látták, hogy vele van Istene, az Úr. Összegyűltek tehát Jeruzsálemben, Ászá uralkodása tizenötödik évében, a harmadik hónapban, és áldoztak az Úrnak azon a napon az odavitt zsákmányból hétszáz marhát és hétezer juhot. Majd szövetségre léptek, hogy őseik Istenét, az Urat keresik teljes szívvel és teljes lélekkel; ....és meg is találták. Az Úr pedig nyugalmat adott nekik mindenfelől” (2Krón 15:8–12, 15).

Asa hűséges szolgálatának hosszú történetét elcsúfította néhány hibája, melyeket akkor követett el, amikor nem helyezte bizalmát teljesen Istenbe. Egy alkalommal, amikor Izráel királya behatolt Júda országába és elfoglalta Rámát, a Jeruzsálemtől csupán 8 km-re levő erődített várost, Asa Benhadáddal, Szíria királyával szövetségre lépve keresett szabadulást. Mulasztását – mivel a szükség idején nem egyedül Istenben bízott – Hanáni, a próféta, szigorúan megfeddte. Ezzel az üzenettel jelent meg Asa előtt:

„Mivel Arám királyára támaszkodtál, nem pedig Istenedre, az Úrra, ezért csúszott ki a kezedből Arám királyának a hadserege. Nem volt-e az etiópoknak és líbiaiaknak roppant hadereje, igen sok harci kocsija és lovasa? Mégis kezedbe adta őket az Úr, mivel rá támaszkodtál. Mert az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi. Ostobán viselkedtél ebben a dologban, és emiatt mostantól fogva háborúkban lesz részed” (2Krón 16:7–9).

„Uralkodása harminckilencedik évében megbetegedett Ászának a lába, és betegsége egyre súlyosbodott. De betegségében sem az Úrhoz folyamodott, hanem az orvosokhoz” (2Krón 16:12). A király, uralkodásának negyvenegyedik esztendejében meghalt, és fia, Josafát követte a trónon.

Asa halála előtt két évvel Izráel országában Akháb kezdett uralkodni. Uralkodását kezdettől fogva különös és iszonyú hitehagyás jellemezte. Atyja, Omri, Samaria alapítója „azt tette, amit rossznak lát az Úr, rosszabb volt minden elődjénél” (1Kir 16:25); de Akháb bűnei még nagyobbak voltak. „...még inkább bosszantotta tetteivel Aháb az Urat, Izráel Istenét, mint Izráel valamennyi királya őelőtte.” „...folytatta Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeit...” (1Kir 16:33, 31). Nem érte be azzal, hogy a Bételben és Dánban végzett vallási szertartások követésére biztatta a népet, hanem vakmerően belevitte a legmélyebb pogányságba, Baál imádásáért félretette Jahve tiszteletét.

Akháb „feleségül vette Jezábelt, szidóniak királyának, Etbaalnak” Baál főpapjának „a leányát, és a Baalt kezdte tisztelni és imádni. Oltárt is állított a Baalnak a Samáriában épített Baaltemplomban” (1Kir 16:31–32).

Nemcsak a fővárosban vezette be a Baál imádatát, hanem Jézabel irányítása mellett pogány oltárokat emelt sok „áldozó halmon”, ahol a környező ligetek rejtekében a papok és mások is kapcsolatot tartva a bálványimádással, érvényesítették átkos befolyásukat, míg majdnem az egész Izráel Baált követte. „Nem volt senki más olyan, aki annyira ráadta volna magát annak a cselekvésére, amit rossznak lát az Úr, mint Aháb, mert félrevezette a felesége, Jezábel. Igen utálatos dolgokat művelt, követte a bálványokat egészen úgy, ahogyan az emóriak tették, akiket kiűzött az Úr Izráel fiai elől” (1Kir 21:25–26).

Akháb erkölcsileg gyenge, befolyásolható ember volt. A bálványimádó, határozott, ellentmondást nem tűrő asszonnyal kötött házassága végzetes következményekkel járt mind maga, mind a nemzet számára. Az elvtelen Akháb jellemét, aki tetteit nem szabta magas normákhoz, Jézabel a maga határozottságával könnyen tudta alakítani. Az önző Akháb nem tudta értékelni Isten Izráel iránti jótéteményeit, sem pedig megítélni, hogy néki, mint a választott nép őrének és vezetőjének milyen kötelességei vannak.

Akháb uralkodásának átkos hatására Izráel messze került az élő Istentől, és rossz útra tért. Hosszú éveken át egyre kevésbé tisztelték és félték Istent. Most pedig úgy tűnt, senki sem meri kockáztatni életét, hogy nyíltan szembeszálljon az általános istenkáromlással. A hitehagyás sötét árnya borult az egész országra. Mindenütt Baál és Astoret bálványokat lehetett látni. Szaporodtak a bálványtemplomok és a felszentelt ligetek, ahol az emberi kéz alkotásait imádták. A levegőt beszennyezte a hamis isteneknek bemutatott áldozatok füstje. Hegy és völgy visszhangzott a pogány papság részeg kiabálásától, akik a napnak, a holdnak és a csillagoknak áldoztak.

Jézabel és szentségtelen papjai befolyásukkal arra tanították a népet, hogy a felállított bálványok istenek, akiknek titokzatos hatalmuk van a föld, a tűz és a víz alkotóelemei felett. A menny minden ajándékát – a sebes folyású patakokat, az élő vízfolyásokat, a könnyű harmatot, a záport, amelyek felüdítik a földet, és nyomukban gazdagon terem a rét – a minden jó és tökéletes ajándék adója helyett Baál és Astoret kegyeinek tulajdonították. Az emberek elfelejtették, hogy a hegyek és a völgyek, a folyók és a források az élő Isten kezében vannak, és Ő irányítja a napot, az ég felhőit és minden természeti erőt.

Az Úr – hűséges követei által – ismételten figyelmeztette a hitehagyó királyt és népét. De hiába hangzottak a feddő szavak. Az ihletett követek hiába bizonygatták, hogy egyedül Jahvét nevezheti jogosan Izráel Istenének, hiába magasztalták a tőle kapott törvényeket. A bálvány-istentisztelet káprázatos pompájától és elbűvölő szertartásaitól lebilincselve, a nép követte királyának és udvarának példáját. Átengedte magát az erkölcstelen szertartások mámorító, lealacsonyító élvezeteinek. Elvakult oktalanságukban úgy döntöttek, elfordulnak Istentől és nem imádják Őt. Így az a világosság, amelyet Isten irgalmasan adott nekik, sötétséggé vált. A színarany elhomályosult.

Ó jaj! Elmúlt Izráel dicsősége! Isten választott népe eddig soha nem süllyedt ilyen mélyre a hitehagyásban. A Baál próféták „négyszázötven”-en voltak, „Aserának négyszáz prófétájá”-n (1Kir 18:19) kívül. Csak Isten csodatevő hatalma tudta megőrizni a nemzetet a teljes pusztulástól. Izráel saját akaratából, önként szakadt el Jahvétől. A könyörülő Isten azonban még mindig sóvárgott a bűnbe sodródottak után, és elküldte hozzájuk leghatalmasabb prófétáját, aki által sokan visszatértek atyáik Istenéhez.