Dániel 6.

Amikor a méd Dárius elfoglalta a babiloni uralkodók trónját, azonnal hozzáfogott a kormányzat újjászervezéséhez. „...úgy látta jónak, hogy országa vezetésére százhúsz kormányzót nevezzen ki... Ezek fölé pedig három főkormányzót rendelt, közülük az egyik Dániel volt. A kormányzók nekik adtak számot, hogy a királyt semmi kár ne érje. Ez a Dániel kiemelkedett a főkormányzók és a kormányzók közül, mivel rendkívüli lélek volt benne; ezért a király őt akarta az egész ország élére állítani.”

Az a megbecsülés, amelyben Dániel részesült, felkeltette a birodalom vezető emberei féltékenységét, és okot kerestek, hogy bepanaszolhassák. „...de semmiféle ürügyet vagy hibát nem tudtak találni, mert megbízható volt; sem hanyagságot, sem hibát nem lehetett találni nála.”

Dániel kifogástalan viselkedése ellenségeit még féltékenyebbé tette. „Nem találunk semmiféle ürügyet, hogy bevádolhassuk ezt a Dánielt – ismerték be –, hacsak Istenének a törvényével kapcsolatban nem találunk ellene valamit.”

Ekkor az igazgatók és a tiszttartók együtt tanácskozva, tervet eszeltek ki, és azt remélték, hogy cselszövésükkel a prófétát sikerül elpusztítaniuk. Elhatározták, hogy aláíratják a királlyal az általuk megfogalmazott rendeletet, amely megtiltja, hogy Dárius királyon kívül a birodalomban harminc napig bárki bármit kérjen Istentől vagy embertől. Ha pedig valaki áthágja ezt a rendeletet, büntetésül az oroszlánok vermébe vetik.

A tiszttartók tehát elkészítették a rendeletet, és előterjesztették Dáriusnak aláírásra. A hiú királyt meggyőzték arról, hogy e rendelet végrehajtása megnöveli méltóságát és tekintélyét. A tiszttartók alattomos szándékáról mit sem sejtve, a király nem vette észre a rendeletben megmutatkozó rosszindulatot, és engedve a hízelgésnek, aláírta.

Dániel ellenségei a Jahve szolgájának állított biztos csapdán örvendezve távoztak Dáriustól. Sátán fontos szerepet játszott ebben az összeesküvésben. A próféta főember volt a birodalomban, és a gonosz angyalok attól féltek, hogy befolyása gyöngíti a vezetőkre gyakorolt hatásukat. Ezek a sátáni erők szították a tiszttartók irigységét és féltékenységét, sugalmazták Dániel elpusztítását célzó rendeletet. A tiszttartók pedig a gonosz szolgálatába álltak, és eszközeként végrehajtották a tervet.

A próféta ellenségei Dániel szilárd elvhűségére építve számítottak tervük sikerére. Nem is tévedtek Dániel jellemének megítélésében. Dániel rögtön felismerte a rendelet mögött húzódó gonosz szándékot, de semmilyen vonatkozásban nem változtatta meg életmódját. Miért is hagyná abba az imát éppen most, amikor a legnagyobb szüksége van rá? Inkább életéről mond le, mintsem az Isten segítségébe vetett reménységéről! Nyugodtan ellátta a tiszttartó vezetői feladatát. Az imádkozás órájában pedig szobájába ment, és szokása szerint Jeruzsálem felé kitárt ablakkal, elmondta könyörgését a menny Istenének. Nem próbálta eltitkolni tettét. Jóllehet teljesen tudatában volt Istenhez való hűsége következményének, de nem ingadozott. Azok előtt akik elvesztését forralták, még a látszatát is kerülte annak, hogy a mennyel való kapcsolata megszakadt. Dániel engedelmeskedett mindig, amikor a királynak joga volt parancsolni, de sem a király, sem rendelete nem téríthette el a királyok Királya iránti hűségétől.

A próféta bátran, de csendesen és alázatosan mutatta meg, hogy semmilyen földi hatalomnak nincs joga az ember és Isten közé állni. A bálványimádókkal körülvett próféta hűségesen tanúskodott erről az igazságról. Az igazsághoz való hős lelkű ragaszkodása fényesen világított a pogány királyi udvar erkölcsi sötétségében. Dániel a keresztény bátorság és hűség nagyszerű példaképeként áll ma is a világ előtt.

A tiszttartók egy teljes napig figyelték Dánielt. Háromszor látták bemenni szobájába, és háromszor hallották, amint hangját buzgó könyörgésben emeli fel Istenhez. Másnap reggel a király elé tárták panaszukat. Dániel, a nagyra becsült és kötelességtudó államférfi, szembeszállt a királyi rendelettel. „Nem írtad-e alá azt a rendeletet, hogy aki harminc napon belül bármiért könyörög, akár istenhez, akár emberhez rajtad kívül, azt dobják az oroszlánok vermébe?”

„De igen, így van – felelte a király –, a médek és perzsák visszavonhatatlan törvénye szerint.”

Ekkor diadalittasan közölték Dáriussal, hogy milyen magatartást tanúsított legmegbízhatóbb tanácsadója. „A zsidó foglyok közül való Dániel semmibe sem vesz téged, ó király, hanem napjában háromszor könyörög Istenéhez.”

E szavak hallatára a király azonnal felismerte a hűséges szolgájának állított csapdát. Látta, hogy nem a királyi dicsőség és méltóság érdekében való buzgólkodásból, hanem a Dániellel szembeni féltékenységből született meg a javaslat a királyi rendeletre. „...nagyon elszomorodott...” e gonoszságban betöltött szerepe miatt, „napnyugtáig... igyekezett” barátját megmenteni. A tiszttartók, számítva a király mentési szándékára, ezzel hozakodtak elő: „Tudnod kell, ó király, hogy a médek és a perzsák törvénye szerint nem szabad megmásítani semmiféle rendeletet vagy végzést, amelyet a király elrendelt.” A rendelet, jóllehet elhamarkodottan lépett életbe, megváltoztathatatlan volt, és végre kellett hajtani.

„De a király ezt mondta Dánielnek: A te Istened, akit állhatatosan tisztelsz, szabadítson meg téged! Odavittek egy követ, és a verem szájára tették; a király pedig lepecsételte gyűrűjével, valamint főrangú embereinek a gyűrűjével, hogy Dániel sorsán ne lehessen változtatni. Azután a király a palotájába ment, és böjtölve töltötte az éjszakát; nőt sem engedett be magához, és kerülte őt az álom.”

Isten nem akadályozta meg Dániel ellenségeit abban, hogy a prófétát az oroszlánok vermébe dobják. Megengedte, hogy a gonosz angyalok és gonosz emberek ilyen messzire jussanak szándékuk végrehajtásában. Így tudta szolgája szabadulását szembetűnőbbé, az igazság és igaz élet ellenségeinek kudarcát pedig teljesebbé tenni. „Még a haragvó emberek is magasztalni fognak téged” (Zsolt 76:11). Ennek az egy embernek a bátorsága által, ki inkább az igazságot választotta, mint a megalkuvást, Sátán vereséget szenvedett, Isten neve pedig felmagasztosult és megdicsőült.

Másnap korán reggel Dárius király a veremhez sietett, és „szomorú hangon kiáltott: ...Dániel, aki az élő Isten szolgája vagy! A te Istened, akit te állhatatosan tisztelsz, meg tudott-e menteni az oroszlánoktól?”

A próféta válaszolt: „Király, örökké élj! Az én Istenem elküldte angyalát, és az bezárta az oroszlánok száját, úgyhogy nem bántottak engem. Mert ő ártatlannak talált engem, és téged sem bántottalak meg, ó király, semmivel.

Akkor a király nagyon megörült, és kihúzatta Dánielt a veremből. Ki is húzták Dánielt a veremből, és semmi sérülés nem volt rajta található, mert hitt Istenében.

Ezután a király odavitette azokat az embereket, akik bevádolták Dánielt, és bedobták őket fiaikkal és feleségeikkel együtt az oroszlánok vermébe. Még a verem fenekére sem értek, máris megragadták őket az oroszlánok, és összezúzták minden csontjukat.”

Újra megszületett egy pogány királyi rendelet, amely Dániel Istenét igaz Istenként magasztalta. „Akkor Dárius király ezt írta a birodalmában lakó különböző nyelvű népeknek és nemzeteknek: Békességetek növekedjék! Elrendelem, hogy birodalmam minden tartományában rettegve féljék Dániel Istenét! Ő az élő Isten, aki megmarad mindörökké. Az ő királysága megdönthetetlen, uralkodása végtelen. Ő megment, megszabadít, jeleket és csodákat tesz égen és földön. Ő mentette meg Dánielt is az oroszlánok karmából.”

Az Isten szolgája elleni gonosz támadás teljes vereséget szenvedett. „Dánielnek azután jó dolga volt Dárius uralkodása alatt és a perzsa Círus uralkodása alatt.” A vele való kapcsolatuk nyomán ezek a pogány uralkodók arra kényszerültek, hogy Istenét „élő Isten”-ként ismerjék el, „aki megmarad mindörökké... királysága megdönthetetlen, uralkodása végtelen.”

Dániel szabadulásának történetéből megtanulhatjuk, hogy Isten gyermekeinek a próbában és a fájdalomban pontosan úgy kell viselkedniük, mint amikor a jövő ragyogó kilátásokkal kecsegteti őket, és környezetük a lehető legkívánatosabb. Dániel az oroszlánok vermében ugyanaz volt, mint aki első miniszterként és a magasságos Isten prófétájaként állt a király előtt. Az az ember, akinek szíve Istenre támaszkodik, ugyanolyan a legsúlyosabb próbában is, mint a jó sorsban, amikor Istentől fény, az emberektől pedig jóakarat sugárzik reá. A hit felfogja a láthatatlant, és megragadja az örök valóságokat.

A menny nagyon közel van azokhoz, akik szenvednek az igazságért. Krisztus azonosítja érdekeit hűséges népe érdekeivel. Szenved szentei személyében; és aki választott gyermekeit bántja, Őt sérti meg. Közel van az a hatalom, amely megszabadít fizikai bajtól és gyötrelemtől, s hogy a nagyobb vésztől is megmenthessen, lehetővé teszi szolgája számára, hogy minden körülmények között becsületes maradjon, és Isten kegyelme által diadalmaskodjék.

Dániel államférfiúi élete a babiloni és médó-perzsa birodalomban tanúsítja azt az igazságot, hogy a közéleti személynek nem kell okvetlen fondorlatosnak, ravasznak lennie, hanem lehet olyan is, akit Isten minden lépésnél eligazít. Dániel, a leghatalmasabb földi ország miniszterelnöke Isten prófétája is volt, akit a menny ihletett. Ezt a hozzánk hasonló indulatú embert a Szentírás feddhetetlennek jellemzi. Amikor ellenségei alaposabban megvizsgálták ügyintézését, egyetlen hibát sem találtak benne. Dániel megmutatta, hogy mivé lehet minden közéleti ember, ha megtér, Istennek szenteli életét, és indítékai Isten szemében helyesek.

A menny kívánalmainak pontos teljesítése földi és lelki áldásokat hoz. Az Istenhez tántoríthatatlanul hű Dániel, aki szilárd önuralmat gyakorolt, nemes méltóságával és rendíthetetlen becsületességével már ifjú korában megnyerte a felügyeletével megbízott pogány hivatalnok kegyét és irgalmát. Lásd: Dán 1:9! Ugyanezek a tulajdonságok jellemezték későbbi életét is. Gyorsan emelkedett fel a babiloni birodalom miniszterelnöki tisztségébe. Az egymást követő királyok uralkodása alatt, az egyik nemzet bukása és egy másik világbirodalom felállítása idején olyan bölcsességről és államférfiúi képességekről tanúskodott, olyan tapintatos, udvarias, jószívű és elvhű volt, hogy még ellenségei is kénytelenek voltak megvallani: „Nem találunk semmiféle ürügyet, hogy bevádolhassuk...”

A felelős állami kötelezettségekkel, és a világbirodalmak titkaival megtisztelt Dánielt Isten a maga követeként becsülte, és az elkövetkezendő korszakok rejtelmeiről számos kinyilatkoztatást adott neki. Csodálatos próféciáit, amelyeket a nevét viselő könyv 7–12. fejezetéig jegyzett fel, nem értette teljesen maga a próféta sem. Mielőtt azonban életműve lezárult, azt az áldott ígéretet kapta, hogy „végső napon” – a világtörténelem utolsó szakaszában – újra felkelhet sorsára, és helyére állhat. Nem érthette meg mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott szándékáról. „...zárd be ezeket az igéket, és pecsételd le ezt a könyvet a végső időkig” – kapta a parancsot prófétikus írásaira vonatkozóan. Be kellett őket pecsételni „a végső időig”. „Menj el Dániel – utasította az angyal még egyszer Jahve hűséges követét –, mert ezek az igék le vannak zárva, és le vannak pecsételve a végső időkig. ...menj a vég felé! Elpihensz majd, de fölkelsz kijelölt sorsodra a végső napon” (Dán 12:4, 9, 13).

A Dániel által feljegyzett próféciák most a világtörténelem alkonyán különös figyelmünket igénylik, mivel korunkról szólnak. Kapcsoljuk össze velük az utolsó újtestamentomi könyv tanításait! Sátán sok emberrel elhiteti, hogy Dániel és a látnok János írásainak prófétikus részeit nem lehet megérteni. Pedig az ígéret világosan kifejezi, hogy különleges áldások kísérik e próféciák tanulmányozását. „...de az okosok megértik” (Dán 12:10) – mondta Isten Dániel látomásairól. Az utolsó napokban lepattan róluk a pecsét. Krisztus szolgájának, Jánosnak adott kinyilatkoztatásokról pedig, melyek Isten népét századokon át vezették, így hangzik az ígéret: „Boldog, aki felolvassa, és boldogok akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük...” (Jel 1:3).

A nemzetek emelkedéséből és bukásából – ahogy azt Dániel és a Jelenések könyve megvilágítja – meg kell tanulnunk, hogy mily értéktelen a pusztán külső és földi dicsőség. Nyomtalanul elmúlt Babilon, minden hatalmával és ragyogásával, amelyhez hasonlót világunk azóta sem látott – az a hatalom, amely korának népe előtt olyan szilárdnak és maradandónak látszott. Elenyészett, „mint a mező virága!” (Jak 1:10.) Ugyanúgy elpusztult a médó-perzsa birodalom, valamint Görögország és Róma is, és ugyanúgy múlik el mindaz, aminek nem Isten az alapja. Csak az maradhat meg, ami beleilleszkedik Isten tervébe, és az Ő jellemét tükrözi. Egyedül Isten elvei állandóak és maradandóak mindabból, amit világunk ismer.

Ha figyelmesen tanulmányozzuk, hogy Isten miként viszi véghez szándékát a nemzetek történelmében, és hogyan váltja valóra az eljövendő dolgokról szóló kinyilatkoztatásait, jobban megértjük a látható és láthatatlan dolgok igazi értékét, és az élet igazi célját. Ha az időt az örökkévalóság fényében szemléljük, Dánielhez és társaihoz hasonlóan azért fogunk élni, ami igaz, nemes és maradandó. Ha ebben az életben megtanuljuk Urunk és Megváltónk országának alapelveit, annak az áldott országnak az elveit, amely örökkön örökké megmarad, akkor Krisztus eljövetelekor beléphetünk vele oda, hogy polgárai legyünk.