Dániel 5.

Dániel élete vége felé nagy változások történtek abban az országban, ahová hatvan évvel korábban őt és három héber társát fogságba vitték. Nabukodonozor, „a legkegyetlenebb népek” vezetője (Ez 28:7) meghalt, és utódainak esztelen uralkodása alatt Babilon, „az egész föld büszkesége” (Jer 51:41) semmivé lett; bekövetkezett a fokozatos, de biztos pusztulás.

Nabukodonozor unokájának, Belsazárnak ostobasága és gyengesége miatt a büszke Babilon csakhamar elbukott. Belsazár, aki fiatalon részt kapott az uralkodásból, büszkélkedett hatalmában és szívével a menny Istene ellen fordult. Sok lehetősége volt Isten akaratának megismerésére és annak megértésére, hogy kötelessége néki engedelmeskedni. Tudott arról, hogy nagyapját Isten határozatából kiűzték az emberi társadalomból. Jól ismerte Nabukodonozor megtérése és csodálatos gyógyulása történetét is. De engedte, hogy az élvezetek szeretete és az öndicsőítés homályba borítsa azokat a tanulságokat, amelyeket soha nem lett volna szabad elfelejtenie. Kegyelemből kapott lehetőségeit eltékozolta, és nem igyekezett arra, hogy általuk jobban megismerje az igazságot. Amire Nabukodonozor végül kimondhatatlan szenvedés és megalázás árán eljutott, attól Belsazár közömbösen elfordult.

Az ítéletig nem sok idő telt el. Círusz, a méd Dárius unokaöccse, a médek és perzsák egyesített seregének hadvezére, megostromolta Babilont. A látszólag bevehetetlen – az Eufrátesz folyó által védett – vár masszív falain és rézkapuin belül, ahol bőségesen volt élelem, a kéjsóvár király biztonságban érezte magát. Idejét szórakozással és tivornyázással töltötte.

A hivalkodó, öntelt Belsazár vakmerő biztonságérzetében „nagy lakomát rendezett ezer főrangú emberének, és az ezer emberrel együtt itta a bort.” Mindaz a vonzerő, amit a gazdagság és a hatalom nyújthat, növelte a színhely pompáját. Gyönyörű nők elbűvölő varázsukkal a királyi lakoma vendégei voltak. Lángeszű, művelt emberek is ott voltak. Fejedelmek és államférfiak úgy itták a bort, mint a vizet, és dorbézoltak őrjítő hatása alatt.

A féktelen orgiát maga a király vezette, akinek botrányos részegsége elvette józan eszét, és alantas ösztönei, szenvedélyei vették át az uralmat. Lakoma közben „megparancsolta Bélsaccar, hogy hozzák elő azokat az arany- és ezüstedényeket, amelyeket apja, Nabukodonozor hozott el a jeruzsálemi templomból. Azokból akart inni a király főrangú embereivel, feleségeivel és ágyasaival együtt.” A király be akarta bizonyítani, hogy nincs oly szent dolog, amelyhez hozzá ne nyúlhatna. „Elő is hozták az aranyedényeket, ...és a király azokból ivott főrangú embereivel... együtt. Itták a bort, és közben dicsőítették az aranyból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kőből csinált isteneket.”

Belsazár aligha sejtette, hogy bálványimádó tivornyázásának mennyei tanúja van; hogy egy láthatatlan mennyei Vigyázó figyeli az istengyalázó jelenetet, hallja a szentségtörő nevetgélést, látja a bálványimádást. A hívatlan vendég azonban csakhamar éreztette jelenlétét. Amikor a tivornya tetőzött, vértelen kéz jelent meg, és tűzként fénylő betűket rajzolt a palota falára. A nagy sokaság nem értette az írás szavait, de a lelkiismeretében megérintett király és vendégei az ítélet baljóslatú előjelét látták benne.

Elhalkult a zsivajgó jókedv, miközben az emberek valami leírhatatlan rémülettől megdermedve figyelték a kezet, amely lassan rajzolta a titokzatos betűket. Filmszerűen pergett le előttük gonosz életük cselekedetei. Mintha az örökkévaló Isten ítélőszéke előtt álltak volna, akinek hatalmával épp akkor dacoltak. Ahol néhány pillanattal előbb hangos jókedv és istenkáromló élcelődés hallatszott, az most fakó arcok és kétségbeesett jajveszékelés színtere lett. Amikor Isten megfélemlíti az embert, akkor nem tudja elrejteni rettegését.

Belsazár rémült meg a legjobban. Ő volt elsősorban felelős azért az Isten ellenes lázadásért, amely a babiloni birodalomban azon az éjszakán tetőzött. Az Istent képviselő láthatatlan Vigyázó jelenlétében, akinek hatalmát megkérdőjelezték és nevét káromolták, a király megdermedt a félelemtől. Lelkiismerete felébredt. „...dereka elernyedt, és még a térdei is reszkettek.” Belsazár szentségtörően szembehelyezkedett a menny Istenével, és saját erejében bízott nem sejtve, hogy valaki meg meri kérdezni: Miért cselekszel így? De most rádöbbent arra; el kell számolnia, miként sáfárkodott a reá bízott értékekkel, és nem tud semmi mentséget felhozni az elszalasztott alkalmakra és kihívó viselkedésére.

A király hasztalan próbálta elolvasni az izzó betűket. Olyan titokkal állt szemben, amelyet nem tudott megoldani; olyan hatalommal, amelyet sem megérteni, sem letagadni nem tudott. Kétségbeesve fordult segítségért birodalma bölcseihez. Eszeveszett kiáltásától zengett a terem. Hívta a varázslókat, káldeusokat és jövendőmondókat, hogy olvassák el az írást. „Akárki legyen is az az ember, aki elolvassa ezt az írást – ígérte – és meg tudja nekem magyarázni, az bíborba öltözhet, aranyláncot kap a nyakára, és rang szerint harmadik lesz az országomban.” De hasztalan könyörgött és ígért gazdag jutalmat bizalmát élvező tanácsadóinak. Mennyei bölcsességet nem lehet venni és eladni. „A király bölcsei... nem tudták az írást elolvasni és megmagyarázni a királynak.” Éppúgy nem tudták elolvasni a titokzatos betűket, mint ahogy az előző nemzedék bölcsei nem tudták megmagyarázni Nabukodonozor álmát.

Ekkor az anyakirálynénak eszébe jutott Dániel, aki több mint fél évszázaddal előbb elmondta Nabukodonozor királynak a nagy szoborról szóló álmát, és meg is magyarázta. „Király, örökké élj! – mondta. Ne gyötörjenek téged gondolataid, és az arcod se legyen sápadt! Van országodban egy férfi, akiben szent, isteni lélek van. Atyád idejében őt úgy ismerték meg, mint akinek világos értelme van, és olyan bölcsessége, amilyen az istenek bölcsessége. Atyád, Nabukodonozor király a mágusok, a varázslók, a csillagjósok és a csillagászok előjárójává tette... mert Dánielben, akit a király Baltazárnak nevezett el, rendkívüli lélek, tudás, értelem, továbbá álommagyarázó, titkot feltáró és rejtélyeket megfejtő képesség van. Most azért hivatni kell Dánielt, majd ő megadja a magyarázatot!”

„Dánielt tehát a király elé vezették.” Belsazár, megpróbálva visszanyerni önuralmát, ezt kérdezte a prófétától: „Te vagy a zsidó foglyok közül való Dániel, akit atyám, a király hozott ide Júdából? Azt hallottam felőled, hogy isteni lélek, világos értelem és rendkívüli bölcsesség van benned. Most vezették elém a bölcseket és a varázslókat, hogy olvassák el ezt az írást, és magyarázzák meg nekem, de ők nem tudták azt megmagyarázni. Rólad azonban azt hallottam, hogy meg tudod magyarázni, ami magyarázatra szorul, és meg tudod fejteni a rejtélyeket. Ha tehát most el tudod olvasni ezt az írást, és meg tudod nekem magyarázni, akkor bíborba öltözhetsz, aranyláncot kapsz a nyakadra, és rang szerint harmadik leszel országomban.”

A magasságos Isten szolgájának nyugodt méltóságával érzéketlenül állt Dániel a király ígéreteivel szemben a rémülettől dermedt tömeg előtt, nem azért, hogy hízelgő szavakat mondjon, hanem hogy megmagyarázza az ítéletet hirdető üzenetet. „Ajándékaidat tartsd meg, és adományaidat add másnak! De azért az írást elolvasom, és megmagyarázom neked, királyom.”

A próféta először olyan dolgokra emlékeztette Belsazárt, amelyeket jól ismert, de nem tanulta meg belőlük azt az alázatosságot, amely megmenthette volna. Beszélt Nabukodonozor bűnéről és bukásáról, valamint arról, hogyan bánt vele az Úr. Beszélt a néki adott hatalomról és dicsőségről. Elmondta, hogy milyen büntetést kapott kevélységéért és hogy ezután elismerte Izráel Istenének hatalmát és irgalmát. Majd Dániel bátran és félreérthetetlenül megfeddte Belsazárt súlyos gonoszságáért. A király elé tárta bűnét, és rámutatott a tanulságokra, amelyeket levonhatott volna, de nem tette. Belsazár nem értette meg nagyapja élményét, és figyelembe sem vette a számára is oly nagy jelentőségű események intő szavát. Alkalma lett volna megismerni és követni az igaz Istent, de nem szívlelte meg a leckéket. Ezért most aratnia kell lázadása következményét.

„De te, Bélsaccar – jelentette ki a próféta –, aki a fia vagy, nem aláztad meg magadat, bár mindezt tudtad. A menny Ura fölé helyezted magad, mert az ő házának edényeit hozták eléd, és te bort ittál azokból főrangú embereiddel, feleségeiddel és ágyasaiddal együtt, miközben dicsőítetted az ezüstből, aranyból, rézből, vasból, fából és kőből csinált isteneket, amelyek nem látnak, nem hallanak, és semmit sem tudnak. De azt az Istent, akinek a kezében van az életed és minden utad, nem dicsőítetted. Ezért küldte ő ezt a kezet, és iratta föl ezt az írást.”

A próféta a mennyből küldött üzenet felé fordulva ezt olvasta: „mené, mené, tekél, úparszin!” A kéz, amely a betűket rajzolta, nem volt már látható, de ez a négy szó még mindig félelmesen, olvashatóan fénylett. Az emberek pedig lélegzetvisszafojtva hallgatták az idős próféta szavait:

„Ez pedig a szavak magyarázata: A mené azt jelenti, hogy számba vette Isten királyságodat, és véget vet annak. A tekél azt jelenti, hogy megmért téged mérlegen, és könnyűnek talált. A perész azt jelenti, hogy felosztotta királyságodat, és a médeknek meg a perzsáknak adta.”

Eszeveszett ostoba életüknek ezen az utolsó éjszakáján Belsazár és főurai betöltötték a saját és a káldeus birodalom bűneinek mértékét. Isten nem háríthatta el a közelgő veszedelmet. Számos intézkedésével igyekezett törvénye tiszteletére megtanítani őket. „Gyógyítgattuk Babilont – nyilatkoztatta ki azokról, akiknek ítélete most az egekig ért –, de nem gyógyult meg” (Jer 51:9). Az emberi szív megdöbbentő romlottsága miatt Isten végül szükségesnek látta, hogy kimondja a megmásíthatatlan ítéletet: Belsazár elbukik és birodalma mások kezébe kerül.

Amikor a próféta elhallgatott, a király megparancsolta, hogy jutalmazzák meg az ígért kitüntetésekkel. Ezért „Dánielt bíborba öltöztették, nyakára aranyláncot tettek, és kihirdették, hogy rang szerint ő a harmadik az országban.”

Több mint egy évszázaddal előbb az ihletett Ige előre jelezte, hogy „az áhított alkonyat” (Ézsa 21:4), amelyen a király és tanácsosai versenyeznek egymással az istenkáromlásban, hirtelen a félelem és pusztulás idejére változik. Most a nagy jelentőségű események gyors egymásutánban követték egymást, pontosan úgy, ahogy a prófétai ige évekkel a dráma főszereplőinek születése előtt lerajzolta.

A király még az ünnepség csarnokában volt, körülvéve azokkal, akiknek sorsa megpecsételődött, amikor hírnök közölte vele, hogy „betörtek városába”, elfoglalta az ellenség, akinek cselfogásai ellen olyan biztonságban érezte magát; „birtokba vették a gázlókat, ...a harcosokat rémület fogta el” (Jer 51:31–32). Mialatt ő és főemberei Jahve szent edényeiből ittak, és dicsőítették ezüst és arany isteneiket, mialatt a médek és a perzsák – az Eufrátesz vizét medréből elvezetve – bevonultak az őrizetlen város belsejébe. Círusz serege már a palota fala alatt állt; a várost „mint a sáska” (Jer 51:14) töltötték meg az ellenség katonái; és diadalittas ordításuk túlharsogta a megdöbbent tivornyázók kétségbeesett kiáltozását.

„Még azon az éjszakán megölték Bélsaccart, a káldeusok királyát”, és idegen uralkodó ült a trónra.

A héber próféták világosan megmondták, hogyan fog Babilon elesni. Amikor Isten látomásban kinyilatkoztatta nekik a jövő eseményeit, így kiáltottak: „Hogy elfoglalták Sésakot! Meghódították az egész föld büszkeségét! Milyen borzasztó lett Babilon a népek között!” „Hogy levágták, hogy összetörték az egész föld pörölyét! Milyen borzasztó lett Babilon a népek között!” „Babilon elfoglalásának zajától megrendül a föld, jajkiáltás hangzik a népek között.”

„Hirtelen esett el Babilon, összeomlott...” „Pusztító tör Babilonra, elfogják vitézeit, összetörik íjukat, mert a megtorlás Istene, az Úr, bizonyosan megfizet. Lerészegítem vezetőit, bölcseit, helytartóit, előljáróit és vitézeit. Örök álmot alusznak, és nem ébrednek föl – így szól a Király, akinek Seregek Ura a neve.”

„Csapdába ejtettelek, meg is vagy már fogva, Babilon, észre sem vetted! Rád találtak, és megragadtak, mert az Úr ellen mertél harcolni! Kinyitotta fegyvertárát az Úr, előhozta haragja fegyvereit. Mert munkája van az Úrnak, a Seregek Urának a káldeusok országában.”

„Ezt mondja a Seregek Ura: Nyomorgatták Izráel fiait Júda fiaival együtt. Akik fogságba hurcolták, ott tartják őket, nem akarják elbocsátani. De megváltójuk erős, Seregek Ura a neve. Győzelemre viszi ügyüket, nyugalmat hoz a földre; Babilon lakóira azonban rettegést” (Jer 51:41; 50:23, 46; 51:8, 56–57; 50:24–25, 33–34).

Tehát „Babilon széles várfalát teljesen lerombolják és magas kapui tűzben égnek el.” Így szüntette meg Jahve, a Seregek Ura véget vet „a kevélyek gőgjének az erőszakosok gőgősségét” megalázza. Így lett „Babilon, az országok ékessége, a káldeusok fenséges dísze” Sodoma és Gomorához hasonlóan örökre megátkozott hely. „Nem telepszik le ott többé senki, nem lakik ott senki a jövő nemzedékek során. Nem sátoroz ott az arab, nem deleltetnek ott pásztorok, hanem pusztai vadak tanyáznak ott, ...és baglyokkal telnek meg házaik. Struccok laknak majd ott, és démonok szökdelnek ott. Hiénák üvöltöznek kastélyaikban, gyönyörű palotáikban sakálok, mert hamar eljön az ideje, nem késnek napjai.” „Bölömbikák tanyájává teszem, vadvizes mocsárrá, és elsöpröm pusztító seprűvel – így szól a Seregek Ura” (Jer 51:58; Ézsa 13:11, 19–22; 14:23).

Babilon utolsó uralkodója az elsőhöz hasonló ítéletet hallott a mennyei Vigyázótól: „Néked szól ez az üzenet... elvesztetted királyságodat” (Dán 4:28).

„Szállj le és ülj a porba, Babilon szűz leánya! Ülj a földre, nincs már trónus... Ülj némán, menj sötét helyre, káldeusok leánya! Nem neveznek többé országok úrnőjének.

Megharagudtam népemre, eltaszítottam örökségemet, és kezedbe adtam őket. Te pedig irgalmatlanul bántál velük, az öregre is súlyos igát raktál.

Azt gondoltad, hogy úrnő maradsz örök időkre? Nem fontoltad meg ezeket, nem gondoltál a végére.

De most halld meg ezt, te, aki jóléthez szoktál, biztonságban laktál, és ezt mondtad magadban: Csak én vagyok, rajtam kívül nincs más! Nem leszek özvegy, nem tudom meg, mi a gyermektelenség!

Pedig megéred mindkettőt hirtelen, egyetlen napon: rád nehezedik teljes súllyal a gyermektelenség és az özvegység, hiába a sok varázslás, a nagy hatású varázsige! Gonoszságodban bíztál, azt gondoltad, hogy nem lát senki.

Bölcsességed és tudományod félrevezetett, amikor ezt gondoltad magadban: Csak én vagyok, rajtam kívül nincs más! Pedig utolér téged is a baj, nem tudsz ellene varázsigét. Rád szakad a veszedelem, nem tudod elhárítani. Hirtelen ér utol a nem várt pusztulás.

Állj elő varázsigéiddel és sok varázslásoddal. amellyel ifjúságod óta vesződtél, hátha segíthetsz magadon, hátha elriasztod a bajt! Agyonfárasztod magad tervezgetésekkel.

Álljanak elő, és segítsenek meg, akik az eget vizsgálják, a csillagokat nézik, és újhold napján előre megmondják, mi történik veled. Úgy járnak, mint a tarló, tűz égeti el őket. Nem mentik meg életüket a lángok hatalmából... nem segít rajtad senki!” (Ézsa 47:1–15).

A cselekvés színterére lépő nemzetek azért foglalhatják el helyüket a földön, hogy megmutatkozzék, betöltik-e a „Vigyázó” és a „Szent” szándékát. A prófécia felvázolta a világ nagy birodalmainak – Babilónia, Médó-Perzsia, Görögország és Róma – emelkedését és útját. Mindegyiküknél – mint a kevésbé hatalmas nemzeteknél is – a történelem megismételte önmagát. Mindegyiknek volt próbaideje; mindegyik kudarcot vallott, dicsőségük megfakult, hatalmuk elmúlt.

A nemzetek elutasították a mennyei elveket, és ezzel saját pusztulásukat munkálták. De az isteni, a mindent legyőző akarat megnyilvánult minden korszakban. Ezt látta Ezékiel próféta abban a csodálatos látomásban, amelyet a káldeusok földjén való rabsága idején kapott. Ámuló szemei előtt kirajzolódtak a mindenek felett álló hatalmat kinyilatkoztató szimbólumok. Ennek a hatalomnak köze van a földi uralkodók ügyeihez.

A Kébár folyó partján Ezékiel forgószelet látott, amely mintha észak felől támadt volna, „nagy felhővel és egymást érő villámlással, körülötte fényözönnel. A közepéből... mintha ezüstös csillogás tündöklött volna”. Négy élőlény egymást keresztező kerekeket mozgatott. Magasan felettük „trónus alakja látszott, a trónus alakja fölött pedig emberhez hasonló alak látszott”. „A kerúbok szárnyai alatt emberi kéz alakja látszott” (Ez 1:4, 26; 10:8). A kerekek elrendezése olyan bonyolult volt, hogy első látásra úgy tűnt, mintha megbomlott volna közöttük a rend, pedig teljesen összehangoltan működtek. Mennyei lények hajtották azokat a kerekeket. A mennyei lényeket pedig a kerúbok szárnyai alatt levő kéz tartotta és irányította. Felettük a zafír-trónon ült az Örökkévaló. A trón körüli szivárvány pedig az isteni kegyelmet szimbolizálta.

Isten hatalma úgy irányítja a szövevényes emberi eseményeket, mint ahogy a kerúbok szárnyai alatt levő kéz vezérelte a kerékféleségek bonyolult rendszerét. Az, aki a nemzetek harcai és kavargásai közepette a kerúbok felett ül, most is irányítja e föld ügyeit.

A nemzetek történelme nekünk is szól. Minden népnek és minden egyes embernek megvan a helye Isten csodálatos tervében. Az egyének és nemzetek megméretése ma folyik. A mérleg annak kezében van, aki soha nem téved. Mindenki maga határoz sorsáról, Isten pedig mindent kezében tartva megvalósítja saját szándékát.

A próféciák, amelyeket a nagy VAGYOK adott Igéjében, az eseményeket – a múlt örökkévalóságától a jövő örökkévalóságáig – láncszemekként egymáshoz kapcsolják, és megmondják, hol állunk ma a korszakok folyamatában, és mit várhatunk az eljövendő időben. Mindazt nyomon követhetjük a történelem lapjain, aminek a prófécia szerint napjainkig be kell következnie, és biztosak lehetünk abban, hogy mindaz, ami még hátra van, be fog teljesedni a maga idejében.

Az idők jelei ma azt mutatják, hogy nagy és ünnepélyes események küszöbén állunk. Világunkban minden kavarog. Szemünk előtt teljesednek azok az események, amelyeknek a Megváltó próféciája szerint meg kell előznie eljövetelét: „Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket... Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé” (Mt 24:6–7).

Mindenki számára rendkívül nagy jelentőségű időben élünk. Uralkodók és államférfiak, bizalmi állású és hatósági emberek, minden társadalmi osztályból való gondolkozó férfiak és nők figyelme a körülöttünk zajló eseményekre szegeződik. Figyelik a nemzetek egymás közti viszonyát. Észreveszik, hogy milyen feszültség uralkodik minden területen. Ráébrednek arra, hogy valami súlyos és döntő esemény van készülőben – hogy a világ rettenetes válság küszöbén áll.

A Biblia, és csakis a Biblia ad helyes látást ezekről a dolgokról. Benne tárulnak fel világunk történelmének végső nagy jelenetei, azok az események, amelyek már előrevetítik árnyékukat. Közeledésük zaja megremegteti a földet, és az emberek meghalnak a félelemtől.

„Az Úr elpusztítja, felforgatja a földet, feldúlja felszínét, szétszórja lakóit. ...mert megszegték a törvényeket, megmásították a rendelkezéseket, megszegték az örök szövetséget. Ezért átok emészti a földet, megbűnhődnek lakói” (Ézsa 24:1–6).

„Jaj, micsoda nap! Közel van már az Úr napja, pusztulás jön a Mindenhatótól! ...Elszáradt az elvetett mag a földben, üresen állnak a magtárak, beomlottak a vermek, mert nincs gabona. Hogy nyögnek az állatok! Kóborolnak a marhacsordák, mert nincs legelőjük, a juhnyájak is sínylődnek.” „A szőlőtő elszáradt, a gránátalma, a pálma, az almafa és a mező minden fája kiszáradt. Eltűnt az öröm is az emberekből” (Jóel 1:15–18, 12).

„Ó, hogy gyötrődik egész bensőm, elszorul a szívem! Háborog a szívem, nem hallgathatok, mert lelkemben hallom már a kürtszót, a harci riadót! Romlás romlást ér, elpusztul az egész ország” (Jer 4:19–20).

„Jaj, mert nagy nap lesz az, nincs hozzá fogható! Nyomorúság ideje lesz az Jákóbnak, de megszabadul belőle!” (Jer 30:7).

„Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás”

(Zsolt 91:9–10).

„Sion leánya, ...ott vált meg téged az Úr, ellenségeid hatalmától. Most sok nép gyűlt össze ellened. Ezt mondják: Elbukott! Megvetéssel nézhetünk a Sionra! De ők nem ismerik az Úr gondolatait, és nem értik tervét” (Mik 4:10–12). Isten nem hagyja cserben egyházát a legvészterhesebb órában. Szabadulást ígért. „Jóra fordítom Jákób sátrainak sorsát, és irgalmazok lakóhelyeinek – nyilatkoztatta ki az Úr” (Jer 30:18).

Akkor teljesül Isten szándéka. Országának elveit megdicsőíti mindenki a nap alatt.