Dániel 1.

Izráel balsorsú királyságának utolsó éveit olyan erőszak és vérontás jellemezte, amelyet az Akháb háza uralkodása alatti igen küzdelmes és nyugtalan időszakokban sem tapasztalhattak. A tíz törzs uralkodói két évszázadon át – vagy tovább is – szelet vetettek; így most vihart arattak. Egyik királyt a másik után gyilkolták meg, hogy újabb becsvágyóknak nyissanak utat. „Királyt választottak – nyilatkoztatta ki az Úr a hitetlen trónbitorlókról –, de nélkülem, és vezért, akit nem ismerek el” (Hós 8:4). A jogosság minden alapelvét elvetették. Akiknek az isteni kegyelem őrzőiként kellett volna állniuk a föld népei előtt, „hűtlenek lettek az Úrhoz” (Hós 5:7) és egymáshoz.

Isten a megátalkodott nemzetet kemény dorgálásokkal akarta ráébreszteni a küszöbön álló pusztulás veszélyére. Hóseás és Ámós próféta által egyik üzenetet a másik után küldte a tíz törzsnek, és teljes, tökéletes bűnbánatra buzdította őket. A próféták meghirdették a bekövetkező katasztrófát, ha megmaradnak vétkeikben. „Bűnösen szántottatok – jelentette ki Hóseás –, álnokságot arattatok, ettétek a hazugság gyümölcsét. Bizony, a magad tetteiben és sok harcosodban bíztál. De zendülés támad néped körében, minden erődítményed elpusztul... Hajnalra menthetetlenül elpusztul Izráel királya!” (Hós 10:13–15)

Efraimról a próféta ezt a kijelentést tette: „Idegenek emésztik erejét, de ő nem veszi észre. Ősz haja fehérlik már, de ő nem veszi észre.” „Elvetette Izráel a jót”, „ítélet töri össze”, képtelen felfogni, hogy gonosz eljárásának végzetes következménye lesz. A tíz törzs nemsokára „bujdosó”-vá lesz „a népek között” (Hós 7:9; 8:3; 5:11; 9:17).

Izráel egyes vezetőit fájdalmasan érintette tekintélyük elvesztése, és nagyon szerették volna azt visszaszerezni. Ahelyett azonban, hogy elhagyták volna az országot gyengítő szokásaikat, tovább vétkeztek, és azzal áltatták magukat, hogy a pogányokkal való szövetkezés útján szert tesznek a vágyott politikai hatalomra. „Látta Efraim a betegségét, Júda is a fekélyét, ezért Efraim Asszíriába járt.” „Olyan lett Efraim, mint az együgyű, esztelen galamb! Egyiptomhoz kiáltanak, Asszíriába járnak.” „...szövetséget kötnek Asszíriával...” (Hós 5:13; 7:11; 12:2).

Isten embere által, aki megjelent Béthelben az oltár előtt, majd Illés és Elizeus által, valamint Ámós és Hóseás útján ismételten a tíz törzs elé tárta engedetlenségből fakadó gonoszságát. A feddés és kérlelés ellenére Izráel egyre mélyebbre süllyedt hitehagyásában. „...Izráel olyan szilaj, mint egy szilaj tehén...” – nyilatkoztatta ki az Úr. „Népem megrögzötten elfordul tőlem...” (Hós 4:16; 11:7).

Volt idő, amikor a menny igen súlyos ítélettel sújtotta az engedetlen népet. Megvertem „...a próféták által ostoroztam őket – nyilatkoztatta ki Isten –, beszédeimmel gyilkoltam őket: ítéletem napvilágra jön. Mert szeretetet kívánok és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat. De ők megszegték a szövetséget Ádámban, hűtlenné lettek ott hozzám” (Hós 6:5–7).

„Halljátok meg az Úr igéjét, Izráel fiai – szólt hozzájuk végül Isten – ...Mivel te megvetetted ezt az ismeretet, én is megvetlek: nem leszel papom! Nem törődtél Istened tanításával, én sem törődöm fiaiddal. Minél többen lettek, annál többet vétkeztek ellenem, de dicsőségüket gyalázatra változtatom... Megbüntetem utaiért, megfizetek neki tetteiért” (Hós 4:1, 6–9).

Az asszír fogság előtti fél évszázadban olyan volt Izráel gonoszsága, mint Noé korának és minden olyan kornak gonoszsága, amikor az emberek elvetették Istent. Teljesen a bűnözésre adták magukat. A természet Isten fölé emelése, a Teremtő helyett a teremtmény imádása mindig a legdurvább bűnökkel járt együtt. Amikor Izráel népe Baál és Astoret imádásával meghódolt a természet erői előtt, elszakadt mindattól, ami felemelő és nemesítő, s így a kísértés könnyű zsákmánya lett. Lelkük védelmi bástyája leomlott. A tévútra vezetett híveket semmi sem védte a bűn ellen, engedtek az emberi szív szenvedélyeinek.

A próféták felemelték szavukat koruk kiáltó zsarnoksága, felháborító igazságtalansága, rendkívüli fényűzése, botrányos dőzsölése, égbekiáltó feslettsége és züllöttsége ellen. De hiába tiltakoztak, hiába bélyegezték meg a bűnt. „Gyűlölik azt, aki dorgálni mer a kapuban, és utálják, aki megmondja az igazat” – nyilatkoztatta ki Ámós. „...sanyargatjátok az igazat, elfogadjátok a megvesztegetést, elnyomjátok a szegényeket a kapuban” (Ám 5:10, 12).

Ilyen bűnök származtak abból, hogy Jeroboám felállította a két aranyborjút. Az istentisztelet megalapozott formáitól való első eltérés a bálványimádás durvább formáinak bevezetéséhez vezetett, míg végül az ország majdnem minden lakosa a természetimádás csábító szokásainak hódolt. Alkotójáról elfeledkezve, „mélységesen megromlottak” (Hós 9:9).

A próféták továbbra is tiltakoztak a bűnök ellen, és könyörögtek a népnek, cselekedjenek igazságot. „Vessetek magatoknak igazságot, akkor hűséget arathattok! – kérlelte őket Hóseás. Szántsatok föl új szántóföldet, mert ideje, hogy keressétek az Urat, míg majd eljön, és hullatja rátok az igazság esőjét.” „Térj hát meg Istenedhez, tartsd meg hűségesen a törvényt, és reménykedj szüntelenül Istenedben!” „Térj meg, Izráel, Istenedhez, az Úrhoz, mert bűnöd miatt buktál el! ...mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked!” (Hós 10:12; 12:7; 14:2–3).

A törvényszegők sok alkalmat kaptak a megtérésre. Amikor a legmélyebbre süllyedtek a hitehagyásban, és a legnagyobb volt nyomoruk, Isten a megbocsátás és a remény üzenetét küldte hozzájuk. „Az vitt romlásba téged, Izráel – hirdette –, hogy ellenem, segítőd ellen lázadtál. Hol van királyod? Szabadítsa meg városaidat!” (Hós 13:9–10).

„Jöjjetek, térjünk meg az Úrhoz – könyörgött a próféta –, mert ő megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket. Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte. Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat! Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás, eljön hozzánk, mint az őszi eső, mint a tavaszi eső, mely megáztatja a földet” (Hós 6:1–3).

Az Úr gyógyulást és békességet kínált azoknak, akik szem elől tévesztették azt a tervet, amely által minden korban meg akarja szabadítani a Sátán hatalmával tőrbe csalt bűnösöket. „Kigyógyítom őket a hűtlenségből, szívből szeretni fogom őket, mert elfordult róluk haragom. Harmat leszek Izráelnek: virágzik majd, mint a liliom, gyökeret ver, mint a Libánon fái. Ágai szétterülnek, ékes lesz, mint az olajfa, és illatos, mint a Libánon. Újra Isten oltalmában fognak élni, gabonát termesztenek, virágzanak, mint a szőlő, híresek lesznek, mint a libánoni bor. Efraimnak semmi köze többé a bálványokhoz. Én meghallgatom, és törődöm vele. Olyan vagyok, mint a zöldellő ciprus, tőlem kapod gyümölcsödet.”

„Aki bölcs, belátja ezeket, aki értelmes, az megérti. Mert egyenesek az Úr útjai, az igazak járnak rajtuk, a vétkesek elbuknak rajtuk”

(Hós 14:5–10).

Az Isten kereséséből fakadó áldások erős hangsúlyt kaptak. „Engem keressetek – kérlelte őket az Úr –, és éltek! Ne keressétek fel Bételt, ne járjatok Gilgálba, Beérsebába se menjetek! Mert Gilgál fogságba jut, Bétel pedig megsemmisül.”

„A jóra törekedjetek, ne a rosszra, akkor életben maradtok, és veletek lesz az Úr, a Seregek Istene – ahogy mondogatjátok. Gyűlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, szerezzetek érvényt a törvénynek a kapuban! Talán megkegyelmez József maradékának az Úr, a Seregek Istene” (Ám 5:4–5, 14–15).

Azok túlnyomó többsége, akik hallották a felhívásokat, nem fordították hasznukra. Megátalkodott gonosz vágyukkal annyira ellentétben álltak Isten küldötteinek szavai, hogy a bétheli bálványimádó pap ezt az üzenetet küldte Izráel uralkodójának: „Összeesküvést szít ellened Ámósz Izráel népe körében. Nem tűrheti el az ország az ő beszédeit!” (Ám 7:10).

Hóseás útján az Úr kinyilatkoztatta: „Amikor gyógyítani akartam Izráelt, lelepleződött Efraim bűne és Samária gonoszsága.” „Izráel ellen saját gőgje tanúskodik, mert nem tértek meg Istenükhöz, az Úrhoz, és ezek ellenére sem keresték őt” (Hós 7:1, 10).

Az Úr nemzedékről nemzedékre elnéző volt makacs gyermekeivel szemben. Kihívó lázadásuk ellenére még mindig vágyott arra, hogy szabadítójukként nyilatkoztassa ki önmagát. „Mit csináljak veled, Efraim? – kiáltotta. Mit csináljak veled, Júda? Hűségetek csak olyan, mint a reggeli felhő, vagy mint a korán tűnő harmat” (Hós 6:4).

Az országot elárasztó gonoszság már gyógyíthatatlanná vált. Izráel felett elhangzott a félelmetes ítélet: „Bálványokhoz szegődött Efraim: hadd tegye.” „Eljön a büntetés ideje, eljön a megtorlás ideje. Majd megtudja Izráel...” (Hós 4:17; 9:7).

Izráel tíz törzsének most kellett aratnia a Béthelben és Dánban felállított idegen oltárokban formát öltött hitehagyásának gyümölcsét. Isten ezt az üzenetet küldte nekik: „Félredobom borjúdat, Samária! Haragra gyulladtam miatta. Nem maradhat ez soká büntetés nélkül! Izráelből való ez, mesterember csinálta, nem Isten ez. Bizony, ízzé-porrá törik Samária borjúja!” „A bátáveni borjú miatt aggódnak Samária lakói, meggyászolja azt a nép, jajgatnak miatta a bálványpapok, mert odalett dicsősége. Azt is elviszik Asszíriába, ajándékul a nagy királynak” (Hós 8:5–6; 10:5–6).

„Az én Uram, az Úr, szemmel tartja a vétkes országot. Kipusztítom azt a föld színéről! Bár mégsem pusztítom ki egészen Jákób házát – így szól az Úr. Mert én parancsolok a népeknek, és megrostálom Izráel házát, mintha rostával ráznák, de egy szem sem esik a földre. Fegyvertől halnak meg népem vétkesei, akik azt gondolják: Nem ér el minket, és nem talál ránk a veszedelem.”

„Elpusztulnak az elefántcsont-házak, vége lesz a sokféle háznak – így szól az Úr.” „Ha az Úr, a Seregek Ura megérinti a földet, megrendül az, és gyászol minden lakója.” „...fiaid és leányaid fegyver által esnek el; földedet fölosztják mérőkötéllel, te magad tisztátalan földön halsz meg, Izráel pedig fogságba megy földjéről!” „...mivel így bánok veled, készülj Istened elé, Izráel!” (Ám 9:8–10; 3:15; 9:5; 7:17; 4:12).

Isten egy ideig késleltette a megjövendölt büntetést, és II. Jeroboám hosszú uralkodása alatt Izráel seregei jelentős győzelmeket arattak. De a jólét idején sem változott meg a megátalkodottak szíve, és végül Isten úgy rendelkezett, hogy „fegyvertől hal meg Jeroboám, Izráelnek pedig fogságba kell mennie földjéről” (Ám 7:11).

A király és a nép már oly messzire ment a megátalkodottságban, hogy süket fülekre talált náluk e kijelentés bátor hangja. Amáziást, a bétheli bálványimádó papok egyik vezetőjét felkavarta a próféta világos beszéde, amelyet a nép és királyuk ellen mondott, és így szólt Amáziás Ámóshoz: „Te látnok! Menj el innen, menekülj Júdába, ott keresd meg kenyeredet és ott prófétálj! Bételben nem prófétálhatsz többé, mert királyi szentély ez itt, és az ország temploma!” (Ám 7:12–13).

A próféta határozottan válaszolt: „Így szól az Úr: ...Izráel pedig fogságba megy földjéről” (Ám 7:17).

A hitehagyó törzsek ellen mondott beszéd szó szerint beteljesedett. Az ország pusztulása azonban fokozatosan történt. Az ítélet során az Úr nem feledkezett el az irgalmasságról és amikor „Púl, Asszíria királya betört az országba”, nem vitték el Menáhemet, Izráel királyát fogságba, hanem a trónon maradhatott az asszír birodalom hűbéreseként. „Menahém ezer tálentom ezüstöt adott Púlnak, hogy legyen segítségére, és szilárdítsa meg királyi hatalmát. Ezt a pénzt Menahém kivetette Izráelre, valamennyi tehetős emberre: ötven ezüst sekelt minden egyes emberre, hogy Asszíria királyának megadhassa” (2Kir 15:19–20). Az asszírok, miután megalázták a tíz törzset, egy időre visszatértek saját országukba.

Menáhem távolról sem bánta meg azt a gonoszságot, amely országa vesztét okozta. „Nem tért el... Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeitől, aki vétekbe vitte Izráelt.” Két utóda, Pekája és Péka, szintén „azt tette, amit rossznak lát az Úr” (2Kir 15:18, 24, 28). „Pekahnak... idejében”, aki húsz évig uralkodott, Tiglát-Pileser, Asszíria királya rátört Izráelre, és foglyok sokaságát vitte magával a Galileában és a Jordántól keletre lakó törzsek közül. A rubeniták, gáditák, Manassé félnemzetsége, és mások is Gileád, Galilea és Nafthali egész földjéről szétszóródtak a pogányok között, Palesztinától messze távol levő országokba (1Krón 5:26; 2Kir 15:29).

Az északi királyság sohasem heverte ki ezt a rettenetes csapást. Az erőtlen maradék formailag megmaradt államnak, de hatalma már nem volt. Csak egy uralkodó – Hóseás – követte még Pékát. A birodalmat nemsokára végleg elsöpörték. Isten azonban e szomorú és gyötrelmes időben is megemlékezett irgalmáról, és utolsó lehetőséget adott a népnek arra, hogy megtérjen bálványimádásából. Hóseás uralkodásának harmadik évében az igaz Ezékiás király lépett trónra Júdában, és amilyen gyorsan csak lehetett, fontos reformokat foganatosított a jeruzsálemi templomszolgálatban. Intézkedett a húsvét megünnepléséről. Erre az ünnepségre nemcsak Júda és Benjámin törzsét hívta meg – melyeknek Ezékiás volt a felkent királya –, hanem az északi királyság minden törzsét is. Kihirdették „egész Izráelben Beersebától fogva Dánig, hogy jöjjenek Jeruzsálembe, és tartsanak páskát Izráel Istenének, az Úrnak a tiszteletére, mert ilyen nagy tömegben még nem tartották meg, pedig meg van írva.

Elmentek tehát a futárok a király és a vezető emberek levelével egész Izráelbe és Júdába” ezzel a sürgető felhívással: „Izráel fiai! Térjetek meg az Úrhoz, Ábrahám, Izsák és Izráel Istenéhez, akkor ő is megtér azokhoz, akik megmenekülnek Asszíria királyainak a markából... ne legyetek tehát olyan nyakasok, mint atyáitok! Adjatok kezet az Úrnak, és jöjjetek el szentélyébe, amelyet örökre megszentelt! Szolgáljatok Isteneteknek, az Úrnak, akkor elfordul tőletek fölgerjedt haragja. Mert ha megtértek az Úrhoz, akkor irgalmasak lesznek testvéreitekhez és fiaitokhoz azok, akik fogságba vitték őket, úgyhogy visszatérhetnek erre a földre. Hiszen kegyelmes és irgalmas a ti Istenetek, az Úr, nem fordul el tőletek, ha megtértek” (2Krón 30:5–9).

„A futárok városról városra jártak Efraim és Manassé földjén egészen Zebulonig” az Ezékiás által küldött hírvivők, és vitték az üzenetet. Izráelnek e meghívásban fel kellett volna ismernie a bűnbánatra és Istenhez térésre szólítást. De a tíz törzs maradéka, amely az egykor virágzó északi királyság területén lakott, a Júdából jövő királyi hírnökökkel közömbösen, sőt megvetéssel bánt. „...kinevették és kigúnyolták őket.” Azonban kevesen örömmel fogadták a hívást. „Csak néhány ember volt Ásérban, Manasséban és Zebulonban, aki megalázta magát és elment Jeruzsálembe ...hogy megtartsák a kovásztalan kenyerek ünnepét” (2Krón 30:10–13).

Mintegy két évvel később – Salmanaszár uralkodása alatt – Samáriát körülzárta az asszír sereg. Az ostrom során – amely ezután következett – tömegek pusztultak el nyomorultul éhségtől, betegségtől és kard által. A város és a nemzet elesett, a tíz törzs elkeseredett maradéka pedig fogságba került, és szétszóródott az asszír birodalom tartományaiban.

Az északi királyságot sújtó pusztulás a menny közvetlen ítélete volt. Az asszírok csupán eszközök voltak, akiket Isten felhasznált szándéka véghezvitelére. Ézsaiás útján, aki nem sokkal Samária eleste előtt kezdett prófétálni, az Úr úgy utalt az asszír seregre, mint „haragom botjá”-ra. „Kezében van dühömnek vesszeje” – mondta (Ézsa 10:5).

Izráel fiai súlyosan „vétkeztek Istenük, az Úr ellen... és gonosz dolgokat követtek el...” „De ők... megvetették rendelkezéseit és szövetségét, amelyet őseikkel kötött, és intelmeit, amelyekkel intette őket.” Ez azért történt, mert „elhagyták Istenüknek, az Úrnak minden parancsolatát, és öntött bálványt csináltak maguknak: két borjút. Asérá-szobrot is készítettek, és leborultak az ég minden serege előtt, és szolgálták a Baalt” és semmiképpen nem voltak hajlandók megtérni. Úgyhogy az Úr „sanyargatta és fosztogatók kezébe adta, végül pedig elvetette őket színe elől” azokkal a jól érthető figyelmeztetésekkel összhangban, amelyeket „szolgái a próféták által” küldött nekik.

„Ezért került fogságba Izráel a maga földjéről Asszíriába”, „mert nem hallgattak Istenüknek, az Úrnak a szavára, áthágták szövetségét és mindazt, amit Mózes, az Úr szolgája parancsolt” (2Kir 17:7, 11, 14–16, 20–23; 18:12).

Az Úrnak bölcs és irgalmas szándéka volt a tíz törzset sújtó iszonyú büntetéssel. Úgy akarta megvalósítani azt, amit atyáik földjén nem tudott már általuk elérni, hogy szétszórta őket a pogányok között. Meg kellett valósulnia megváltási tervének, amely mindazoknak szólt, akik elfogadták az emberiség Megváltója által kínált bocsánatot; és Izráel megpróbálásával készített utat a föld népei előtt bemutatandó dicsőségének. Nem volt mindenki megátalkodott azok között, akiket fogságba vittek. Voltak, akik hűségesek maradtak Istenhez, és olyanok is, akik megalázták magukat előtte. Isten azt akarta, hogy általuk, az „élő Isten fiai” (Hós 2:1) által, az asszír birodalomban tömegek ismerjék meg jellemét és törvényének áldásait.