Nehemiás 5.

Mielőtt még Jeruzsálem falai felépültek volna, felhívták Nehémiás figyelmét a nép szegény rétegének szerencsétlen helyzetére. Az ország rendezetlen körülményei miatt nem fordítottak elég gondot a föld megművelésére. Mivel a Júdeába visszatérők közül egyesek önző módon éltek, az Úr megvonta áldását földjüktől. Csak szűkösen termett a gabona.

A szegények – hogy családjukat élelemhez juttassák – kénytelenek voltak hitelben vásárolni, mégpedig uzsoraáron. Hogy ki tudják fizetni a perzsa királyok által kivetett súlyos adókat, kamatra kellett pénzt kölcsön kérniük. Nyomorukat az is súlyosbította, hogy kényszerhelyzetüket a jómódú zsidók kihasználták saját gazdagodásukra.

Az Úr Mózes által megparancsolta Izráelnek, hogy minden harmadik évben gyűjtsenek tizedet a szegények megsegítésére; minden hetedik évben pedig szüneteltessék a mezőgazdasági munkát, és hagyják a szűkölködőknek azt, amit a föld magától terem. A szegények megsegítésével és az adomány más jótékonykodásra történő odaáldozása által a nép emlékezetében tartotta azt az igazságot, hogy minden Istené, ők pedig áldásait közvetíthetik. Jahve olyan nevelést akart adni Izráelnek, amely jellemüket nemesítve kiírtja belőlük az önzést és kicsinyességet.

Isten erre is oktatta Mózest: „Ha pénzt adsz kölcsön a népemből való szegény embernek, ne légy neki uzsorása, ne vessetek ki rá uzsorát!” „Ne végy kamatot atyádfiától se pénz, se élelem, se más egyéb után, amit kamatra szokás adni!” (2Móz 22:24; 5Móz 23:20). Ezt is mondta: „Ha valaki elszegényedik testvéreid közül valamelyik lakóhelyeden, abban az országban, amelyet Istened, az Úr ad neked, ne légy kemény szívű és szűkmarkú szegény testvéreddel szemben, hanem légy hozzá bőkezű, és adj neki szívesen kölcsönt, amennyire szüksége van, amiben szükséget szenved.” „Mert a szegény nem fogy el a földről, azért parancsolom néked, hogy légy bőkezű az országodban levő nyomorult és szegény testvéredhez” (5Móz 15:7–8, 11).

A babiloni fogságból való visszatérés után a gazdag zsidók e parancsok ellenkezőjét cselekedték. Amikor a szegények kénytelenek voltak kölcsönt felvenni, hogy kifizethessék az adót a királynak, a gazdagok adtak nékik kölcsönt magas kamatot követelve. A szegények földjének elzálogosításával a szerencsétlen adósokat fokozatosan a legnagyobb szegénységbe taszították. Sokan arra kényszerültek, hogy rabszolgáknak adják el fiaikat és leányaikat. Semmi kilátás nem volt helyzetük javulására, semmi mód földjeik és gyermekeik visszaváltására. A jövő csak egyre növekvő gyötrelmes, életfogytiglani ínséget és szolgaságot kínált. Pedig ugyanahhoz a néphez tartoztak, mint szerencsésebb testvéreik, és ugyanannak a szövetségnek fiai voltak.

Végül is a nép Nehémiás elé tárta helyzetét. „...rabszolgáknak kell eladnunk fiainkat és leányainkat – mondták. Vannak is már így eladott leányaink, de mi tehetetlenek vagyunk, mert mezőnk és szőlőnk már a másé.”

Amikor Nehémiás tudomást szerzett erről a kegyetlen elnyomásról, lelke felháborodással telt meg. „Amikor panaszkodásukat és ezeket a dolgokat meghallottam, nagy haragra indultam...” Tudta, hogy az uzsoráskodás nyomasztó szokásának megtöréséhez határozottan állást kell foglalnia az igazság mellett. A rá jellemző erélyességgel és határozottsággal fogott munkához, hogy könnyítsen testvérein.

Nehémiást egy pillanatig sem befolyásolta az a tény, hogy az elnyomók jómódú emberek, akiknek segítségére nagy szükség van a város helyreállításánál. Keményen megdorgálta az előkelőket és a vezetőket. Amikor gyűlésre hívta össze a népet, eléjük tárta Isten kívánságát e dologban.

Felhívta figyelmüket az Akház király uralkodása alatt történtekre. Elismételte Isten üzenetét, amellyel annak idején megdorgálta Izráel kegyetlenségét és zsarnokságát. Júda fiai, bálványimádásuk miatt, a bálványimádóbb testvér, Izráel népe kezébe kerültek. Az utóbbi szabad folyást engedve gyűlöletének, Júda férfiai közül sok ezret megölt a csatában, a nőket és gyermekeket rabul ejtette saját rabszolgájául, vagy áruba bocsátotta őket pogányok szolgálatára.

Júda bűnei miatt az Úr nem lépett közbe az összecsapás elhárítására, de Odéd próféta által megdorgálta a győztes hadsereg kegyetlen tervét. „És most azt gondoljátok, hogy leigázhatjátok a júdaiakat és jeruzsálemieket, hogy rabszolgáitokká és rabnőitekké legyenek, pedig ezáltal magatokat teszitek vétkesekké Istenetek, az Úr előtt” (2Krón 28:10). Odéd figyelmeztette Izráel népét, hogy az Úr haragja felgerjed ellenük, és a méltánytalan, zsarnoki eljárásukkal kihívják az Úr bűntető ítéletét. E szavak hallatára a fegyveresek ott hagyták a foglyokat és a zsákmányt a fejedelmek és az egész gyülekezet előtt. Majd egyes vezetők Efraim törzséből „...gondjaikba vették a foglyokat: a mezíteleneket mind felöltöztették a zsákmányból, ruhát és sarut, ételt és italt adtak nekik, és bekenték őket olajjal. A gyengéket szamarakon szállították, és elvitték őket honfitársaikhoz Jerikóba, a pálmák városába; azután visszatértek Samariába” (2Krón 28:15).

Nehémiás és mások is kiváltottak egyes zsidókat, akiket honfitársaik eladtak a pogányoknak. Nehémiás ezt a tettet ellentétbe állította azoknak a magatartásával, akik földi nyereségért rabszolgasorba döntötték testvéreiket. „Nem helyes, amit ti műveltek – mondta. Hát nem akartok Istenünk félelmében élni, hogy ne gyalázzanak bennünket a pogány népek, a mi ellenségeink?”

Nehémiás tudomásukra hozta, hogy ő – akit a perzsa király hatalommal ruházott fel – nagy jutalékot igényelhetne saját hasznára. De még azt sem fogadta el, ami jogosan megilletné. Ehelyett bőkezűen adakozott a szegények nyomorának enyhítésére. Kérlelte az uzsorában vétkes zsidó vezetőket, hogy hagyják abba ezt a gonoszságot. Adják vissza a földet és a jogtalan pénzt a szegényeknek! Kölcsönözzenek nekik zálog és uzsorakamat nélkül!

Ezek a szavak az egész gyülekezet előtt hangzottak el. Ha a vezetők igazolni akarták volna magukat, lett volna erre alkalmuk. De nem hoztak fel semmit sem mentségükre. „Visszaadjuk – mondták –, nem követelünk tőlük semmit! Úgy teszünk, ahogyan te kívánod.” Nehémiás ekkor megeskette őket a papok jelenlétében, „hogy így fognak eljárni”. „Az egész gyülekezet áment mondott rá és dicsérte az Urat! A nép pedig eszerint járt el.”

Ez a feljegyzés fontos tanulságot rejt magában. „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme...” (1Tim 6:10). Korunkban a nyereségvágy, lelket foglyul ejtő szenvedély. Emberek sokszor csalással jutnak vagyonhoz. Tömegek küszködnek a szegénységgel; kénytelenek kis bérért nehéz munkát végezni, és még az alapvető életszükségletüket sem képesek megszerezni. A reménytelen gürcölés és nélkülözés súlyosbítja terhüket. Gondterheltek, nyomorognak, és nem tudják, hova forduljanak segítségért. Mindez azért van, mert a gazdagok szertelenül akarnak költekezni és vagyont felhalmozni.

A pénz és a hivalkodás szeretete tolvajok és rablók barlangjává teszi a világot. A Szentírás megrajzolja Krisztus második eljövetele előtt közvetlen uralkodó kapzsiságot és zsarnokságot. „Tehát, ti gazdagok – írja Jakab –, ...kincseket gyűjtöttetek még az utolsó napokban is. Íme, a földjeiteket learató munkások bére, amelyet visszatartottatok, égre kiált, és az aratók panasza eljutott a Seregek Urának a fülébe. Dőzsöltetek a földön és tobzódtatok, hizlaltátok a szíveteket, mint az áldozati állat levágásának napján. Elítéltétek, megöltétek az igazat, s ő nem állt ellen nektek” (Jak 5:1, 3–5).

Még olyanok is követik a jómódú zsidók példáját, akik vallják, hogy félik az Urat. Megtehetik, hogy többet követeljenek a jogosnál és így elnyomókká lesznek. Krisztus vallása megvetés tárgya, mert a Krisztus nevét viselők életében fösvénység és hűtlenség látható, mert az egyház nem törli nyilvántartásából azok nevét, akik jogtalanul jutottak javaikhoz. Sok ember hitét megrontja a tékozlás, a csalás, a kapzsiság, és tönkreteszi lelkiségét. Az egyház nagymértékben felelős tagjai bűneiért. Bűnre bátorít, ha nem emeli fel szavát ellene.

A világ szokásai nem mértékadóak a hivő számára. Nem követheti durvaságát, csalását, zsarolását. A felebarát ellen elkövetett minden igazságtalan tett az aranyszabály megsértése. Minden igazságtalanságot, amit Isten gyermekei ellen elkövetünk, szentei személyében Krisztus ellen követjük el. Ha bármilyen vonatkozásban ki akarjuk használni mások tudatlanságát, gyengeségét vagy szerencsétlenségét, ezt a kísérletet csalásként jegyzik fel a mennyei könyvekben. Aki igazán féli Istent, az inkább éjjel-nappal keményen dolgozik és a nyomorúság kenyerét eszi, mintsem hódoljon a nyerészkedés szenvedélyének, amely nyomorgatja az özvegyet és árvát, és megfosztja az idegent jogaitól.

A becsületességtől való legkisebb eltérés ledönti a korlátokat, és még nagyobb jogtalanságok elkövetésére készteti az ember szívét. Amilyen mértékben jut az ember előnyhöz másnak a rovására, ugyanolyan mértékben csökken lelki érzékenysége Isten Lelke befolyása iránt. Az ilyen áron szerzett nyereség félelmes veszteséget jelent.

Mindnyájan adósok voltunk a mennyei igazságszolgáltatás előtt, és nem volt semmink, amiből kifizethettük volna adósságunkat. Akkor Isten Fia, aki megszánt minket, lefizette megváltásunk árát. Szegénnyé lett hogy szegénysége által meggazdagodjunk. A szegények iránti nagylelkűségünkkel mutatjuk meg, hogy őszintén hálásak vagyunk irgalmáért. „Ezért tehát, míg időnk van – köti lelkünkre Pál apostol –, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben” (Gal 6:10). Szavai összhangban vannak azzal, amit a Megváltó mondott: „Mert a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, jót tehettek velük...” „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták” (Mk 14:7; Mt 7:12).