Akház trónra lépése olyan félelmes helyzet elé állította Ézsaiást és társait, amely Júda országában minden eddigit felülmúlt. Sok embert, akik korábban ellenálltak a bálványimádó szokások rontásának, most rávettek a pogány istenségek imádására. A fejedelmek is hűtleneknek bizonyultak megbízatásukhoz. Hamis próféták támadtak, akik tanításukkal félrevezették a népet. Még a papok között is voltak ilyen felbérelt tanítók. A hitehagyó vezetők megtartották az istentiszteleti formákat, és azt állították, hogy Isten népe közé tartoznak.

Mikeás próféta – aki ezekben a nyugtalan időkben hirdette üzenetét – kijelentette, hogy Sion bűnösei „vérontással” építik „a Siont, álnoksággal Jeruzsálemet”, – miközben „az Úrra hivatkozva mondják”, és istenkáromlón így dicsekszenek: „Közöttünk van az Úr, nem érhet minket baj!” (Mik 3:10–11). Ézsaiás próféta kemény dorgálással emelte fel hangját e gonoszságok ellen: „Halljátok az Úr igéjét, Sodoma vezetői! Figyeljetek Istenünk tanítására, Gomora népe! Mit kezdjek a sok véresáldozattal? – mondja az Úr. ...Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat?” (Ézsa 1:10–12).

Az ihletett Ige kinyilatkoztatja: „A bűnösök áldozata utálatos, kivált ha galád dologért hozzák” (Péld 21:27). A menny Istenének „szeme tiszta”, nem nézheti a gonoszt, és a nyomorgatást (Hab 1:13). Nem azért fordul el a törvényszegőtől, mert nem akar megbocsátani. A bűnös nem akarja igénybe venni azt, amiről Isten kegyelemből, gazdagon gondoskodott, és ezért Isten nem tudja a bűntől megszabadítani. „Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg” (Ézsa 59:1–2).

Salamon ezt írta: „Jaj neked, ország, ha királyod gyermek...” (Préd 10:16). Így volt ez Júda országával is. Az állandó vétkezés következtében uralkodói olyanokká lettek, mint a gyermekek. Ézsaiás felhívta a nép figyelmét arra, hogy meggyengült helyzetük a föld népei között. Rámutatott, ez azért van, mert gonoszságokat követnek el a magaslatokon. „Az Úr, a Seregek Ura eltávolít Jeruzsálemből és Júdából mindenféle támaszt – mondta a próféta –: minden támaszt, amit a kenyér, minden támaszt, amit a víz nyújt, a hőst és a katonát, a bírót és a prófétát, a varázslót és a véneket, a hadnagyot és a főrendűt, a tanácsost, az ügyes mestert és a varázsláshoz értőt. Ifjakat teszek vezéreikké, és sihederek uralkodnak rajtuk.” „Bizony, elbukik Jeruzsálem, és elesik Júda, mert nyelvükkel és tetteikkel az Úr ellen fordulnak...” (Ézsa 3:1–4, 8).

„Vezetőid félrevezetnek, tévútra visznek téged!” (Ézsa 3:12). Akház uralma alatt szó szerint így volt. Róla olvassuk: „...Izráel királyainak az útján járt, sőt istenszobrokat is csináltatott, a Baaloknak. Tömjénezett a Ben-Hinnóm völgyében” (2Krón 28:2–3); „...még fiát is elégette áldozatul, azoknak a népeknek az utálatos szokása szerint, amelyeket kiűzött az Úr Izráel fiai elől” (2Kir 16:3).

Ez az idő valóban nagyon vészterhes volt a választott nép számára. Csak néhány év, és Izráel országának tíz törzse szétszóródik a pogány világ népei közé. Júda országában szintén sötétek voltak a kilátások. A jó hatások rohamosan csökkentek, a rosszak egyre szaporodtak. Mikeás próféta, látva a helyzetet, így kiáltott: „Kivesztek az országból a hívek, nincs becsületes ember.” „Aki a legjobb köztük, olyan, mint a tüskebokor, a legbecsületesebb is olyan, mint a tövisbokor” (Mik 7:2, 4). „Ha a Seregek Ura nem hagyott volna néhány menekültet – nyilatkoztatta ki Ézsaiás –, olyanok lennénk, mint Sodoma, Gomorához hasonlítanánk” (Ézsa 1:9).

Isten, a hűségesekért és a tévelygők iránti végtelen szeretetéből, minden korban sokáig tűrte az engedetleneket. Kérlelte őket, hogy hagyjanak fel bűnös életmódjukkal és térjenek vissza Hozzá. „Ez a parancs, az a parancs, ez a szabály, az a szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi!” (Ézsa 28:10), elhívott emberei által így tanította a vétkezőket az igazság útjára.

Ez történt Akház uralkodása alatt is. Jahve egyre csak megtérésre hívta Izráelt. A próféták szeretettel kérlelték a népet, nyomatékosan buzdítva őket bűnbánatra és reformációra. Szavaik gyümölcsöt teremtek Isten dicsőségére.

Mikeás által hangzott a döbbenetes felhívás: „Hallgassátok meg, amit az Úr mond! Szállj perbe a hegyekkel, hadd hallják meg hangodat a halmok! Halljátok meg, hegyek, az Úr perbeszédét, ti is, ősrégi alapjai a földnek! Mert pere van népével az Úrnak, törvénykezni akar Izráellel.

Én népem, mit vétettem ellened, mivel bántottalak? Felelj nekem! Hiszen kihoztalak Egyiptom földjéről, kiváltottalak a szolgaság házából. Elküldtem Mózest, Áront és Mirjámot, hogy vezessenek.

Én népem, emlékezz csak! Mit tervezett Bálák, Móáb királya, mit válaszolt neki Bálám, Beór fia, és mi történt Sittimtől Gilgálig?” (Mik 6:1–5).

Isten, akit szolgálunk, hosszútűrő Isten: „...nem fogyott el irgalma” (JSir 3:22). A kegyelmi idő alatt Lelke egyre kérleli az embert, fogadja el az élet ajándékát. „Életemre mondom – így szól az én Uram, az Úr –, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?” (Ez 33:11) Sátán sajátságos cselfogása: az embert bűnbe viszi, azután ott hagyja tehetetlen, reménytelen állapotban, hogy féljen bocsánatot kérni. De Isten hívja: „Aki az én oltalmamra bízza magát, béküljön meg velem, béküljön meg velem!” (Ézsa 27:5) Krisztusban mindenről gondoskodott, minden támogatást megad.

Júda és Izráel hitehagyása idején sokan kérdezték: „Mivel járuljak az Úr elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt? Talán égőáldozattal járuljak elébe, esztendős borjakkal? Talán kedvét leli az Úr a kosok ezreiben, vagy az olajpatakok tízezreiben?” A válasz világos és határozott: „Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben” (Mik 6:6–8).

A gyakorlati kegyesség értékét hangsúlyozva a próféta megismételte azt a tanácsot, amelyet Izráel századokkal előbb kapott. Közvetlen azelőtt, hogy beléptek az ígéret földjére, ezt üzente az Úr Mózessel: „Most pedig Izráel, mit kíván tőled Istened, az Úr? Csak azt, hogy Istenedet, az Urat féljed, járj mindenben az ő útjain, szeresd őt, és szolgáld az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből. Tartsd meg az Úr parancsolatait és rendelkezéseit, amelyeket ma parancsolok neked a te javadra!” (5Móz 10:12–13) Jahve szolgái korszakról korszakra elismételték ezeket a tanácsokat azoknak, akiket az irgalmasság elfelejtésének veszélye és a formai vallásosság fenyegetett. Amikor Krisztustól – földi szolgálata idején – megkérdezte egy törvénytudó: „Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Jézus így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták” (Mt 22:36–40).

A próféták és a Mester e világos kijelentéseit úgy kell fogadnunk, mint Isten szavát, amely mindenkinek szól. Ragadjunk meg minden alkalmat a terheket hordozók és a lesújtottak iránti irgalmasságra, a szerető gondoskodásra és a keresztény szívességre! Ha többet nem tudunk tenni, öntsünk bátorságot és reményt azokba, akik nem ismerik Istent, és akiket együttérzéssel és szeretettel nagyon könnyen megközelíthetünk.

Sok-sok ígéret szól azoknak, akik éberen figyelik, mikor vihetnek örömet és áldást mások életébe. „Ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz” (Ézsa 58:10–11).

Akház bálványimádó életmódjának – amelyen a próféták nyomatékos kérlelései ellenére sem változtatott – csak egy következménye lehetett. „Ezért haragudott meg az Úr Júdára és Jeruzsálemre... iszonyatossá, borzasztóvá és gúny tárgyává” tette (2Krón 29:8). Az ország gyorsan hanyatlott, és a nemsokára beözönlő seregek még fennmaradását is veszélyeztették. Háborút indított „Recín, Arám királya meg Pekah, a Remaljáhú fia Izráel királya Jeruzsálem ellen, és körülzárták Áházt...” (2Kir 16:5).

Ha Akház és a birodalom főemberei a magasságos Isten hű szolgái lettek volna, nem kellett volna az ellenük kötött erőszakolt szövetségtől félniük. Sorozatos vétkezésük azonban elvette erejüket. A megbántott Isten büntető ítéletétől való leírhatatlan félelem fogta el a királyt, és „reszketni kezdett a szíve és népének a szíve, ahogyan az erdő fái reszketnek a szélben” (Ézsa 7:2). E válságos helyzetben az Úr megparancsolta Ézsaiásnak, hogy menjen el a reszkető királyhoz, és mondja neki:

„Légy óvatos, maradj nyugton! Ne félj, ne lágyuljon meg a szíved... Mivel azt a gonosz tervet szőtte ellened az arámi Recín az efraimi Remaljá fiával együtt, hogy vonuljunk föl Júda ellen, törjünk rá, kapcsoljuk magunkhoz... azért azt mondja az én Uram, az Úr: Nem sikerül, nem úgy lesz... ha nem hisztek, nem maradtok meg!” (Ézsa 7:4–9)

Júda országának javára lett volna, ha Akház mennyből küldött üzenetként fogadja ezt. De mivel úgy döntött, hogy emberi erőre támaszkodik, ezért pogányoktól kért segítséget. Kétségbeesésében ezt üzente Tiglát-Pilésernek, Asszíria királyának: „Szolgád és fiad vagyok! Vonulj fel, és szabadíts meg Arám királyának a markából, meg Izráel királyának a markából, akik rám támadtak” (2Kir 16:7). A kéréssel együtt gazdag ajándékot küldött a királyi kincstárból és a templom tárházából.

A kért segítséget elküldték, és Akház király egy időre megnyugodott. De micsoda árat kellett ezért Júdának fizetnie! A felajánlott sarc felkeltette Asszíria kapzsiságát, és ez az alattomos nép nemsokára megszállással és kifosztással fenyegette Júdát. Akház és szerencsétlen alattvalói nagyon féltek attól, hogy mindenestől a kegyetlen asszírok kezébe esnek.

„...megalázta Júdát az Úr”, mert minduntalan vétkezett. A fenyítés idejében a megtérés helyett „...továbbra is hűtlen volt az Úrhoz... Damaszkusz isteneinek áldozott... Mivel Arám királyait megsegítik isteneik – mondta – ezért nekik áldozom, és engem is megsegítenek” (2Krón 28:19, 22–23).

A hitehagyó király, aki uralkodásának végéhez közeledett, bezáratta a templom kapuit. A szent szolgálatok megszakadtak. Nem égették többé a lámpákat az oltár előtt. Nem mutattak be többé bűnért való áldozatokat. Nem szállt fel jóillat a reggeli és az esti áldozat idején. A város hitetlen lakói Isten házának udvarait elhagyva és kapuit bezárva, vakmerően oltárokat állítottak fel a pogány istenségek tiszteletére Jeruzsálem utcasarkain mindenütt. A pogányság látszólag diadalmaskodott; a sötétség hatalmai már-már győztek.

Éltek azonban Júdában olyanok, akik hűségesek maradtak Jahvéhoz. Nem lehetett rávenni őket a bálványimádásra. Rendületlenül ellenálltak a csábításnak. Rájuk tekintettek reménykedve Ézsaiás, Mikeás és társaik, amikor felmérték az Akház utolsó éveiben véghezvitt pusztítást. Templomuk zárva volt, de a hűségeseket Ézsaiás megnyugtatta: „...velünk az Isten! ...a Seregek Urát tartsátok szentnek, őt féljétek, tőle rettegjetek, akkor ő is megszentel.” (Ézsa 8:10, 13–14).