Dániel 3.

A nagy szoborról szóló álmot – amely Nabukodonozor elé tárta az eseményeket az idők végéig – Isten azért adta, hogy a király megértse, milyen szerepet kell betöltenie a világ történelmében, és birodalmának milyen kapcsolatot kell tartania a mennyel. Az álom magyarázásakor Nabukodonozor félreérthetetlen tájékoztatást kapott Isten örökkévaló országa felállításáról. „Ezeknek a királyoknak az idejében – mondta Dániel – támaszt a menny Istene egy királyságot, amely nem semmisül meg soha, és a királyi uralom más népre nem száll át. Összetöri mindezeket a királyságokat, és véget vet nekik, maga pedig fennáll mindörökké... Igazat mond ez az álom, és bizonyos a magyarázata” (Dán 2:44–45).

A király elismerte Isten hatalmát. Így szólt Dánielhez: „Valóban, a ti Istenetek az istenek Istene, a királyok ura és a titkok feltárója”. Ezt követően Nabukodonozor egy ideig félte Istent, de szíve nem szabadult meg a világi becsvágytól és az önfelmagasztalástól. Az uralkodását kísérő jómód büszkeséggel töltötte el. Később már nem tisztelte Istent. Visszatért a bálványimádáshoz, és azt még lelkesebben, még buzgóbban gyakorolta.

Ezek a szavak: „Te vagy az aranyfej”, mélyen belevésődtek emlékezetébe. Ezt a tényt, és a bálványimádáshoz való visszatérését a birodalom bölcsei kihasználták, és indítványozták, készíttessen az álmában látotthoz hasonló szobrot. Állítsa fel ott, ahol mindenki láthatja az arany fejet, amely a magyarázat szerint birodalmát jelképezi.

A királynak tetszett a hízelgő javaslat, és elhatározta megvalósítását. Sőt tovább megy; a látott szobor helyett olyat csináltat, amely túlszárnyalja az eredetit. Az ő szobra nem csökkenő értékű anyagokból készül, hanem fejétől a lábáig aranyból lesz, elpusztíthatatlan, teljhatalmú birodalomnak szimbolizálva Babilont, amely darabokra tör minden más országot, és örökké állni fog.

Egy örökre fennmaradó birodalom és dinasztia megalapításának gondolata nagyon tetszett a hatalmas uralkodónak, akinek fegyvereivel szemben a föld népei csak vesztesek lehetnek. Határtalan becsvágyból és önző kérkedésből fakadó lelkesedéssel megtárgyalta bölcs embereivel ennek megvalósítását. A király és tanácsosai elfelejtették azt a rendkívüli gondoskodást, amely a szobor megálmodásával kapcsolatban történt. Elfelejtették, hogy szolgája, Dániel által Izráel Istene világossá tette, mit jelent a szobor, és hogy ezzel a magyarázattal a birodalom nagy emberei szégyenletes haláltól menekültek meg. Mindent elfelejtettek, kivéve azt, hogy meg akarják alapozni saját hatalmukat és felsőbbségüket. Elhatározták, hogy minden lehető eszközzel megpróbálják Babilont felülmúlhatatlan, egyetemes, hódolatra méltó birodalommá emelni.

A jelképes ábrázolást, amelyen keresztül Isten kinyilatkoztatta a királynak és a népnek szándékát a föld nemzeteivel, most emberi hatalom dicsőítésének szolgálatába állították. Dániel magyarázatát elutasították és elfelejtették; az igazságot félremagyarázták és helytelenül alkalmazták. A jelképet, amellyel a menny az emberek elé akarta tárni a jövő fontos eseményeit, felhasználták arra, hogy gátolják annak az ismeretnek a terjedését, amelyet Isten vágyott a világgal megismertetni. Sátán becsvágyó emberek elgondolásaival akarta meghiúsítani Isten szándékát az emberrel. Az emberiség ellensége tudta, hogy a tévelygéstől mentes, tiszta igazság, hatalmas, megmentő erő. Amikor azonban az „én” felmagasztalására és emberi elgondolások előmozdítására használják, a gonosz erejévé lesz.

Nabukodonozor gazdag kincstárából egy nagy arany szobrot csináltatott, hasonlót ahhoz, amelyet álmában látott. Csupán anyagában különbözött attól. A káldeusok bármennyire hozzá is szoktak a pogány istenségeik fényűző ábrázolásához, soha azelőtt nem alkottak olyan impozáns és fenséges dolgot, mint ez a hatvan sing magas és hat sing széles csillogó szobor. Nem csoda, hogy abban az országban, ahol egyetemes volt a bálványimádás, a Babilon dicsőségét, pompáját és hatalmát jelképező gyönyörű és felbecsülhetetlen értékű Dura-mezei szobrot imádás tárgyává tették. Ennek megfelelően intézkedtek. Kiment a rendelet, hogy a felavatás napján azzal mutassa meg mindenki a babiloni hatalom iránti példátlan hűségét, hogy meghajol a szobor előtt.

A kitűzött nap elérkezett, és Dura mezején hatalmas tömeg gyűlt össze „különböző nyelvű népek és nemzetek” közül. Amikor megszólalt a zene, a király parancsának megfelelően „leborultak, és hódoltak az aranyszobor előtt”. Úgy tűnt, hogy a sötétség hatalmai felejthetetlen győzelmet arattak ezen az eseménydús napon. Az aranyszobor imádásából arra lehetett következtetni, hogy ez a kultusz bele fog szervesen szövődni az ország államvallásaként elfogadott bálványimádás formáiba. Sátán azt remélte, ezzel meghiúsíthatja Isten ama szándékát, hogy a fogoly Izráel babiloni tartózkodása a pogány népek áldását szolgálja.

Isten azonban másképp rendelkezett. Nem mindenki hajtott térdet az emberi hatalom bálványkultuszának jelképe előtt. A térdelő tömeg között volt három ember, akik szilárdan elhatározták: nem gyalázzák meg a menny Istenét. Istenük a királyok Királya és uraknak Ura. Senki más előtt nem hajolnak meg.

A diadalittas Nabukodonozornak hírül adták, hogy alattvalói között vannak olyanok, akik merészelték áthágni parancsát. A bölcsek közül egyesek, akik irigyelték Dániel becsületes társait ért megtiszteltetést, most jelentették a királynak kívánsága felháborító meggyalázását: „Király, örökké élj! – kiáltották. ...Vannak itt zsidó férfiak, Sadrak, Mésak és Abédnegó, akiket Babilon városában állítottál szolgálatba, ezek a férfiak semmibe sem vesznek téged, ó király, nem tisztelik isteneidet, és nem hódolnak az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál.”

A király maga elé rendelte ezeket az embereket. „...nem tisztelitek isteneimet, és nem hódoltok az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattam?” Megpróbálta őket fenyegetéssel rávenni, hogy tartsanak a tömeggel. A tüzes kemencére mutatva emlékeztette őket a rájuk váró büntetésre, ha továbbra sem hajlandók engedelmeskedni akaratának. A héber ifjak azonban tántoríthatatlanul tettek bizonyságot a menny Istene iránti hűségükről és szabadító hatalmába vetett hitükről. A szobor előtti meghajlást mindenki imádásként értelmezte. Ilyen hódolattal csakis Istennek adózhatnak.

Amint a három héber ifjú ott állt a király előtt, Nabukodonozor meggyőződött arról, hogy van bennük valami, ami országának bölcseiből hiányzik. Az ifjak lelkiismeretesen ellátták minden feladatukat. A király még egy kísérletet tett velük. Ha csak hajlandóságot mutatnak arra, hogy a bálvány imádásában a tömeggel tartanak, minden rendben lesz. „Mert ha nem hódoltok – tette hozzá –, azon nyomban bedobnak benneteket az izzó tüzes kemencébe.” Majd kihívóan, felfelé emelt kézzel kérdezte: „És van-e olyan Isten, aki az én kezemből ki tud szabadítani benneteket?”

A király hiába fenyegetőzött, nem tudta eltéríteni őket a világegyetem Ura iránti hűségüktől. Atyáik történetéből megtanulták, hogy az Istennel szembeni engedetlenség következménye gyalázat, csapás és halál: és hogy az istenfélelem a bölcsesség kezdete, minden igazi boldogság alapja. A tüzes kemencét nyugodtan nézve így szóltak: „Ó Nabukodonozor! Nem szükséges, hogy erre bármit is feleljünk. Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!”

A király haragja nem ismert határt. „...úgy elöntötte a harag Sadrák, Mésak és Abédnegó miatt, hogy még az arca is eltorzult.” Elrendelte, hogy a szokásosnál hétszer forróbbra fűtsék fel a kemencét. Megparancsolta hadserege nagyjainak, hogy kötözzék meg Izráel Istenének tisztelőit és a halálbüntetést azonnal hajtsák végre rajtuk.

„Megkötözték tehát ezeket a férfiakat, és úgy, ahogy fel voltak öltözve, nadrágostul, alsóruhástul és süvegestül, bedobták őket az izzó tüzes kemencébe. Mivel a király szigorú parancsára a kemencét roppantul befűtötték, a lángoló tűz megölte azokat az embereket, akik Sadrakot, Mésakot és Abédnegót odahurcolták.”

Az Úr azonban nem feledkezett el övéiről. Amikor tanúit bevetették a kemencébe, a Megváltó személyesen jelent meg nékik, és velük járkált a tűz közepében. A hőség és hideg Urának jelenlétében a lángok nem tudták megemészteni őket.

A király figyelt trónjáról. Azt gondolta, hogy látni fogja a vele dacolók megsemmisülését. Diadal érzete azonban hirtelen megváltozott. A hozzá közel álló előkelőségek látták, hogy a trónról felpattanva sápadtan mered az izzó lángokba. Főembereihez fordulva rémülten kérdezte: „Nem három férfit dobtunk megkötözve a tűzbe? ...Én mégis négy férfit látok szabadon járni a tűzben, és nincs rajtuk semmi sérülés. A negyedik pedig olyannak látszik, mint valami isten.”

Honnan tudta ez a pogány király, hogy milyen az Isten? A Babilonban bizalmi állást betöltő héber foglyok életükkel és jellemükkel képviselték előtte az igazságot. Amikor számot kellett adniuk hitükről, ezt tétovázás nélkül megtették. Világosan és egyszerűen mutatták be az igazság alapelveit. Így tanították környezetüknek Istent, akit imádtak. Beszéltek Krisztusról, az eljövendő Megváltóról, és a tűz közepén levő negyedik férfi alakjában a király felismerte az Isten Fiát.

Elfelejtve saját nagyságát és méltóságát, Nabukodonozor leszállt trónjáról, a kemence szájához ment és így kiáltott: „Sadrak, Mésak és Abédnegó, szolgái a felséges Istennek! Jertek ki, jöjjetek ide!”

Sidrák, Misák és Abednégó sértetlenül jött ki a roppant tömeg elé. Megváltójuk vigyázott rájuk jelenlétével, hogy bajuk ne essék, és csak kötelékeik égtek meg. „Az összegyűlt kormányzók, elöljárók, helytartók és a király udvari emberei pedig látták, hogy ezeknek a férfiaknak semmit sem ártott a tűz, a hajuk szála sem perzselődött meg, a ruhájuk sem égett meg, sőt még a füst szaga sem járta át őket.”

Elfelejtve a nagy pompával felállított aranyszobrot, az emberek féltek és remegtek az élő Isten jelenlétében. „Áldott legyen a Sadrak, Mésak és Abédnegó Istene, mert elküldötte angyalát, és kiszabadította szolgáit, akik benne bíztak. Még a király parancsát is megszegték, és kockára tették az életüket, de a maguk Istenén kívül nem tiszteltek egy istent sem, és nem hódoltak előttük.”

E nap élménye Nabukodonozort ily rendelet kiadására késztette: „...aki nem tiszteli Sadrak, Mésak és Abédnegó Istenét, azt vágják darabokra, bármilyen nyelvű népből vagy nemzetből való is, házát pedig tegyék szemétdombbá! Mert nincs más isten – indokolta –, aki így meg tud szabadítani.”

Babilon királya ilyen és hasonló szavakkal akarta a föld minden népének tudomására hozni azt a meggyőződését, hogy a héberek Istene hatalmánál és tekintélyénél fogva egyedül méltó a legfőbb imádatra. Istennek tetszett, hogy a király igyekezett tiszteletet tanúsítani iránta, és megvallotta hódolatát a babiloni birodalom előtt.

A király helyesen tette, hogy nyilvánosan megvallotta meggyőződését, és igyekezett a menny Istenét minden más isten fölé magasztalni. Amikor azonban megpróbált alattvalóitól hasonló hitvallomást és hasonló tiszteletadást kikényszeríteni, túllépte földi uralkodói jogkörét. Éppúgy nem volt joga – sem polgári, sem erkölcsi vonatkozásban – halállal fenyegetni embereket azért, mert nem tisztelik Istent, mint ahogy nem volt joga tűzbe vettetni azokat, akik nem voltak hajlandók imádni az aranyszobrot. Isten soha nem kényszeríti engedelmességre az embert. Mindenkinek szabad döntésére bízza, hogy kit akar szolgálni.

Hű szolgái megszabadításával az Úr kinyilatkoztatta, hogy az elnyomottak mellé áll, és rendreutasít minden földi hatalmat, amely fellázad a menny tekintélye ellen. A három héber ifjú Babilon egész népe előtt megvallotta hitét Abban, akit imád. Istenre hagyatkoztak. A próba idején megemlékeztek az ígéretről: „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg” (Ézsa 43:2). Így Isten mindenki szeme láttára csodálatosan megtisztelte az élő Igébe vetett hitüket. Bámulatos szabadulásuk hírét sok országba elvitték a különböző népek képviselői, akiket Nabukodonozor meghívott a szobor felszentelési ünnepségére. Gyermekei hűsége által Isten megdicsőült az egész földön.

Fontos tanulságokat kell levonnunk abból, ami a héber ifjakkal Dura mezején történt. Napjainkban Isten számos szolgája – bár ártatlan – szenved majd olyan emberek kezétől megalázást és meggyalázást, akiket Sátán iriggyé és vallásában vakbuzgóvá tesz. Különösen azok ellen gerjednek haragra, akik megszentelik a negyedik parancsolatban foglalt szombatot. Végül pedig egyetemes rendelettel halálra méltónak ítélik őket.

Az Isten népe előtt álló gyötrelmes idő megingathatatlan hitet igényel. Meg kell mutatniuk, hogy imádatuknak Ő az egyedüli tárgya, és semmilyen áron, még az életük árán sem lehet őket rábírni arra, hogy akár egy kicsit is kiegyezzenek a hamis imádattal. A hűséges szív számára az örök Isten Igéje mellett bűnös, halandó emberek parancsai elvesztik jelentőségüket. Az igazságnak engedelmeskednek, legyen bár börtön, száműzetés vagy halál a következménye.

Mint ahogy Sidrák, Misák és Abadnégó korában tette, a föld történelmének záró szakaszában is az Úr hatalmas dolgokat fog tenni azokért, akik rendíthetetlenül kitartanak az igazság mellett. Aki e nemes héber ifjakkal a tüzes kemencében járt, hívei mellett áll, bárhol vannak is. Állandó jelenlétével vigasztalja és támogatja őket. A nyomorúság idején – amilyen nem volt, mióta nép létezik – választottai szilárdan megállnak. Sátán a gonoszság minden seregével sem tudja elpusztítani Isten leggyengébb szentjét sem. Angyalok, akiknek hatalmas erejük van, megoltalmazzák őket, és érdekükben Jahve kinyilatkoztatja önmagát mint az „istenek Istene”, aki mindenképpen meg tudja menteni a benne bízókat.