A kettészakadt Izráel korában az ókor egyik legnagyobb városa, az asszír birodalom fővárosa, Ninive volt. A Bábel tornyánál történt szétszóródás után nemsokkal, a Tigris folyó termékeny partján alapították. Gazdagon virágzott századokon át, s „három nap kellett a bejárásához.” „...nagy város” lett (Jón 3:3).

Anyagi jóléte idején Ninive elöl járt a bűnözésben és gonoszságban. Az ihletett Ige „vérontó város”-ként jellemezte, amely „rablással van tele” (Náh 3:1). Náhum próféta jelképes beszédében kegyetlen, ragadozó oroszlánhoz hasonlította Ninivét. „...van-e, akin nem gázolt át örökös gonoszságod?!” – kérdezte (Náh 3:19).

Bármilyen elvetemültté vált is Ninive, mégsem merült el teljesen a bűnben. Aki „...lát minden embert” (Zsolt 33:13) és akinek szeme „minden drágaságot meglát” (Jób 28:10), sok olyan embert vett észre a városban, akik jobbra és nemesebbre vágyakoztak, akik – ha alkalmuk lenne megismerni az élő Istent –, elfordulnának a gonoszságtól, és Istent imádnák. Ezért a bölcs Isten félreérthetetlen módon kinyilatkoztatta nekik önmagát, hogy – ha lehet – bűnbánatra indítsa őket.

Erre a munkára Jónás prófétát, Amittai fiát választotta ki eszközül. Az Úr így szólt hozzá: „Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ott, mert feljutott hozzám gonoszságának híre!” (Jón 1:2).

Amikor a próféta megbízatásának nehézségeire és látszólagos kivitelezhetetlenségére gondolt, kísértést érzett arra, hogy megkérdőjelezze a küldetés bölcs voltát. Emberileg nézve úgy tűnt, hogy semmilyen eredményt nem érhet el az üzenet abban a büszke városban. Abban a pillanatban elfelejtette, hogy Isten, akit szolgál, mindentudó és mindenható. Miközben kételkedve tétovázott, Sátán egészen elbátortalanította. Nagy félelem lett úrrá rajta, és „el is indult... hogy Társisba meneküljön...” Miután elment Jáfóba és ott indulásra kész hajót talált, „kifizette az útiköltséget, és hajóra szállt...” (Jón 1:3).

Jónás feladata súlyos felelősséggel járt. De aki megparancsolta, hogy menjen, erőt és eredményt is tudott adni szolgájának. Ha a próféta habozás nélkül engedelmeskedik, sok keserű tapasztalattól megmenekül és Isten gazdagon megáldja. Az Úr azonban nem hagyta el a kétségbeesett prófétát. Egy sor próba és különös intézkedés nyomán újjáéledt bizalma Istenben és menteni tudó végtelen hatalmában.

Ha Jónás higgadtan gondolkozik első megbízatásakor, akkor megérti, ostoba dolog bárminemű erőfeszítést is tennie a felelősség előli menekülésre. Azonban nem sokáig haladt háborítatlanul eszeveszett menekülése útján. „Az Úr... nagy szelet bocsátott a tengerre. Nagy vihar támadt a tengeren, és már azt hitték, hogy hajótörést szenvednek. Félelem fogta el a hajósokat; mindegyik a maga istenéhez kiáltott, és a hajóban levő holmikat a tengerbe dobták, hogy így könnyebbé tegyék azt. Jónás pedig lement a hajó mélyébe, és ott feküdt mély álomba merülve” (Jón 1:4–5).

Miközben a tengerészek pogány isteneikhez könyörögtek segítségért, a hajó gazdája végtelen aggodalommal kereste meg Jónást, és ezt mondta: „Mi van veled, hogy ilyen mélyen alszol? Kelj föl, kiálts Istenedhez! Talán gondol ránk az Isten, és nem veszünk el!” (Jón 1:6).

A kötelesség útjáról letérő ember imája azonban nem segített semmit. A tengerészek benyomása az volt, hogy a vihar különös hevessége isteneik haragját jelzi. Végső menedékként a sorsvetést indítványozták „és tudjuk meg, ki miatt ért bennünket ez a veszedelem – mondták! Sorsot vetettek, és a sors Jónásra esett. Akkor így beszéltek hozzá: Mondd el nekünk, miért van rajtunk ez a veszedelem? Mi a foglalkozásod, és honnan jössz? Hol a hazád, és melyik népből való vagy?

Ő így felelt nekik: Héber vagyok. Az Urat, a menny Istenét félem, aki a tengert és a szárazföldet alkotta.

Az embereket nagy félelem fogta el, amikor megtudták, hogy az Úr elől menekül – mert Jónás elmondta –,

és ezt mondták neki: Hogy tehettél ilyet?! Majd ezt kérdezték tőle: Mit tegyünk veled, hogy lecsendesedjék körülöttünk a tenger? Mert a tenger egyre viharosabb lett. Ő pedig így válaszolt nekik: Fogjatok meg, és dobjatok a tengerbe, akkor lecsendesedik körülöttetek a tenger! Mert tudom, hogy énmiattam támadt ez a nagy vihar rátok.

Az emberek azonban igyekeztek visszaevezni a szárazföldre, de nem tudtak, mert a tenger egyre viharosabb lett körülöttük. Ekkor így kiáltottak az Úrhoz: Jaj, Uram, ne vesszünk el emiatt az ember miatt, ne terheljen bennünket ártatlan vér! Mert te, Uram, azt teszed, amit akarsz! Azzal fogták Jónást, beledobták a tengerbe; a tenger háborgása pedig megszűnt. Ezért az emberek nagy félelemmel félték az Urat, áldozatot mutattak be, és fogadalmakat tettek az Úrnak.

Az Úr azonban odarendelt egy nagy halat, és az lenyelte Jónást. Három nap és három éjjel volt Jónás a hal gyomrában.

Jónás imádkozott Istenéhez, az Úrhoz a hal gyomrában. Ezt mondta:

Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat.

Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem.

Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől. Bárcsak újra megláthatnám szent templomodat! Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre.

Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem!

Amikor elcsüggedt a lelkem, az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba.

Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az Úrtól jön a szabadulás!”

(Jón 1:7–2:10)

Jónás végül megtanulta, hogy „az Úrtól jön a szabadítás” (Zsolt 3:9). Bűnbánata és Isten megmentő kegyelmének felismerése szabadulást hozott. Jónás kiszabadult a nagy mélység veszélyeiből. A hal kivetette a szárazra.

Isten újra megbízta szolgáját, hogy intse meg Ninivét. „Az Úr igéje másodszor is szólt Jónáshoz: Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott azt az üzenetet, amelyet én mondok neked!” Most már nem volt kérdés, most már nem kételkedett, hanem tétovázás nélkül engedelmeskedett. „Jónás elindult, és elment Ninivébe az Úr szava szerint” (Jón 3:1–3).

Amikor Jónás a városba érkezett, azonnal „ezt hirdette: Még negyven nap, és elpusztul Ninive” (Jón 3:4). Utcáról utcára hirdette az intő üzenetet.

Az üzenet nem hangzott hiába! A hitetlen város utcáin végigharsogó kiáltást szájról szájra adták, amíg minden lakója meghallotta a megdöbbentő hírt. Isten Lelke minden szívvel megértette az üzenetet, és tömegek remegtek bűneik miatt. Mély megalázkodás és bűnbánat ébredt szívükben.

„Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja. Amikor ez a hír eljutott Ninive királyához, fölkelt trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült. Azután kihirdették Ninivében a király és a főurak rendeletére a következőket: Az emberek és állatok, a szarvasmarhák és juhok semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek, vizet se igyanak! Öltsön zsákruhát ember és állat, kiáltsanak teljes erővel Istenhez, és térjen meg mindenki a rossz útról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel! Ki tudja, talán felénk fordul, és megszán az Isten, lelohad lángoló haragja, és nem veszünk el!” (Jón 3:5–9)

A király és a főemberek a köznéppel együtt, nagyok és kicsinyek „megtértek Jónás prédikálására” (Mt 12:41). Közösen kiáltottak a menny Istenéhez, és Ő könyörült rajtuk. „...látta amit tettek, és hogy megtértek a rossz útról: megbánta Isten, hogy veszedelembe akarta dönteni őket, és nem tette meg” (Jón 3:10). Az ítélet elhárult. Izráel Istene felmagasztosult és megdicsőült az egész pogány világban, törvényét pedig tisztelték. Ninive csak hosszú évekkel később lett a környező népek zsákmánya, amikor büszke gőgjében elfeledkezett Istenről. (Asszíria bukásának történetét lásd a 30. fejezetben.)

Jónásnak elsőként kellett volna örvendeznie a menny csodálatos kegyelmén, amikor megtudta, hogy Isten irgalmaz a városnak, amely gonoszsága ellenére bűnbánatot tartott, és zsákban, hamuban bánkódott. Ehelyett az a gondolat foglalkoztatta, hogy hamis prófétának fogják tartani. Hírnevét féltve, szem elől tévesztette, hogy a saját hírnevénél felmérhetetlenül többet érnek e szerencsétlen város lakói. Isten szánalma a bűnbánó niniveiek iránt „nagyon rosszul esett Jónásnak, és megharagudott... Ó, Uram! Gondoltam én ezt már akkor, amikor még hazámban voltam! Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, nagy a szereteted, és még a rosszat is megbánod” (Jón 4:1–2).

Újra engedett gáncsoskodó, kételkedő hajlamának. Ismét erőt vett rajta a csüggedés. Szem elől tévesztette mások érdekeit. Szeretett volna inkább meghalni mint élni és látni, hogy a város megmarad. Elégedetlenül kiáltott: „Most azért Uram, vedd el az én életemet, mert jobb meghalnom, mint élnem!”

„Igazad van-e hogy haragszol? – kérdezte az Úr. Azután kiment Jónás a városból, letelepedett a várostól keletre, készített ott magának egy kunyhót, és odaült az árnyékába, hogy lássa, mi történik majd a várossal. Az Úristen pedig úgy intézte, hogy egy bokor nőjön Jónás fölé, árnyékot tartva a feje fölött, és megvédje a rosszulléttől. Jónás nagyon örült a bokornak” (Jón 4:3–6).

Ezután az Úr szemléltető oktatást adott Jónásnak. „Isten azonban úgy intézte, hogy másnap hajnalhasadáskor egy féreg megszúrja a bokrot, és az elszáradjon. Amikor kisütött a nap, Isten úgy intézte, hogy tikkasztó keleti szél támadjon. Jónás napszúrást kapott, ájuldozott, a halált kívánta magának, és azt mondta: jobb meghalnom, mint élnem!”

Isten ismét szólt a prófétához: „Igazad van-e, amikor haragszol emiatt a bokor miatt? Ő így felelt: Igazam van! Haragszom mindhalálig!

Az Úr ezt mondta: Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem te neveltél; amely egy éjjel felnőtt, másik éjjelre pedig elpusztult. Én meg ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétezerszer tízezer ember van, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és a bal kezük között? És ott a sok állat is!” (Jón 4:7–11).

Kuszáltan, megalázottan képtelen megérteni Isten célját Ninive megkímélésében. Jónás mégis teljesítette megbízatását, a nagy város megintését. Jóllehet a megjövendölt esemény nem következett be, az intő üzenet Istentől volt, és megtörtént az, amit Isten el akart érni általa. Kegyelmének dicsősége megmutatkozott a pogányok között. Akik hosszú ideje „setétségben ültek, és a halálnak árnyékában” „nyomorultan vasra verve”, „az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban és megszabadította őket szorult helyzetükből. Kihozta őket a sötétségből és a halál árnyékából, köteleiket pedig letépte.” „Elküldte igéjét, meggyógyította, és a sír mélyéről kimentette őket” (Zsolt 107:10, 13–14, 20).

Krisztus földi szolgálata alatt hivatkozott arra az eredményre, amelyet Jónás prédikációja ért el Ninivében. E pogány központ lakóit összehasonlította azokkal, akik az Ő korában Isten népének vallották magukat. „Ninive férfiai – jelentette ki – feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására; ámde itt nagyobb van Jónásnál!” (Mt 12:41) Krisztus eljött a nyüzsgő világba, amely tele volt az üzleti élet zajával és a kereskedők civódásával; ahol az emberek önmaguknak akartak megszerezni mindent, amit csak tudtak. Krisztus eljött ide, és Isten harsonájaként hallatszott hangja a kavargás felett: „Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mk 8:36).

Mint ahogy Jónás prédikálása jel volt a niniveieknek, ugyanúgy Krisztus prédikálása is jel volt az Ő nemzedékének. De mennyire másképpen fogadták most az igét! Közömbösségük és gúnyolódásuk ellenére a Megváltó kitartóan dolgozott, amíg be nem fejezte küldetését.

Ez a tanítás Isten szolgáinak ma is szól. A nagy városoknak ma éppen olyan szükségük van az igaz Isten tulajdonságainak és szándékainak megismerésére, amint annak idején volt a niniveieknek. Krisztus követeinek meg kell ismertetniük az emberekkel a szem elől tévesztett nemesebb világot. A Szentírás tanítása szerint csak az a város marad meg, amelynek építője és alkotója Isten. A hit szemével az ember megláthatja a menny küszöbét, amelyet eláraszt Isten dicsősége. Az Úr Jézus munkálkodó szolgái által szólítja fel az embert, hogy megszentelt vágyakozással törekedjen a soha el nem múló örökségre. Buzdítja, hogy gyűjtsön kincset Isten trónjánál.

A városok lakóit gyorsan, biztosan és majdnem általánosan hatalmába ejti a bűn, mert állandóan fokozódik a tudatos gonoszság. Annyira eluralkodott a romlottság, hogy azt ember tolla nem képes leírni. Napról napra látjuk a viszály, a megvesztegetés és a csalás újabb megnyilatkozásait. Minden nap meghozza a maga csüggesztő beszámolóját az erőszakos és törvényellenes cselekményekről, az emberi szenvedéssel szembeni közömbösségről, az emberi élet brutális, sátáni pusztításáról. Minden nap tanúskodik az elmebetegek, gyilkosságok és öngyilkosságok szaporodásáról.

Sátán korszakról korszakra igyekszik az emberek elől elrejteni Jahve üdvöt hozó tervét. Megkísérli eltakarni Isten törvényének nagyszerű elveit, a bennük feltárt méltányosságot, irgalmasságot és szeretetet. Az ember büszkélkedik korunk csodás fejlődésével és felvilágosultságával. Isten azonban látja, hogy a föld tele van gonoszsággal és erőszakossággal. Az ember azt mondja, Isten törvénye érvénytelen, a Biblia nem hiteles. Ennek következménye, hogy a bűn áradata oly mértékben söpör végig a világon, amire Noé és a hitehagyó Izráel kora óta nem volt példa. A nemeslelkűséget, szelídséget, kegyességet áruba bocsátják, hogy kielégítsék tiltott dolgok utáni vágyukat. A nyerészkedésért elkövetett bűncselekmények sötét listája láttán a vér meghűl az emberben, és lelke rémülettel telik meg.

Istenünk az irgalom Istene. Hosszútűréssel és szerető szánalommal bánik törvénye áthágóival. Ma azonban, amikor az embereknek olyan sok alkalmuk van a Szentírás kinyilatkoztatásából Isten törvényének megismerésére, a világegyetem nagy Ura nem nézheti nyugodtan a gonosz városok erőszakosságát és bűneit. Isten türelme a makacsul engedetlenkedőkkel szemben nemsokára véget ér.

Szükséges-e, hogy az embert meglepetésszerűen érje, amikor a legfőbb Uralkodó hirtelen és váratlanul megváltoztatja bánásmódját az elbukott világ lakóival? Csodálkozhat-e, amikor büntetés követi a törvényszegést és a fokozódó bűnt? Meglepődhet-e azon, hogy Isten pusztulással és halállal sújtja azokat, akik csalással és megtévesztéssel jutottak nyereségükhöz? Sokan nem hajlandók Jahve uralkodását elismerni, pedig Isten egyre nagyobb fénnyel világítja meg kívánalmait előttük. Inkább a menny kormányzása elleni lázadás elindítójának fekete zászlaja alatt akarnak maradni.

Isten végtelenül türelmes. Elcsodálkozunk ezen a hosszútűrésen, ha arra gondolunk, hogy állandóan megsértjük szent parancsolatait. A mindenható Isten fékezi saját magát, de kétségkívül meg fogja büntetni a gonoszokat, akik oly vakmerően dacolnak a Tízparancsolat jogos követelményeivel.

Isten próbaidőt ad az embernek; de Isten türelmének határa van és büntetése elkerülhetetlen. Az Úr hosszú ideig elnéző az emberekkel és a városokkal. Irgalmában figyelmezteti, hogy a menny haragjától megmentse őket. De eljön az idő, amikor már nem hallgatja meg az irgalomért könyörgőket, és elpusztítja az igazság világosságát állandóan visszautasító lázadókat, mert könyörületes velük és azokkal is, akiket befolyásolnának példájukkal.

Közel van az idő, amikor olyan gyötrelem lesz a világon, amelyet emberi balzsam nem tud gyógyítani. Isten visszavonja Lelkét. Tengeren és szárazon egyik katasztrófa a másikat éri nagy gyorsasággal. Mily gyakran hallunk emberéletben és anyagiakban nagy áldozattal járó földrengésekről és tornádókról, a tűz és víz pusztításairól! Ezek az elemi csapások látszólag a természet megzavart, rendellenes erőinek szeszélyes kitörései, amelyeket az ember nem tud befolyásolni. Belőlük azonban Isten szándékát olvashatjuk ki. Ezek is oly eszközök, amelyekkel rá akarja ébreszteni az embert a veszélyre.

Isten szolgáit a nagy városokban ne csüggessze el a gonoszság, jogtalanság, istentelenség, amellyel szembe kell nézniük, miközben a megváltás örömhírét igyekeznek hirdetni. Az Úr ezeket a munkásokat ugyanazzal az üzenettel bátorítja, mint amelyet Pál apostolnak adott az elvetemült Korinthusban: „Ne félj, hanem szólj és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert sok népem van ebben a városban” (ApCsel 18:9–10). A lelkek megmentésén fáradozók ne felejtsék el, hogy jóllehet sokan nem fogadják meg Isten Igéje tanácsait, de nem az egész világ fordul el a menny világosságától és igazságától; nem mindenki fordít hátat, amikor a türelmes, elnéző Megváltó hívja. Minden városban, ha bűnnel és erőszakossággal van is tele, sok olyan ember van, akik megfelelő tanítással Krisztus követőivé válhatnak. Ezreket lehet így a megmentő igazsággal elérni, és Krisztusnak mint személyes Megváltójuknak elfogadására késztetni.

„Lelkem drága Jézusa, Hozzád hajt a félelem, Míg tombol a vad tusa S nő a vész a tengeren. Rejts el, rejts el, itt ne hagyj, Míg eláll a fergeteg; Biztonságos révet adj, S majd fogadd el lelkemet!” (Wesley Charles, 1740).