Júda országa, amely Ezékiás egész idejében virágzó volt, Manassé gonosz uralkodásának hosszú évei alatt újra mélyre süllyedt. A pogányság újjáéledt, és sok embert bálványimádásba vitt. „Manassé tévelygésbe vitte Júdát és Jeruzsálem lakóit, és még gonoszabb dolgokat követtek el, mint azok a népek, amelyeket kipusztított az Úr Izráel fiai elől” (2Krón 33:9). Az előbbi nemzedékek dicsőséges világossága után a babona és tévelygés sötétsége következett. Súlyos bűnök támadtak, a zsarnokság, sanyargatás, minden jónak gyűlölete burjánzott. Elveszett a jogosság, győzött az erőszak.

De ezekben a veszedelmes időkben is voltak Istennek és az igazságnak bizonyságtevői. Ezékiás uralkodása idején a Júdát ért nehéz próbák sok embert szilárd jelleművé alakítottak. Ez a jellem most védőbástyaként állt az elharapódzó gonoszság ellen. Az igazság és jogosság melletti bizonyságtevésük felkeltette Manassé és hatalmon levő társai haragját, akik a mindent rosszalló hang elnémításával akarták állandósítani gaztetteiket. „Manassé nagyon sok ártatlan vért is ontott, amivel megtöltötte Jeruzsálemet egyik végétől a másikig...” (2Kir 21:16).

Ézsaiás az elsők között vesztette el életét. Több mint fél évszázadig állt Júda előtt Jahve követeként. „Mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve, sínylődve azok, akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld szakadékaiban” (Zsid 11:36–38).

Isten különleges dorgáló és ítéletet hirdető üzenettel bízott meg egyeseket azok közül, akik Manassé uralkodása alatt üldözést szenvedtek. A próféták kijelentették, hogy Júda királya „...ilyen utálatos dolgokat követett el, gonoszabbakat mindazoknál, amiket előtte elkövettek”. Gonoszsága miatt országa válsághoz közeledett. A lakosságot nemsokára fogságba vitték Babilonba, hogy ott „...ellenségének a prédája és martaléka” legyen (2Kir 21:11, 14). Az Úr azonban nem hagyja magukra azokat, akik az idegen országban Uruknak vallják meg Őt. Lehet, hogy súlyos szenvedés vár rájuk, de Isten megszabadítja őket az általa megszabott időben és módon. Akik bizalmukat teljesen belé vetik, biztos menedéket találnak.

A próféták továbbra is hűségesen intettek és buzdítottak. Bátran szóltak Manasséhoz és népéhez. A bűnbe süllyedt Júda azonban gúnyolódott tanításukon. Nem akarták azokat megfogadni. Az Úr megengedte, hogy asszír katonák csapata fogságba ejtse királyukat, ezzel jelezte, mi történik a néppel, ha továbbra sem akar megtérni. „...bilincsbe verték, és elvitték Babilonba”, ideiglenes fővárosukba. Ez a megpróbáltatás észre térítette a királyt. „Nyomorúságában azonban kérlelte Istenét, az Urat, és igen megalázta magát ősei Istene előtt. És miután imádkozott hozzá, megkönyörült rajta, meghallgatta könyörgését, és visszavitte országába, Jeruzsálembe. Így tudta meg Manassé, hogy az Úr az Isten” (2Krón 33:11–13). Bűnbánata azonban, bármilyen őszinte is volt, túl későn történt ahhoz, hogy megmentse az országot az éveken át folytatott bálványimádó szokások romboló hatásától. Sokan megbotlottak és végleg elestek.

Saját fia is azok között volt, akiknek életét jóvátehetetlenül megrontotta Manassé végzetes hitehagyása. Amon király 22 éves korában lépett a trónra. Róla olvassuk: „Mindenben azon az úton járt, amelyen járt az apja: tisztelte azokat a bálványokat, amelyeket apja tisztelt, és azokat imádta” (2Kir 21:21). „Nem alázta meg magát az Úr előtt, ahogyan apja, Manassé megalázta magát, sőt egyre több vétket követett el ez az Ámón.” A gonosz király nem sokáig uralkodhatott. Vakmerő istentelensége közepette két évvel trónralépése után saját szolgái megölték a palotában; és „...fiát, Jósiást tette királlyá az ország népe” (2Krón 33:23, 25).

Jósiás 31 évig uralkodott. Trónra lépésekor a hitük tisztaságát megőrzők reménykedni kezdtek abban, hogy megállítja az országot a romlás lejtőjén; mert az új király félte Istent, jóllehet csak nyolc éves volt. Kezdettől fogva „azt tette, amit helyesnek tart az Úr. Mindenben ősatyjának, Dávidnak az útján járt, és nem tért el arról sem jobbra, sem balra” (2Kir 22:2). Gonosz királytól származott; kísértések vették körül, amelyek atyja nyomdokára csábították, s nem sok tanácsosa biztatta a helyes út követésére. Jósiás mégis hű volt Izráel Istenéhez. A letűnt nemzedékek botlásainak intő példáját látva, a bűn mélysége helyett, ahova atyja és nagyatyja süllyedtek, a jót választotta, „...nem tért el arról sem jobbra, sem balra”. Felelősségteljes hivatásának tudatában elhatározta, hogy az Izráel uralkodóinak adott eligazítás szerint jár el. Mivel engedelmes volt, Isten tisztességre való edényként tudta felhasználni.

Amikor Jósiás uralkodni kezdett, de már hosszú évekkel előtte is, Júda hűségesei azt kérdezték, vajon valóra válnak-e egykor az ősi Izráelnek tett mennyei ígéretek? Emberi szemszögből nézve szinte lehetetlennek látszott, hogy Isten véghez tudja vinni szándékát a választott néppel. A korábbi századok hitehagyása csak fokozódott az évek múlásával. A törzsek közül tíz szétszóródott a pogányok közé. Csak Júda és Benjámin törzse maradt meg, és most úgy tűnt, hogy ők is az erkölcsi és nemzeti romlás határán vannak. A próféták kezdték megjövendölni annak a gyönyörű városnak pusztulását, ahol a Salamon által épített templom állt, és ahova nemzeti nagyságuk minden földi reménysége összpontosult. Megváltoztatja Isten általuk ismert szándékát, azt, hogy megszabadítja a benne bízókat? Tudva az igazak régóta tartó üldözéséről és a gonoszok látszólagos sikeréről, az Istenhez hűek remélhetnek-e jobb napokat?

Ezeknek az aggódó kérdéseknek adott hangot Habakuk próféta. Látva kora hűségeseinek helyzetét, ebben a kérdésben fejezte ki szívének terhét: „Meddig kell még kiáltanom, Uram, miért nem hallgatsz meg? Kiáltok hozzád az erőszak miatt, de nem segítesz! Miért kell látnom a romlottságot, és néznem a nyomorúságot? Erőszak és önkény van szemem előtt. Folyik a per, és viszály támad. Azért nem érvényesül a törvény, nem hoznak soha igaz ítéletet, mert a bűnös kijátssza az igazat: ezért hoznak igazságtalan ítéletet” (Hab 1:2–4).

Isten válaszolt hűséges gyermekei kiáltására. A prófétával – akit szószólóul választott – elmondatta, hogy megbünteti a népet, amely tőle elfordulva pogány isteneknek szolgál. A jövő után érdeklődők közül még életben lesznek egyesek, amikor csoda útján fogja alakítani a föld uralkodó népeinek ügyeit, és a babiloniakat juttatja hatalomra. Ezek a „...rettenetes, félelmetes” (Hab 1:7) káldeusok Istentől rendelt korbácsként hirtelen lecsapnak Júda földjére. Júda fejedelmeit és a nép színe-javát fogolyként viszik Babilonba. Júda városait, falvait és megművelt szántóföldjeit elpusztítják. Semmit sem kímélnek.

Habakuk bízott abban, hogy Isten szándéka népével ebben a rettenetes büntetésben is valahogyan teljesülni fog. Alázatosan hajol meg Jahve kinyilatkoztatott akarata előtt. „Uram, ősidőktől fogva te vagy az én szent Istenem” – kiáltott fel! Hitével túllátott a közvetlen jövő ijesztő kilátásain. Megragadva a drága ígéreteket, amelyek Istennek benne bízó gyermekei iránti szeretetéről tanúskodtak, hozzátette: „Nem fogunk meghalni!” (Hab 1:12). Hitének megvallásával letette ügyét és minden hívő zsidó ügyét a könyörületes Isten kezébe.

Habakuk nemcsak ezt az egy tapasztalatot szerezte szilárd hitének gyakorlása közben. Egy alkalommal a jövőről elgondolkozva ezt mondta: „Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám és mit felel panaszomra.” Az Úr irgalmasan válaszolt: „Írd le ezt a kijelentést, vésd táblákra, hogy könnyen el lehessen olvasni! Mert ez a kijelentés meghatározott időre vonatkozik, hamarosan célhoz ér, és nem csal meg; ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el. Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él” (Hab 2:1–4).

Az a hit, amely erőt adott Habakuknak, valamint minden szentnek és igaznak is a súlyos próba idején, ma is élteti Isten népét. A legsötétebb órákban, a legijesztőbb körülmények között is bízhat a keresztény hívő a minden fény és hatalom Forrásában. Nap mint nap megújulhat reménye és bátorsága Istenbe vetett hite által. „...az igaz ember a hite által él.” Isten szolgálatában nem kell sem csüggedni, sem bizonytalankodni, sem félni! Az Úr nemcsak valóra váltja a benne bízók legdrágább reményeit, hanem annál többet tesz. Megadja azt a bölcsességet, amelyre különböző helyzetekben szükség van.

Pál apostol ékesen tesz bizonyságot arról, hogy Isten milyen túláradóan gondoskodik minden megkísértett lélekről. Isten így bátorította: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Isten megpróbált szolgája hálával és bizalommal mondta erre: „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12:9–10).

Tápláljuk és ápoljuk a próféták és apostolok hitét, – a hitet, amely megragadja Isten ígéreteit és várja, hogy szabadulást hozzon akkor és ahogyan jónak látja. A biztos prófétai beszéd végső beteljesülése a mi Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk dicsőséges adventje lesz, amikor eljön mint királyok Királya és uraknak Ura. A várakozási idő talán hosszúnak tűnik, és az embert lesújtják a csüggesztő körülmények. Sokan, akikben bíztunk, talán elhullanak az úton. De mondjuk bizakodóan a prófétával együtt, aki a példátlan hitehagyás idején bátorította Júdát: „Az Úr azonban ott van szent templomában: csendesedjék el előtte az egész föld!” (Hab 2:20) Tartsuk mindig emlékezetünkben ezt a vigasztaló kinyilatkoztatást: „Mert ez a kijelentés meghatározott időre vonatkozik, hamarosan célhoz ér, és nem csal meg: ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el. ...az igaz ember a hite által él” (Hab 2:3–4).

„Uram, hallottam, amit hirdettél, félelem fog el attól, amit teszel, Uram. A közeli években valósítsd meg, a közeli években tedd ismertté! De haragodban is gondolj az irgalomra!

Témán felől jön az Isten, Párán hegyéről a Szent. Fensége beborítja az eget, dicsőségével megtelik a föld. Ragyogása maga a világosság, fénysugarak villognak mellette: abban rejtőzik az ereje.” „Előtte dögvész jár, lába nyomán láz támad. Megáll, és megrendíti a földet, szétnéz, és megriasztja a népeket. Az ősi hegyek szétporlanak, lesüllyednek az ősrégi halmok; ősrégi ösvényeken jár.”

„Kivonulsz néped szabadítására, fölkented szabadítására.”

„Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban. De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt. Az Úr, az én Uram ad nekem erőt...”

(Hab 3:2–6, 13, 17–19).

Nem Habakuk volt az egyetlen, akivel Isten kinyilatkoztatást küldött a boldog reménységről és a jövő diadaláról éppúgy, mint korának megítéléséről. Jósiás uralkodása alatt az Úr világosan megjelentette Sofóniásnak a tartós hitehagyás következményeit, és felhívta az igaz egyház figyelmét a dicsőséges jövőre. Jövendölései, amelyek a Júdát fenyegető ítéletet hirdették meg, vonatkoznak a Krisztus második adventje idején élő, megtérni nem akaró világra is.

„Közel van az Úr nagy napja, Közel van, igen hamar eljön. Keserves hang hallatszik az Úrnak napján, kiáltozik akkor még a hős is!

Harag napja lesz az a nap, nyomorúság és ínség napja, pusztítás és pusztulás napja, sötétség és ború napja,

felhő és homály napja, kürtszó és riadó napja az erős városok ellen és a büszke bástyák ellen!”

(Sof 1:14–16)

„Rémületbe ejtem az embereket, botorkálnak, mint a vakok, mert vétkeztek az Úr ellen. Kiömlik a vérük, mintha por lenne... Sem ezüstjük, sem aranyuk nem mentheti meg őket az Úr haragjának napján, amikor felindulásának tüzében elpusztítja az egész földet. Bizony, hamarosan végezni fog a föld összes lakójával!” (Sof 1:17–18).

„Szedd össze magad, szállj magadba te szemérmetlen nép, mielőtt bekövetkezik az ítélet, mielőtt rátok tör az Úr izzó haragja, mielőtt rátok tör az Úr haragjának napja!...

Keressétek az Urat mind, akik alázatosan éltek a földön, és teljesítitek a törvényt! Törekedjetek az igazságra, törekedjetek az alázatra, talán oltalmat találtok az Úr haragjának napján!”

(Sof 2:1–3)

„Elbánok majd elnyomóiddal abban az időben. A sántákat megsegítem, és a szétszóródottakat összegyűjtöm, dicsővé és hírnevessé teszem őket az egész földön, ahol gyalázták őket. Abban az időben, amikor összegyűjtelek, haza is hozlak benneteket. Bizony, hírnevessé és dicsővé teszlek benneteket a föld minden népe között. Meglátjátok majd, hogy jóra fordítom sorsotokat! – mondja az Úr” (Sof 3:19–20).

„...Kiálts örömödben, Izráel! Örvendezz, vigadj teljes szívből, Jeruzsálem leánya! Elveszi rólad az Úr az ítéletet, eltávolítja ellenségedet. Veled van az Úr, Izráel Királya: nem kell többé veszedelemtől félned.

Azon a napon így biztatják Jeruzsálemet: Ne félj, Sion, ne csüggedj el! Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked”

(Sof 3:14–17).