1 Királyok 21; 2 Királyok 1.

Jézabel gonosz befolyása, amelyet kezdettől fogva férjére gyakorolt, Akháb életének későbbi éveiben is érvényesült. Olyan gyalázatos és erőszakos cselekedetek következtek ebből, amelyekhez fogható ritkán fordult elő a szent történelemben. „Nem volt senki más olyan, aki annyira ráadta volna magát annak a cselekvésére, amit rossznak lát az Úr, mint Aháb, mert félrevezette a felesége, Jézabel.”

Jézabel erősítette és táplálta Akháb kapzsi hajlamait. A király addig követte gonosz szívének parancsait, amíg az önzés teljesen hatalmába kerítette. Nem tudta elviselni, ha kívánságait megtagadták. Úgy érezte, joga van mindahhoz, amit megkíván.

Akhábnak ez a kirívó vonása, amely utódai uralkodása alatt oly végzetesen hatott az ország sorsára, megmutatkozik a következő eseményben is, ami még Illés idejében történt Izráelben. A jezréeli Nábótnak szőlője volt a királyi palota közvetlen közelében. Akháb pedig megkívánta azt a szőlőt. Meg akarta venni, vagy helyette másik földet adni. „Add nekem szőlődet – mondta Nábótnak –, hadd legyen az veteményeskertem, mert közel van a házamhoz! Adok helyette jobb szőlőt, vagy ha jónak látod, pénzben megadom az árát.”

Nábót nagyra értékelte szőlőjét, mert atyáié volt, és nem akart tőle megválni. „Az Úr őrizzen meg attól – mondta Ahábnak –, hogy odaadjam neked atyai örökségemet.” A lévitai törvény szerint semmilyen telket nem lehetett véglegesen másra átruházni, sem eladni, sem elcserélni. „Izráel fiai közül mindenki ragaszkodjék atyái törzsének az örökségéhez” (4Móz 36:7).

Az önző uralkodót beteggé tette, hogy Nábót megtagadta kérését. „...haragosan ment haza a válasz miatt, amelyet a jezréeli Nábót adott neki... Lefeküdt az ágyára, arcát befelé fordította és nem evett semmit.”

Jézabel csakhamar megtudta a részleteket. Felháborodott azon, hogy valaki megtagadta a király kérését. Azt bizonygatta Akhábnak, hogy nem kell szomorkodnia. „Hát nem te uralkodsz most Izráelben? – kérdezte. Kelj föl, egyél, és légy jókedvű! Majd én megszerzem neked a jezréeli Nábót szőlőjét.”

Akháb nem törődött azzal, hogy felesége hogyan éri el a vágyott célt. Jézabel pedig azonnal gonosz szándéka megvalósításához fogott. Leveleket írt a király nevében, a király pecsétjével ellátva, elküldte Nábót lakóvárosa véneinek és főembereinek. Ez állt bennük: „Hirdessetek böjtöt, és ültessétek Nábótot a nép élére. Vele szembe pedig ültessetek két hitvány embert, akik így tanúskodjanak ellene: Átkoztad Istent és a királyt! Azután vigyétek ki, és kövezzétek agyon.”

A parancsot teljesítették. „...a vének és a nemesek, akik abban a városban laktak, úgy is tettek, ahogyan Jezábel megüzente nekik és ahogyan a nekik küldött levelekben írta.” Ezután Jézabel visszament a királyhoz, és azt mondta neki, keljen fel és foglalja el a szőlőt. Akháb pedig – nem törődve a következményekkel – vakon követte Jézabel tanácsát, és lement, hogy birtokba vegye a megkívánt földet.

A király nem élvezhette büntetlenül azt, amihez csalás és vérontás árán jutott. „Ekkor így szólt az Úr igéje a tisbei Illéshez: Eredj, menj alá Aháb izráeli király elé, aki Samáriában lakik, de most éppen a Nábót szőlőjében van, ahová azért ment, hogy birtokba vegye. Így beszélj hozzá: Ezt mondja az Úr: Öltél, és még birtokot is szereztél?” Az Úr ezután Akháb elleni iszonyú ítélet kimondására utasította Illést.

A próféta sietett végrehajtani a mennyei parancsot. Amikor a vétkes uralkodó szemtől szembe találkozott a szőlőben Jahve szigorú követével, ezekkel a szavakkal adott kifejezést riadt félelmének: „Rám találtál, ellenségem?”

Az Úr követe tétovázás nélkül felelt: „Rád találtam, mivel arra adtad magad, hogy olyat tégy, amit rossznak lát az Úr. Ezért én veszedelmet hozok rád, és kisöpörlek téged. Kiirtom Izráelből Aháb férfiutódait, apraját, nagyját!” Nem volt irgalom. Akháb házát teljesen el kell pusztítani, „...mint Jeroboámnak, a Nébát fiának házát, és mint Baasának, az Ahijjá fiának házát – nyilatkoztatta ki az Úr szolgáján keresztül –, mert felbosszantottál, és vétekbe vitted Izráelt.”

Jézabelről pedig ezt mondta az Úr: „A kutyák eszik meg Jezábelt Jezréel falánál. Aki Aháb hozzátartozói közül a városban hal meg, azt a kutyák eszik meg, aki pedig a mezőn hal meg, azt az égi madarak eszik meg.”

Amikor a király meghallotta ezt a félelmetes üzenetet, „megszaggatta ruháját, testére zsákruhát öltött, böjtölt, zsákruhában is hált, és csöndesen járt-kelt.

Ekkor így szólt az Úr igéje a tisbei Illéshez: Látod, mennyire megalázta magát előttem Aháb? Mivel megalázta magát előttem, az ő idejében nem hozom rá azt a veszedelmet; majd csak a fia idejében hozok veszedelmet a házára.”

Három év sem telt el, és Akháb király meghalt a szíriaiak keze által. Utóda, Akházia: „Azt tette, amit rossznak tart az Úr, mert apjának és anyjának az útján, meg Jeroboámnak, Nebát fiának az útján járt... A Baalt tisztelte, őt imádta és bosszantotta az Urat, Izráel Istenét”, ahogy atyja, Akháb is tettek (1Kir 22:53–54). Az engedetlen királyt hamar utolérte bűneinek büntetése. A Moábbal vívott végzetes háború, valamint életveszélyes balesete tanúsította, hogy Isten haragszik rá.

Akházia súlyosan megsérült, amikor „leesett felső szobájából a korláton keresztül”. Félve az esetleges következményektől, elküldte néhány szolgáját Baálzebubhoz, Ekron istenéhez, hogy kérdezzék meg, vajon meggyógyul-e vagy sem. Ekronról azt tartották, hogy – papjai közvetítésével – tájékoztatást ad a bekövetkező eseményekről. Sokan mentek hozzá, hogy kérdezősködjenek tőle a jövőről. Jövendölései és közlései azonban a sötétség fejedelmétől származtak.

Akházia szolgái találkoztak egy emberrel – az Isten emberével –, aki ezzel az üzenettel küldte vissza őket a királyhoz: „Talán nincs Isten Izráelben, hogy te Baalzebubhoz, Ekrón istenéhez küldesz, hogy megkérdezd őt? Ezért nem kelsz föl abból az ágyból, amelybe lefeküdtél, hanem meg fogsz halni!” A próféta, miután elmondta üzenetét, eltávozott.

A megdöbbent szolgák siettek vissza a királyhoz, és elmondták neki, amit az Isten emberétől hallottak. A király megkérdezte: „Milyen volt annak a férfinak a külseje, aki veletek szembe jött...?” A szolgák így válaszoltak: „Szőrből készült ruha volt azon a férfin, és bőröv övezte a derekát... A tisbei Illés volt az” – kiáltotta Akházia. Tudta, hogy ha az idegen, akivel szolgái találkoztak, valóban Illés volt, a kimondott ítélet biztosan teljesedik. Szorongva vágyott a meghirdetett büntetés elhárítására. Elhatározta, magához hívatja a prófétát.

Akházia kétszer küldött egy-egy csapat katonát a próféta megfélemlítésére és Isten büntetése kétszer sújtott le rájuk. A harmadik csapat megalázta magát Isten előtt. Vezetőjük, amint az Úr szolgája közelébe ért, „...térdre rogyott Illés előtt, könyörögött neki, és így szólt hozzá: Isten embere! Kérlek, legyen drága előtted az életem és ötven szolgádnak az élete!”

„Ekkor az Úr angyala így szólt Illéshez: Menj el vele, ne félj tőle! Elindult tehát, és elment vele a királyhoz. Így szólt hozzá: Ezt mondja az Úr: Mivel követeket küldtél, hogy megkérdezd Baalzebúbot, Ekrón istenét, mintha Izráelben nem volna Isten, akinek az igéjét megkérdezhetnéd, azért nem kelsz föl az ágyból, amelybe lefeküdtél, hanem meg fogsz halni!”

Atyja uralkodása alatt Akházia szemlélhette a magasságos Isten csodálatos cselekedeteit. Látta azokat a félelmes dolgokat, amelyekkel Isten tanúsítani akarta a hitehagyó Izráelnek, hogyan tekint azokra, akik semmibe veszik törvényének követelményeit. Akházia úgy viselkedett, mintha ezek a félelmes valóságok csupán mendemondák lennének. Ahelyett, hogy megalázta volna szívét az Úr előtt, Baált követte, végül pedig istentelensége legvakmerőbb tettére vetemedett. Az engedetlen és megtérni nem akaró Akházia „...meg is halt az Úrnak a szava szerint, amelyet Illés elmondott.”

Akházia király vétkének és büntetésének története olyan figyelmeztetést rejt magában, amelyet senki sem mellőzhet büntetlenül. A ma embere talán nem hódol pogány bálványoknak, de ezrek áldoznak Sátán templomában, ahogy Izráel királya is tette. A bálványimádás szelleme elterjedt a világon. Jóllehet a tudomány és műveltség hatására kifinomultabb és vonzóbb formákat öltött, mint abban az időben amikor Akházia Ekron istenéhez fordult. Nap mint nap újabb szomorú bizonyítékok tanúsítják, hogy a biztos prófétai beszédbe vetett hit egyre fogy, és helyette babonaság és sátáni bűvölet ejti foglyul sok ember lelkét.

A pogány istentisztelet misztériumait ma felváltották a spiritiszta médiumok titkos találkozói és szeánszai, zavaros és csodás dolgai. E médiumok közléseit ezrek hallgatják kíváncsian, akik nem hajlandók elfogadni Isten Igéje tanítását és Lelke világosságát. A spritizmus hívei talán gúnyolódva beszélnek a régi idők mágusairól, de a nagy csaló diadalmasan nevet, amikor más formában jelentkező mesterkedései előtt hódolnak.

Sokan visszariadnak attól a gondolattól, hogy spiritiszta médiumokhoz forduljanak tanácsért. Ugyanakkor a spiritizmus tetszetősebb formáinak vonzó körébe kerülnek. Másokat a „Christian Science” tanításai, valamint a teozófia és más keleti vallások miszticizmusai vezetnek tévútra.

A spiritizmus szinte minden formájának apostolai azt állítják, hatalmuk van gyógyítani. Ezt a hatalmat az elektromosságnak, mágnesességnek, illetve az okkultizmusnak vagy az emberi lélekben szunnyadó erőknek tulajdonítják. Sokan vannak – még ebben a keresztény korszakban is –, akik elmennek a kuruzslókhoz ahelyett, hogy az élő Isten hatalmában és jólképzett orvosok szaktudásában bíznának. A gyermeke betegágyánál virrasztó anya így kiált: Képtelen vagyok többre! Nincs orvos, aki meg tudja gyógyítani gyermekemet? Beszélnek neki valamilyen mágneses erővel rendelkező látnok csodálatos gyógyításairól, és drága gyermekét az ő gondjára bízza. Valójában pedig Sátán kezébe teszi, mintha az ördög az ő oldalán állna. Sok esetben a gyermek életét később sátáni erő irányítja, amelyet szinte lehetetlen megtörni.

Akházia gonoszsága Isten jogos haragját vonta maga után. Mi mindent megtett Isten azért, hogy megnyerje Izráel népe szívét, és bizalmat keltsen bennük önmaga iránt! Hosszú időn át példátlan jóságot és szeretetet tanúsított népével szemben. Kezdettől fogva megmutatta, hogy gyönyörűségét leli az emberekben (Péld 8:31). Igen bizonyos segítség volt mindazoknak, akik őszintén keresték. Most pedig Izráel királya elfordult Istentől, és népének legnagyobb ellenségétől kért segítséget, azt bizonyítva a pogányoknak, jobban bízik bálványaikban, mint a menny Istenében. Ugyanígy gyalázzák meg az emberek Istent, amikor elfordulnak az erő és a bölcsesség forrásától, hogy a sötétség hatalmától kérjenek segítséget és tanácsot. Ha Akházia cselekedete haragra gerjesztette Istent, vajon hogyan tekint azokra, akik nagyobb világosság birtokában hasonlóképpen járnak el?

Akik a Sátán bűvkörébe lépnek, talán kérkednek azzal, hogy nagy áldásokban részesülnek; de vajon ez bizonyítja-e eljárásuk bölcs és biztonságos voltát? És ha sokáig élünk, ha földi előnyökhöz jutunk, kifizetődő lesz-e a végén, hogy figyelmen kívül hagytuk Isten akaratát? Az ilyen látszólagos nyereség végül pótolhatatlan veszteségnek bizonyul. Egyetlen olyan korlátot sem dönthetünk le büntetlenül, amelyet Isten azért emelt, hogy népét Sátán hatalmától megvédje.

Mivel Akháziának nem volt fia, a trónon testvére, Jórám követte, aki tizenkét évig uralkodott a tíz törzsön. Jézabel még élt ezekben az években, és továbbra is gonoszul befolyásolta a nemzet ügyeit. A nép közül még mindig sokan gyakorolták a bálványimádó szokásokat. Jórám is „azt tette, amit rossznak lát az Úr: bár nem annyira, mint apja és anyja, mert eltávolította Baal szent oszlopát, amelyet apja készíttetett. De ragaszkodott Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkéhez, aki vétekbe vitte Izráelt, nem tágított attól” (2Kir 3:2–3).

Jórám Izráel feletti uralkodása alatt Josafát meghalt, és fia – akit szintén Jórámnak hívtak – lépett Júda trónjára. A júdabeli Jórám Akháb és Jézabel lányával kötött házasságával szoros kapcsolatba jutott Izráel királyával. Uralkodásában Baált követte, „...ugyanúgy élt, mint Aháb házanépe... Ő is csináltatott áldozóhalmokat Júda hegyein, és így paráznaságba vitte Jeruzsálem lakóit, és félrevezette Júdát” (2Krón 21:6, 11).

Isten nem engedte, hogy Júda királya feddés nélkül folytassa rettenetes hitehagyását. Illést még nem ragadta el az Úr, és a próféta nem hallgathatott, mialatt Júda országa ugyanazon az úton haladt, amely az északi királyságot a pusztulás határához vitte. A próféta a júdabeli Jórámnak írott üzenetet küldött, amelyben a gonosz király ezeket a félelmes szavakat olvasta:

„Ezt mondja az Úr, ősödnek, Dávidnak az Istene: Mivel nem apádnak, Jósáfátnak az útján jártál, sem Ászának, Júda királyának az útján, hanem Izráel királyainak az útján jártál, és paráznaságba vitted Júdát meg Jeruzsálem lakóit, ahogyan Aháb háza népe is paráznaságba vitte népét, sőt még testvéreidet, apád háza népét is legyilkoltattad, akik jobbak voltak nálad, azért az Úr nagy csapással sújtja népedet, fiaidat, feleségeidet és egész vagyonodat. Te pedig súlyos betegségbe... esel...”

A prófécia beteljesedett. „...fölingerelte az Úr Jórám ellen a filiszteusokat és az arabokat, akik az etiópok mellett laktak. Fölvonultak Júda ellen, betörtek oda, és elvittek minden kincset, ami csak található volt a király palotájában, sőt fiait és feleségeit is.

Nem maradt más fia, csak Jóáház, a legkisebbik fiú. Mindezek után gyógyíthatatlan bélbajjal verte meg őt az Úr. Így volt ez napról napra, és amikor eljött életének a vége, két napig kizáródott a bele a betegség miatt, és szörnyű kínok között halt meg.” „Ahazját lett a király” (2Krón 21:12–19; 2Kir 8:24).

Jórám, Akháb fia, még uralkodott Izráel országában, amikor unokaöccse, Akházia Júda trónjára lépett. Akházia csak egy évig uralkodott. Eközben anyjának, Atháliának befolyására, aki „tanácsadója” volt, „ő is Aháb házának útján járt, és azt tette, amit rossznak tart az Úr” (2Krón 22:3–4; 2Kir 8:27). Nagyanyja, Jézabel még élt, és Akházia vakmerően szövetkezett nagybátyjával, az Izráeli Jórámmal.

A júdabeli Akházia élete nemsokára tragikus véget ért. Akháb házának még élő tagjai „voltak a tanácsadói apja halála után, és megrontották” (2Krón 22:3–4). Mialatt Akházia látogatóban volt nagybátyjánál Jezréelben, Elizeus prófétának Isten azt parancsolta, küldje el az egyik próféta ifjút Rámóth Gileádba, hogy felkenje Jéhut Izráel királyává. Ebben az időben Júda és Izráel összevont csapatai a Rámóth Gileád-i szíriaiak ellen folytattak hadjáratot. Jórám megsebesült a csatában, és a királyi seregeket Jéhu gondjára bízva, visszatért Jezréelbe.

Amikor Elizeus követe felkente Jéhut, ezt mondta: „Fölkentelek téged az Úr népének, Izráelnek a királyává”. Azután ünnepélyesen közölte Jéhuval a menny különleges megbízatását: „Irtsd ki uradnak, Ahábnak a háza népét! Így állok bosszút Jezábelen szolgáimnak, a prófétáknak a véréért és az Úr minden szolgájának a véréért” (2Kir 9:6–7).

Jéhu, miután a sereg királlyá kiáltotta, Jezréelbe sietett, ahol megkezdte azoknak a kivégzését, akik szántszándékkal választották a bűnözést, és azt, hogy másokat is bűnbe visznek. Jéhu megölette az izráeli Jórámot, a júdabeli Akháziát, valamint Jézabelt, a király anyját, mindazokkal együtt, „akik még megmaradtak Aháb házából Jezréelben, minden tekintélyes és bizalmas emberét, meg a papjait”. Kardélre hányatta „Baal összes prófétáját, összes szolgáját és összes papját”, akik a Samária közelében levő Baál-istentiszteleti központban laktak. A bálvány-ábrázolásokat összetörték és elégették. Baál templomát lerombolták. „Így pusztította ki Jéhú a Baalt Izráelből” (2Kir 10:11, 19, 28).

A kivégzés-sorozat híre eljutott Atháliához, Jézabel lányához, aki még mindig vezető szerepet töltött be Júdában. Amikor látta, hogy fia, Júda királya meghalt, „fogta magát és kipusztította Júda királyi házának minden ivadékát.” E mészárlás során Dávid minden leszármazottja elpusztult, aki igényt tarthatott volna a trónra, kivéve a csecsemő Joást, akit Jójada főpap felesége elrejtett a templomban. A gyermeket hat évig rejtegették, amíg „az országban... Ataljá uralkodott” (2Krón 22:10–12).

Ennek az időszaknak a végén „a léviták és egész Júda” (2Krón 23:8) támogatta Jójadát, a főpapot, a gyermek Joás királyukká koronázásában és felkenésében. „Akkor Jójádá kivezette a királyfit... Tapsoltak, és így kiáltottak: Éljen a király!” (2Kir 11:12)

Mikor „Ataljá meghallotta az odaözönlő nép lármáját, akik a királyt dicsőítették, és bement a nép közé az Úr házába. Amikor látta, hogy a király ott áll egy emelvényen a bejáratnál, a király körül pedig ott vannak a parancsnokok és a kürtösök, az egész nép meg örül és fújja a kürtöket...” (2Krón 23:12–13).

„...megszaggatta a ruháját, és ezt kiáltotta: Összeesküvés! Összeesküvés!” (2Kir 11:14.) Jójada megparancsolta a hadnagyoknak, fogják el Atháliát és híveit, és vezessék ki a templomból a kivégzés helyére, ahol halállal lakolnak.

Így pusztult el Akháb házának utolsó sarja is. Az a rettenetes gonoszság, amelyet Jézabellel szövetkezve művelt, addig tartott, amíg utolsó leszármazottja el nem pusztult. Még Júda földjén is, ahol hivatalosan soha nem törölték el az igaz Isten imádását, sikerült Atháliának sok embert megrontani. A megátalkodott királynő kivégzése után azonnal „az ország egész népe pedig behatolt a Baal templomába, és lerombolta azt. Oltárait és bálványképeit teljesen összezúzták, Mattánt, a Baal papját meggyilkolták az oltárok előtt” (2Kir 11:18).

Ezután reformáció következett. Akik Joást kikiáltották királlyá, ünnepélyesen megfogadták, hogy „az Úr népe lesznek.” Most pedig, mivel Jézabel lányának gonosz befolyása megszűnt Júda országában, Baál papjait megölték és templomát elpusztították, „az ország egész népe örült, a város pedig nyugodt maradt...” (2Krón 23:16–21).