A természeten át működő hatalmas erő, mely fenntart mindent, nem mindenen uralkodó elv, mindent hajtó erő csupán, mint azt némely tudós föltételezi. Isten lélek, mégis személyes lény, mert a maga képmására teremtette az embert.

Isten keze munkája a természetben, az nem maga Isten a természetben. A természet és jelenségei Isten jellemének egyik kifejezése. Ezeken át értjük meg szeretetét, hatalmát és dicsőségét. A természetet mégse tekintsük Istennek. Az ember művészi tehetsége szemet gyönyörködtető, szépséges műalkotásokat hoz létre. Ezek elárulnak valamit a tervező elgondolásából, de műalkotása mégsem maga az ember. Nem a munkát, a munkást tartják tiszteletre méltónak. Így, bár a természet Isten gondolatait fejezi ki, mégsem a természetet, hanem a természet Istenét kell magasztalnunk.

„Az istenek, akik az eget és földet nem alkották, el fognak veszni a földró1 és az ég alól!… Nem ilyen a Jákob része, mint ezek; mert a mindenség alkotója Ő, és Izráel az örökségének pálcája; Seregek Ura az ő neve!… Ő teremtette a földet az ő erejével, Ő alkotta a világot bölcsességével, és Ő terjesztette ki az egeket az ő értelmével.”

(Jeremiás 10:11,16,12)

„Aki a fiastyúkot és a kaszáscsillagot teremtette; aki reggelre változtatja a homályt, és a nappalt éjszakává sötétíti; aki hívja a tenger vizeit, és kiönti azokat a földnek színére: Az Úr annak a neve.” (Ámós 5:8)

(Ámós 5:8)

Az ember teremtésével Istennek, a személyes lénynek tevékenysége nyilvánult meg. Amikor az Isten a maga mására megteremtette az embert, az ember tökéletes volt minden részletében, de nem volt benne élet. Ekkor a személyes, önmagában létező Isten az élet leheletét lehelte ebbe az alakba, s az ember élő, lélegző, értelmes lénnyé éledt. Szervezetének mind megannyi része működni kezdett. Szíve, véredényei, nyelve, keze, lába, érzékszervei és eszének felfogó képessége mind megkezdte munkáját, s mind törvény alá vetetten. Az ember élő lélekké vált. Személyes Isten teremtette az embert, s Jézus Krisztus által személyes Isten látta el értelemmel és erővel.

Mikor titokban formáltattunk és idomíttattunk, csontunk nem volt elrejtve előle. Szeme látta alaktalan testünket, és könyvében ezek mind be voltak Írva, holott egy sem volt meg közülük.

Isten terve szerint az összes alacsonyabb rendű lények fölött az embernek, a teremtés koronájának kellett kifejeznie Isten gondolatát s fölfednie Isten dicsőségét. Az embernek mégsem szabad istenként felmagasztalni magát.

„Vígan énekelj az Úrnak, te egész föld! Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel; menjetek eléje vígassággal.

Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; Ő alkotott minket, és nem magunk; az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk.

Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornácaiba dicséretekkel; adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét.”

„Magasztaljátok az Urat, a mi Istenünket, és boruljatok le az ő szent hegyén; mert szent az Úr, a mi Istenünk!”

(Zsoltár 100:1–4; 99,9)

Isten, a személyes lény, Fiában jelentette ki magát. Jézus, Isten dicsőségének kisugárzása, s lényének mása, emberként járt a földön. Személyes üdvözítőként jött a világra; személyes üdvözítőként emelkedett a magasba. Személyes üdvözítőként végzi közbenjárását a mennyben. Isten trónja előtt szolgál értünk „emberfiához hasonlón”.

Krisztus, a világ világossága, eltakarta istenségének vakító ragyogását s emberként jött az emberek közé, hogy megismerkedhessenek teremtőjükkel anélkül, hogy elégnének. Istent soha senki sem látta, csak mikor Krisztusban kijelentette magát.

„Én és az Atya egy vagyunk” – jelentette ki Krisztus. „Senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” (János 10:30; Máté 11:27)

Krisztus eljött, hogy megtanítsa az emberek arra, amit Isten tudtukra kívánt adni. Odafenn az égen, idelenn a földön s a tengerek széles vizein Isten keze művét látjuk. Minden teremtett dolog Krisztus hatalmáról, bölcsességéről és szeretetéről tanúskodik. De sem a csillagokból, sem a tengerekből vagy vízesésekből soha meg nem ismerhetjük annyira Isten személyiségét, ahogyan Krisztusban kijelentette magát.

Isten látta, hogy a természetnél világosabb kijelentésre van szükség, hogy feltárja személyiségét és jellemét. Elküldte hát Fiát a világra, hogy kijelentse a láthatatlan Isten természetét és tulajdonságait – már amennyit emberi szem elviselhet belőle.

Ha Isten úgy kívánt volna bemutatkozni, mint aki személyesen a természet tárgyaiban, a virágban, a fában, a fűszálban lakik, akkor Krisztus, mikor a földön járt, megemlítette volna ezt tanítványainak.

Ám Krisztus tanításában egyetlen szó sincs erről. Krisztus és az apostolok világosan tanították a személyes Isten létezésének igazságát. Krisztus kijelentett Istenről mindent, amit bűnös emberek elviselhetnek anélkül, hogy elpusztulnának. Krisztus az isteni tanító, a felvilágosító. Ha Isten azt gondolta volna, hogy további kijelentésekre van szükségünk, mint amit Krisztus tanított, s ami igéjében található, akkor közölte volna azokat.

Tanulmányozzuk a szavakat, melyeket Krisztus keresztre feszítése előtti este szólt a felházban. Közeledett megpróbáltatásának órája, s meg akarta nyugtatni tanítványait, akikre oly kemény kísértés és próba várt.

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek…

Monda néki Tamás: Uram, nem tudjuk hová mégy; mi módon tudhatjuk azért az utat? Monda neki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek Őt, és láttátok Őt. Monda néki Filep:

Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és elég nekünk! Monda neki Jézus: Annyi idő óta veletek vagyok, és mégsem ismertél meg engem, Filep? Aki engem látott, látta az Atyát; mi módon mondod azért: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, amelyeket mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki énbennem lakik, Ő cselekszi e dolgokat.” (János 14:1–10)

A tanítványok nem értették meg Krisztus Istennel való kapcsolatáról szóló szavait. Tanításának jó része sötét volt előttük. Sok olyan kérdést tettek fel neki, melyek elárulták tudatlanságukat Isten velük való, s jelen és jövő javukat érintő kapcsolatáról. Krisztus azt kívánta, hogy világosabb, pontosabb ismeretük legyen Istenről.

„Ezeket példázatokban mondtam néktek; de eljön az idő, mikor nem példázatokban beszélek majd néktek, hanem nyíltan beszélek néktek az Atyáról.” (János 16:25)

A Szentlélek kitöltésekor a tanítványok megértették az igazságokat, melyekről Krisztus példázatokban szólt. A titokzatos tanítások világossá váltak. A Szentlélek kitöltésével járó világosság szégyenkezésre késztette őket képzelgős elméleteik miatt. A mennyei dolgoknak most nyert megértéséhez képest feltételezéseik és magyarázataik balgatoknak látszottak. Most már a Lélek vezette őket, és fényt árasztott eddig homályos értelmükbe.

De a tanítványok még nem nyerték el Krisztus ígéretének tökéletes beteljesedését. Elnyertek minden olyan ismeretet Istenről, melyet elviselhettek, de Krisztus ígéretének tökéletes beteljesedése – hogy nyíltan szól majd az Atyáról – még nem jött el. Így van ez ma is. Isten-ismeretünk részleges és tökéletlen. Mikor a küzdelem véget ér, és az ember Jézus Krisztus bemutatja az Atyának hű szolgáit, akik a bűnös világban igaz tanúságot tettek róla, világosan megértjük, ami most még titokzatos előttünk.

Krisztus magával vitte a mennybe megdicsőült emberi voltát. Akik befogadják, azoknak erőt ad, hogy Isten fiává válhassanak, hogy végül Isten mint övéit fogadja be őket, hogy vele legyenek az örökkévalóságon át. Ha az életben hűségesek Istenhez, végül „látják az ő orcáját; és az ő neve homlokukon lesz.” (Jelenések 22:4) Mi más a menny boldogsága, mint Istent látnunk? Mi lehetne nagyobb boldogság a bűnösök számára, akiket Krisztus kegyelme mentett meg, mint Isten látása, s Atyjuknak ismerni őt?

A Szentírás világosan ecseteli Isten és Krisztus kapcsolatát, világosan szemlélteti kettejük személyiségét és egyéniségét is.

„Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az Atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nekünk Fia által. Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette. Aki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől meg-tisztítván, ült a Felségnek jobbjára a magasságban. Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál.” (Zsidókhoz 1:1–5)

Isten Krisztus atyja, Krisztus Isten fia. Krisztus magas tisztséget nyert el: egyenlő lett az Atyával. Isten mindent megbeszél Fiával.

Jézus mondta a zsidóknak: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, és én is munkálkodom… A Fiú semmit sem te-het magától, hanem, ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cse-lekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amiket ő maga cselekszik; és ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd néki.” (János 5:17–20)

Itt ismét az Atya és a Fiú személyisége tárul szemünk elé, mutatva a közöttük fönnálló egységet.

Ezt az egységet Krisztus tanítványaiért mondott imája is kifejezi.

„De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy legyenek egyek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Átadtam nekik a dicsőséget, amit nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi egyek vagyunk: én őbennük, te énbennem, hogy így tökéletesen egyek legyenek ők is. Ismerje meg ebből a világ, hogy te küldtél engem, és hogy szeretted őket, amint engem szerettél.” (János 17:20–23)

Csodálatos kijelentés! A Krisztus és tanítványai között fennálló egység nem pusztítja el sem Krisztus, sem a tanítványok egyéniségét. Szándékuk, gondolkodásuk, jellemük egy, de személyiségük nem. Isten és Krisztus is így egyek.

Az Atya és Fiú közti kapcsolat, és mindkettőjük személyisége kiviláglik ebből a szövegből is:

„Ezt mondja a Seregek Ura: Íme, egy férfiú, a neve Csemete, mert csemete támad belőle, és megépíti az Úrnak templomát… és nagy lesz az ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az ő székében, és pap is lesz az ő székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük között.”

(Zakariás 6:12,13)

Az ige örökkévaló Istenről ír. Ez a jelző felöleli a múltat, a jelent és a jövőt. Isten örökkévalóságtól örökkévalóságig létezik. Ő az örökkévaló.

„Hajlék az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai; elűzi előled ellenségedet, és ezt mondja: Pusztítsd. És bátorságban lakozik Izráel, egymaga lesz Jákob forrása a gabona és a bor földén, és az ő egei harmatot csöpögnek. Boldog vagy Izráel! Kicsoda olyan, mint te? Nép, akit az Úr véd, a te segítségednek pajzsa, és aki dicsőségednek fegyvere! Hízelegnek majd néked a te ellenségeid, és te azoknak magaslatait taposod.”

(5Mózes 33:27–29)

„Minekelőtte hegyek lettek, és föld és világ formáltaték, öröktől fogva, mindörökké te vagy Isten. Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza embereknek fiai! Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel. Elragadod őket; olyanok, mint az álom; mint a fű, mely reggel sarjad; reggel virágzik és sarjad, és estére elhervad és megszárad.”

(Zsoltár 90:2–6)

„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.”

„Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben.

Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, amelyekben gonoszt láttunk. Látassék meg a te műved a te szolgáidon, és a te dicsőséged azoknak fiain

. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünk munkáját tedd állandóvá nekünk, és a mi kezünk munkáját tedd állandóvá.”

(Zsoltár 90:12;14–17)

„Uralkodik az Úr, méltóságot öltözött fel; felöltözött az Úr: hatalmat övezett magára; megerősítette a földet is, hogy meg ne induljon. Állandó a te királyi széked eleitől kezdve; öröktől fogva vagy te!”

(Zsoltár 93:1,2)

„Mert az Úr szava igaz, és minden cselekedete hűséges. Szereti az igazságot és törvényt; az Úr kegyelmével telve a föld.”

„Boldog nép az, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott magának.”

„Az Úr szemmel tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat. Hogy kimentse lelküket a halálból, és az éhségben is eltartsa őket.

Lelkünk az Urat várja, segítségünk és pajzsunk Ő. Csak Őbenne vigad a mi szívünk, csak az Ő szent nevében bízunk!”

(Zsoltár 33:4,5,12,18–21)

„Megkerestem az Urat, és Ő meghallgatott engem, minden félelmemből kiszabadított engem. Akik Őrá néznek, azok fölvidulnak, és arcuk meg nem pirul. Ez a szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt.

Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül, és kiszabadítja őket. Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki Őbenne bízik.

Féljétek az Urat, ti szentjei! Mert akik Őt félik nincs fogyatkozásuk.

Ha az igazak kiáltanak, az Úr meghallgatja, és minden bajukból kimenti őket. Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket.”

(Zsoltár 34:4-10.18,19)

„Az Úr kimenti az ő szolgái lelkét, és senki meg nem lakol, aki Őbenne bízik.”

(22. vers)

„Könyörületes és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint.

Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az Őt félők iránt. Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messzire veti el tőlünk a mi vétkeinket. Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az Őt félők iránt. Mert tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk.

Az emberek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé. De az Úr kegyelme öröktől fogva való az Őt félőkön, és az ő igazsága a fiaknak fiain; azokon, akik megtartják az ő szövetségét, és megemlékeznek az ő parancsolatjairól, hogy azokat megcselekedjék.”

(Zsoltár 103:8–18)

Istenünk szavára hallgat a menny és a föld, s Ő pontosan tudja, mire van szükségünk. Mi csak rövid távolságot látunk be magunk előtt, de „nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szeme előtt, akiről mi beszélünk.” (Zsidókhoz 4:13) Az Úr magasan trónol a föld nyugtalansága fölött. Isteni tekintete előtt nincs titok. Nagy és zavartalan örökkévalóságából rendeli el, amit jónak lát.

Az Atya tudta nélkül egyetlen veréb se hull a földre. Sátánt Isten iránti gyűlölete arra vezeti, hogy az állatteremtményeket is pusztítsa. Csak Isten védő gondoskodása óvja meg a madarakat, hogy öröménekükkel vidíthassanak bennünket. A verebekről sem feledkezik meg: „Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.” (Máté 10:31)

„Áldjad én lelkem az Urat! Uram, én Istenem, nagy vagy te igen, ékességet és fenséget öltöztél magadra! Aki körülvette magát világossággal, mintegy öltözettel, és kiterjesztette az egeket, mintegy kárpitot; Aki vizeken építi fel az ő palotáját, a felhőket rendeli az ő szekerévé, jár a szeleknek szárnyain; Aki a szeleket teszi követeivé, a lángoló tüzet szolgájává.

Ő alapozta meg a földet az ő oszlopain, nem mozdul meg az soha örökké. Vízáradattal, mintegy ruhával borítottad be azt, a hegyek felett is vizek állottak. Egy kiáltásodtól eloszlának, és mennydörgésednek szavától szétriadának. Hegyek emelkednek fel, és völgyek szállnak alá arra a helyre, amelyet megalapoztál nekik. Határt vetettél, amelyet át nem hágnak, nem térnek vissza a földnek elborítására.

Aki elbocsátja a forrásokat a völgyekbe, hogy folydogáljanak a hegyek között; Megitassák a mezőnek minden állatát; a vadszamarak is megoltsák szomjúságukat. Mellettük lakoznak az égnek madarai, az ágak közül hangicsálnak. Aki megöntözi a hegyeket az ő palotájából; a te munkáidnak gyümölcséből megelégíttetik a föld.

Aki füvet sarjaszt a barmoknak, és növényeket az emberek hasznára, hogy eledelt vegyenek a földből. És bort, amely megvidámítja a halandónak szívét, fényesebbé teszi az orcát az olajnál; és kenyeret, amely megerősíti a halandónak szívét. Megelégítettnek az Úrnak fái, a Libánon cédrusai, amelyeket plántált; Amelyeken madarak fészkelnek: Az eszterág, amelynek a ciprusok a háza. A magas hegyek a vadkecskéknek, a sziklák hörcsögöknek menedéke.

Teremtett holdat ünnepeknek mutatására; a napot, amely lenyugvását tudja. Szerzett sötétséget, hogy éjszaka legyen, amelyben széjjeljárjanak a mezőnek összes vadai; Az oroszlánkölykök, amelyek ordítanak a prédáért, sürgetvén Istentől eledelüket. Ha felkél a nap, elrejtőznek és hajlékaikban heverésznek; az ember munkájára megy ki, és az ő dolgára mind estvélig.

Mily számtalanok a te műveid, Uram! Mindazokat bölcsen alkottad meg, és betelt a föld a te gazdagságoddal. És ez a nagy és széles tenger! Itt vannak benne a megszámlálhatatlan csúszók; apró állatok nagyokkal együtt. Amott gályák járnak, s cethal, amelyet azért formáltál, hogy játszadozzék benne. Mindezek terád néznek, hogy megadjad eledelüket alkalmas időben. Adsz nékik és ők takarnak; megnyitod kezedet, és megtelnek a te jó voltoddal. Elfordítod orcádat, megháborodnak; elveszted a lelküket, kimúlnak és porrá lesznek újra. Kibocsátod a te lelkedet, megújulnak, és újjá teszed a földnek színét.

Legyen az Úrnak dicsőség örökké; örvendezzen az Úr az ő teremtményeiben; Aki, ha rátekint a földre, megrendül az; megilleti a hegyeket, és füstölögnek azok.

Énekelek az Úrnak egész életemben; zengedezek az én Istenemnek, amíg vagyok! Legyen kedves néki az én rebegésem; örvendezem én az Úrban.”

(Zsoltár 104:1–35)

„Te, e föld minden szélének és a messze tengernek bizodalma; aki hegyeket épít erejével, körül van övezve hatalommal; aki lecsillapítja a tengerek zúgását, és a népek háborgását… Napkelet és nyugat határait megörvendezteted… Megkoronázod az esztendőt jó voltoddal, és a te nyomdokaidon kövérség fakad.”

(Zsoltár 65:6–12)

„Az Úr megtámogat minden elesendőt, és felegyenesít minden meggörnyedtet. Mindenki szeme tereád vigyáz, és te idejében megadod eledelüket. Megnyitod kezedet, és megelégítesz minden élőt ingyen.”

(Zsoltár 145:14–16)

Földi szülő soha olyan komolyan nem kérlelte tévelygő gyermekét, mint az kérleli a bűnöst, aki megalkotta őt. Szerető emberi szív soha oly gyöngéden nem követte útján hívásával a megátalkodottat.

„És mégsem engem hívtál segítségül Jákob, hanem megfáradtál énbennem Izráel.”

(Ésaiás 43:22)

„Én népem! Mit vétettem te ellened, mivel fárasztottak el téged?”

(Mikeás 6:3)

„Mikor még gyermek volt Izráel, megszerettem őt, és Egyiptomból hívtam ki fiamat.”

(Hóseás 11:1)

„Az Úrnak része az ő népe, Jákob néki sorssal jutott öröksége. Puszta földön találta őt, zordon, sivatag vadonban; körülvette őt, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét. Mint a fészkén fölrebbenő sas, fiai fölött lebeg, kiterjeszti felettük szárnyát, felveszi őket, és tollán emeli őket.”

(5Mózes 32:9–11)

„Nem őrizték meg az Isten szövetségét, és nem akartak járni törvényében.”

(Zsoltárok 78:10)

„Amint hívták őket, úgy mentek el előlük… Pedig én tanítottam járni Efraimot; ő vette karjaira, de ők nem ismerték el, hogy én gyógyítottam meg őket. Emberi kötelékekkel vontam őket, szeretetnek kötelékeivel… Mert az én népem megátalkodottan elfordul tőlem. Ha hívogatják is őt a magasságos Istenhez, senki sem indul meg rajta.”

(Hóseás 11:2–7)

„Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg, sőt sokszor elfordítja haragját, és nem önti ki teljes búsulását. Azért eszébe vette, hogy test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, amely nem tér vissza.”

(Zsoltárok 78:38,39)

Noha „fogságba viteti erejét, dicsőségét pedig ellenség ke-zébe”, mégis így szól „de kegyelmemet nem vonom meg tőle, és hűséges voltomban nem hazudom.” (Zsoltárok 78:61; 89:34)

„Avagy nem kedves fiam-e nekem Efraim! Avagy nem kényeztetett gyermek-e? Hiszen valahányszor ellene szóltam, újra megemlékeztem róla, azért belső részeim megindultak rajta.” (Jeremiás 31:20)

„Miként adnálak oda Efraim, szolgáltatnálak ki Izráel?

Miként adnálak oda, mint Admát, tennélek olyanná, amilyen Seboim?

Megesett bennem a szívem; fellángolt minden szánalmam! Nem végeztem el haragomnak hevét; nem fordulok vissza Efraim vesztére; mert Isten vagyok én, és nem ember, a Szent te közötted, és nem haraggal jövök én.”

(Hóseás 11:8,9)

„Térj vissza hát, Izráel, az Úrhoz a te Istenedhez, mert elbuktál álnokságod miatt! Vegyetek veletek beszédeket, és térjetek vissza az Úrhoz! Mondjátok néki: Végy el minden álnokságot! És fogadd el azt, ami jó… Asszíria nem segít meg minket; lóra sem ülünk, és nem mondjuk többé kezünk csinálmányának: Istenünk! Mert nálad talál kegyelmet az árva.”

(Hóseás 14:1–4)

„Az Urat fogják követni… Rettegve jönnek elő, mint a madár, Egyiptomból, és mint a galamb, Assiriának földéből; letelepítem őket házaikban, ezt mondja az Úr.”

(Hóseás 11:10,11)

„Kigyógyítom őket hűtlenségükből; szeretem őket ingyen kegyelemből, mert elfordult tőlük az én haragom. Olyanná leszek Izráelnek, mint a harmat. Virágozni fog, mint a liliom, és gyökeret ver, mint a Libánon. Kiterjednek az ő ágai, és olyan lesz az ő ékessége, mint az olajfáé, illata pedig, mint a Libánoné. Visszatérnek az ő árnyékában lakók, és felelevenednek, mint a búzamag, és virágoznak, mint a szőlő… Efraim így szól: Mi közöm nékem többé a bálványokhoz!? Én meghallgatom és figyelek reá. Olyan vagyok, mint a zöldellő ciprusfa! Tőlem származik a te gyümölcsöd!

Kicsoda bölcs, hogy értse ezeket? Kicsoda az értelmes, hogy eszébe vegye ezeket?! Bizony igazak az Úrnak útjai, és az igazak járnak azokon, az istentelenek pedig elesnek rajtuk.”

(Hóseás 14:5–10)

„Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban!”

(Mikeás 7:18,19)

„Messzünnen is megjelent nékem az Úr, mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat.” „Megváltotta az Úr Jákobot, és kimentet-te a nálánál erősebbek kezéből.” „Siralmukat örömre fordí-tom, és megvigasztalom és felvidámítom őket az ő bánatuk-ból.” „És népem eltelik javaimmal, azt mondja az Úr.” (Jere-miás 31:3,11,13,14)

„Énekelj, Sionnak lánya, harsogj Izráel, örvendj és teljes szívvel vigadj Jeruzsálemnek lánya! Megváltoztatta az Úr a te ítéletedet, elfordította ellenségedet; Izráel királya, az Úr közötted van, nem látsz többé gonoszt! Azon a napon azt mondják Jeruzsálemnek: Ne félj! Ne lankadjon kezed, Sión! Az Úr, a te Istened közötted van; erős Ő, megtart; örül terajtad örömmel, hallgat az ő szerelmében, énekléssel örvendez néked.”

(Sofóniás 3:14–17)

„Bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, Ő vezet minket mindhalálig.”

(Zsoltárok 48:14)