A bűn behatolása előtt egyetlen felhő sem árnyékolta be ősszüleink értelmét, hogy eltakarta volna előlük Isten jellemének ismeretét. Tökéletes összhangban éltek Isten akaratával. Gyönyörű fény vette körül őket. Ez volt ruházatuk. Ez a tiszta és tökéletes fény világította meg, amihez közeledtek.

A természet volt a tankönyvük. Éden kertje Isten létezését bizonyította. Környezetük, a természet, Isten jellemvonásait tükrözte. Amin csak megnyugodott a szemük, minden szólt hozzájuk. A teremtett dolgokban világosan felismerhetők voltak Isten láthatatlan dolgai, örökkévaló hatalma és istensége.

Igaz, hogy kezdetben a természetben rá lehetett ismerni Istenre, de ebből nem következik, hogy a bukás után a természet világa Isten tökéletes ismeretét nyújtotta volna Ádámnak és utódainak. A természet közölni tudta tanításait az ártatlan emberrel, de a törvényszegés átkot hozott a földre, a természet és a természet Istene közé ékelte magát. Ha Ádám és Éva sohasem lett volna engedetlen Isten iránt, ha megmaradtak volna a tökéletes egyenesség ösvényén, továbbra is tanulhattak volna Istentől keze munkáiból.

De mikor hallgattak a csábítóra, vétkeztek Isten ellen, s a mennyei ártatlanság ruhájának fénye eltávozott tőlük. A mennyei fénytől megfosztva többé nem tudták kezének munkájából felismerni Istent. Az ember engedetlensége a természetet is megváltoztatta. A bűn átkától sújtott természet csak tökéletlenül tanúskodhat a teremtőről. Képtelen tökéletes fényt vetni Isten jellemére.

Isteni tanítóra van szükségünk. Hogy a világ ne maradjon sötét, örökös lelki éjszakában, Isten Jézus Krisztuson át érintkezett velünk. Krisztus, „az igazi világosság, eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert.” (János 1:9) Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán ragyog föl. Krisztus világossága megvilágítja értelmünket, és ráragyog a természet arcára is. Így a teremtett dolgokban még mindig olvashatjuk Isten szeretetének tanításait.

A ma látható természet csupán halvány fogalmat nyújt Éden szépségéről, noha így is sok szépség megmaradt. A természet bizonyítja, hogy van valaki, aki végtelenül hatalmas, nagyon jóságos, könyörületes és szeretettel teljes. Ő teremtette, Ő töltötte meg élettel és örömmel a földet. Romlott állapotában is minden a nagy mesterművész keze munkájáról tanúskodik. Noha a bűn eltorzította a természet alakját és szépségét, bár ott láthatjuk rajta a levegő hatalmassága fejedelmének keze szennyét, így is Istenről beszél. A tüskékben, vadrózsákban, bogáncsokban és konkolyokban az átok törvényét olvashatjuk, mégis a természet szépségei, csodálatosan szükségleteinkhez és boldogságunkhoz alkalmazkodása tanúsítja, hogy Isten még mindig szeret bennünket, még mindig nem vonja vissza könyörületét a világtól.

„Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd; melynek hangja nem

hallható.” (Zsoltár 19:2–4)

Krisztuson kívül nem lehet helyesen értelmezni a természet nyelvét. A legnehezebb és legmegalázóbb, amit az embernek meg kell tanulnia, az emberi bölcsességre támaszkodás sikertelensége, és a természet helyes olvasására irányuló erőfeszítéseinek kétségbevonhatatlan kudarca. Az ember a maga bölcsességével csak úgy tudja értelmezni a természetet, hogy Isten fölé emeli. Az athéniekhez hasonló helyzetben van, akik a természet imádására emelt oltáraik közé még egyet helyeztek a következő felirattal: az ismeretlen Istennek. Isten valóban ismeretlen volt előttük. Mindenkinek ismeretlen, aki az isteni tanító irányítása nélkül fog a természet tanulmányozásához. Helytelen következtetéseket vonnak le, semmi kétség.

Emberi bölcsességében a világ nem ismeri Istent. A világ bölcs emberei tökéletlen ismereteket gyűjtenek Isten felől teremtett munkájából. Ámde ez a tudás ahelyett, hogy felemelné gondolataikat és lelküket, ahelyett, hogy egész lényüket összhangba hozná Isten akaratával, inkább bálványimádásra készteti őket. Vakságukban a természetet és a természet törvényeit magasztalják a természet Istene fölé.

Isten megengedte, hogy az elvont és természettudomány felfedezései által világosság özöne áradjon a földre. Ámde mikor kétségbevonhatatlanul nagy tudású emberek csupán emberi szemszögből érvelnek ezekről, egészen bizonyosan tévedni fognak. Ha nem Isten szava irányítja, a legnagyobb gondolkodó is belezavarodik a kísérletekbe, hogy megvizsgálja a tudomány és kijelentés kapcsolatát. A Teremtő és tettei meghaladják értelmi képességüket. S mivel a természet törvényeivel nem lehet ezeket megmagyarázni, megbízhatatlannak jelentik ki a Biblia történelmét.

Akik kétségbe vonják a Szentírás megbízhatóságát, elvágják horgonyuk kötelét, s magukra maradva hánykolódnak a hitetlenség sziklái között. Mikor rájönnek, hogy tökéletlen tudományos ismereteikkel képtelenek lemérni a Teremtőt és műveit, akkor kétségbe vonják Isten létezését, és a természetnek tulajdonítják a végtelen hatalmat.

Az igazi tudományban semmi sem lehet, ami ellenkezik Isten igéjével, mert mindkettőnek ugyanaz a szerzője. Ha helyesen értjük meg a két ágat, az mindig a kettő összhangját fogja bizonyítani. Az igazság – akár a természetben, akár a kinyilatkoztatásban – összes megjelenési formájában összhangban áll magával. De az Isten Lelke által meg nem világított értelem mindig sötétben lesz Isten hatalma felől. A tudomány ezért mond gyakran ellent Isten szava tanításának.

A tudomány soha meg nem fogja magyarázni a teremtést. Miféle tudomány magyarázhatná meg az élet titkát?

Alaptalan az elmélet, mely szerint Isten, mikor a világot alkotta, nem teremtett anyagot. Világunk teremtésénél Isten nem támaszkodott már létező anyagra. Ellenkezőleg. Az Úr szava hozta létre az összes anyagi és szellemi dolgot, mégpedig szándékának megfelelőn. A menny és összes seregei, a föld s minden, ami a földön létezik, nemcsak kezének munkái. Szájának lehelete hozta létre őket.

„Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból lett.”

„Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük. Mert Ő szólt, és meglett, Ő parancsolt, és előállott.”

(Zsoltár 33:6; 9)

Az anyag és a természet törvényeiről elmélkedve sokan szem elől tévesztik – ha nem kimondottan tagadják – Isten folytonos, közvetlen tevékenységét. Azt a felfogást terjesztik, hogy a természet Istentől függetlenül működik, hogy magától és magában hordozza törvényeit és a működéséhez szükséges erőt. Értelmükben a természetes élesen különválik a természetfölöttitől. A természetes dolgokat közönséges, Isten hatalmától független okokra vezetik vissza. Életadó erőt tulajdonítanak az anyagnak, és istenséggé léptetik elő a természetet. Feltételezik, hogy az anyag meghatározott törvények szerint létezik, s magára utalt, hogy rögzített törvények szerint működjék, és Istennek nincs hatalma beleavatkozni e törvényekbe. Feltételezik, hogy bizonyos tulajdonságok eleve benne rejlenek a természetben, hogy az adott törvényeknek alávetett, és magára hagyott, hogy engedelmeskedjék a törvényeknek, és elvégezze az eredetileg kitűzött feladatokat.

Ez hamis tudomány. Isten igéjében semmi sem támasztja alá ezt az elméletet. Isten nem hatálytalanítja törvényeit, hanem szüntelen azokon keresztül munkálkodik; eszközeiül használja őket. A törvények nem maguktól működnek. Isten megállás nélkül tevékenykedik a természetben. A természet Isten szolgája, melyet tetszése szerint irányít. A természet működése értelem jelenlétét bizonyítja, és olyan lény cselekvő tevékenységét, aki az egész mindenséget akarata szerint mozgatja. A föld nem a természetben rejlő őserővel hozza meg évről évre termését. A nap körül sem az őserő készteti menetelésre. Bolygónk irányításában szünet nélkül a végtelen hatalom keze működik. Istennek szüntelenül gyakorolt hatalma tartja a földet helyeztében, a forgásában.

A menny Istene szakadatlanul munkálkodik: Az ő hatalma készteti a növényeket virágzásra, hatalma által rügyezik ki minden levél, virágzik ki minden bimbó. Istenről tanúskodik minden esőcsepp és hópehely, minden fűszál és levél, minden bokor és virág. Ezek a mindennapos, apró jelenségek tanúsítják, hogy semmi sem esik kívül Isten figyelmén, semmi sem túl kicsiny, hogy észrevegye.

Nem értjük meg teljesen az emberi test gépezetét. Olyan titkokat foglal magában, melyek a legértelmesebb embert is zavarba ejtik. Nem gép az, mely ha megindul, meg nem áll: a szív dobog, lélegzet lélegzetet követ. Istenben élünk, mozgunk és vagyunk. Minden lélegzet, minden szívverés az örökké jelenlévő Isten hatalmának szüntelen bizonyítéka.

Isten idézi elő, hogy a nap felemelkedjék az égen. Ő nyitja meg az ég ablakait, s adja az esőt. Ő készteti a füvet növekedésre a domboldalon. „Olyan havat ad, mint a gyapjú, és szórja a deret, mint a port.” „Szavára vízzúgás támad az egekben… villámlásokat készít az esőnek, és kihozza a szelet az ő rejtekhelyéből.” (Zsoltár 147:16; Jeremiás 10:13)

Az Úr szüntelenül tevékenykedik, hogy fönntartsa és szolgáiként alkalmazza teremtett dolgait. Krisztus mondja: „Az én Atyám mindez ideig munkálkodik, azért én is munkálkodom.” (János 5:17)

A legértelmesebb emberek sem képesek megérteni az Úr természetben látható, fölfedett titkait. A Biblia számos kérdést vet föl, melyekre a legnagyobb tudósok sem tudnak megfelelni. Az Úr nem is azért vetette fel eme kérdéseket, hogy felelni tudjunk rájuk, hanem hogy felhívják figyelmünket Isten mélységes titkaira; hogy megtanítsanak okosságunk korlátolt voltára, arra, hogy mindennapi környezetünkben sok minden fölülmúlja véges értelmünket, és hogy Isten bölcsességét és szándékait képtelenek vagyunk kifürkészni. Isten bölcsessége kikutathatatlan.

A kételkedők nem hajlandók hinni Istenben, mert véges eszükkel képtelenek megérteni a végtelen hatalmat, mellyel Isten kinyilatkoztatta magát az embereknek. Mégis inkább abból kell elismernünk Istent, amit fel nem fed magából, mint abból, amit korlátolt felfogásunk megnyithat. Isten az isteni kinyilatkoztatásokban is, a természetben is adott titkokat az embernek, hogy megtanítsa őket hinni. Ennek így is kell lennie. Örökké kutathatunk, örökké tanulhatunk, azon túl mégis megmard a végtelenség.

„Ki mérte meg markával a vizeket? És ki mértéklé az egeket arasszal? A föld porát ki foglalá mércébe és a hegyeket ki tette körtefontra, és a halmokat a mérlegserpenyőbe? Kicsoda igazgatta az Úr lelkét, és oktatta Őt, mint tanácsosa? Kivel tanácskozott, hogy felvilágosítsa őt? Ím, a népek, mint egy csöpp a vederben, Mintegy porszem a mérlegserpenyőben Olyanoknak tekintetnek; íme, a szigeteket mint kis port emeli fel!

És a Libánon nem elég a tűzre, és vada sem elég az áldozatra. minden népek semmik Őelőtte, a semmiségnél és ürességnél alábbvalónak tartja.

És kihez hasonlítjátok az Istent; és minő képet készítenétek Őróla?… Hát nem tudjátok, és nem hallottátok-e, hát nem hirdettetett néktek eleitől fogva, hát nem értettétek-e meg a föld alapzatait? Ki ül a föld kereksége fölött, amelynek lakói mint a sáskák előtte, Ki az egeket kiterjeszti, mint egy kárpitot, és kifeszíti mint a sátort, lakásra; Kihez hasonlítotok hát engem, hogy hasonló volnék? – szól a Szent. Emeljétek fel a magasba szemeteket, és lássátok meg, ki teremtette azokat? Ő, aki kihozza seregüket szám szerint; nagy hatalma és ereje miatt egyetlen híjuk sincs.

Miért mondod Jákob, és szólsz ekként, Izráel: Elrejtetett az én utam az Úrtól, és ügyemmel nem gondol Istenem?! Hát nem tudod és nem hallottad-e, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremtette a föld határait. Nem lankad, és nem fárad el, végére mehetetlen az ő bölcsessége. Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak,és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.”

Ésaiás 40:12–31